A bátyám, mint mindig most sincs itthon. Soha nem foglalkozik velem... Mindig egyedül hagy. Valószínüleg megint Magyarországot, vagy Ausztriát piszkálja. Esetleg Franciaországgal, és Spanyolországgal iszik.Velük többet foglalkozik, mint velem. Pedig szügségem lenne rá... de mindig egyedulhagy.

Késő este van, mire a porosz hazavetődik, és addigra már régen kihűlt az általam készített vacsora. Csendben leül, megeszi, és lefekszik. Azt hiszi alszok. Pedig nem tudok. A sós könnyek marják a szememet. Egyedül vagyok. Nagyon elhagyatottnak érzem magam. Felállok, és lábujjhegyen elosonok a bátyám szobájáig. Benézek a kulcslyukon. Sötét van. Szóval ő is alszik. Szívem a torkomban dobog, amikor lenyomom a kiincset. Te nem mozdulsz, de tudom, hogy ébren vagy. felkelt a legapróbb nesz is. Élsétálok az ágyadig. Sok a hely melletted, hát odafekszek az ágyadra. Hozzád bújok. Átölelem a mellkhasod. már amennyire elérem. Hisz' még kisgyerek vagyok. Gyenge, félős. Még nem vagyok igazi német katona.

Felnézek az arcodra. Talán nem kellet volna, met így szembetalálom magam szigorú vérvörös szemeiddel. Engem vizsgálsz. Mikor végre elhelyezkedtem, te eltolsz magadtól, és otthagysz az üres szobában. Mindig egyedül maradok. Te sosem maradsz velem. Pedig országok vagyunk! Szövetségesek! Testvérek! De te mindig magamra hagysz. Hiába is követnélek, nem érlek utol. Most is itt hagytál. Egyedül... Ezek az apró tetteid fogják egyszer a szívemet megkeményíteni. Ezek miatt nem leszek képes soha más országokra tásként tekinteni. Emiatt leszek egyedül...

Az olasz megint a német mellett feküdt. Nem tudni, hogy került oda, de valamiért ott volt. Mélyen aludt. A nénet már felébredt, ám mivel az olasz belecsimpaszkodott a bal karjába, mozdulni sem tudott. Pedig indult volna. Űzte a kötelességtudat. Még ha a főnökétől nem is kap valamilyen feladatot, neki akkor is van mit csinálni. Edzeni, az ország ügyeit intézni, az olaszokat megtanítani a kézigránát kezelésére, és egyéb, a német által fontosnak tartott csip-csup dolog. Ha pedig valamilyen csoda folytán nem lenne feladata, akor elmenni a legközelebbi kocsmába, és sört vedelni. Most ráadásul Angliával is harcolt. Ezt azonban későbbre kívánta halasztani.nAmíg Igirisu nem támad, addig a német csapatokat sem vetik be. Egyszóval lett volna mit csinálnia, de Feliciano ott aludt mellette, és úgy szorította a kezét, mintha legalább rosszat álmodott volna. Pedig szemmel láthatóan nem  ez történt, hiszen az olasz szemmel láthatóan mosolyott.

-Veee~- hallotta Ludwig Italiano hangját, ami már az ébredés első jeleinek számított. Legalábbis az ébredési ceremónia mindig így kezdődött. Ezután következett egy...

-Pastaaa!!!~-... egy ,,Pastaaa!" felkiáltás, és végül, de nem utolsó sorban, az, hogy kinyílt a olasz szeme. Persze, amint a szeme, abban a pillanatban a szája is nyílt Felicianonak, és elmesélte, mi is történt vele az elmúlt nyolc órában. Most is így történt, s ezzel véget is ért a hosszú és körülményes reggel.

-Italy! Te tízre legyél a gyakorlópályán. Ha akarod, hozd Japánt is. Csak pontos légy! Nekem addig még van egy kis elintéznivalóm...- mondta, miközben sietősen magára kapkodta ruháit, azzal már ki is ment a szobából. Nem reggelizett, rögtön nekikezdett a papírmunkának, amit a főnöke sózott rá. Napirendje szerint, pontosan kilenckor befejezte a papírmunkát, majd elment, hogy eddzen egy kicsit. 2 kilóméter futás, teljes felszereléssel a hátán, és körübelül281 fekvőtámasz. Nem mintha számolta volna, vagy valami... Csak egyszerűen ennyi és kész. Ezután a fegyverei állapotának leellenőrzése, és mehetett is Italia edzésére. Még így is sokkal hamarabb ért oda, mint az olasz...

§

(eközben Feliciano)

-Peee~ Kéne valamit reggelizni... Dire pasta (Mondjuk pasta)... Oké ez  jó lesz!- bement a német konyhájába (ugyanis nála élősködött), majdkivette a hűtőből a reggelihez való hozzávalókat.

Elkészítette reggeliét, és hozzá is látott, de közben elkezdett azon gondolkozni, vajon mit is mondott neki a német.

-Hamm... Talán azt mondta, hogy ma kivételesen ne csináljak hülyeséget? Hm.... Nyamm... Nem, nem ezt mondta. Akkor, hogy ma 11-kor megtámadjuk az angolokat... Ááámm... Nyam! Nem, semmi köze nem volt Igirisu-sannak nem volt semmi köze a beszélgetéshez. Hamm... Akkor biztos megint edzeni szeretne. Doitsut ismerve... Nyamm... Ez lesz az!

El is döntötte a tésztazabáló olasz, hogy majd megy is edzeni, csak még előtte meglátogatja Japánt. Legnahyobb meglepetésére nem találta otthon barátját. Na jó... Akkor majd megy Görögországhoz. Oda is elment, ekkorra már fél tíz fele járhatott az idő Mielőtt Greece házához ért volna, meglátott egy macskát.

-Milyen aranyos cica!- kiálltott fel, s már-már el is kezdte volna kergetni, amikor meglátta a görögöt. Azaz, hogy teljesen pontos legyek a dühös görögöt.

-Mi dolgod itt Olaszország?- kérdezte emelt hangsúllyal Greece.

-Oh, semmi, csak éppen erre jártam, és gondoltam beköszönök!- makogta szegény rémült Italia. Ez volt a végszó. Az olasz hazasétált, de addigra már 10 óra is elmúlt. Csak ekkor jutott eszébe az, amit Ludwig kért tőle így gondolkozás nélkül rohant Németország felé. Az odavezető legrövidebb út pedig Svájcon vezet keresztül. Feliciano persze a legrövidebb utat választotta. Svájc pedig mint mindig most is megkergette.

Ezek után az olasz megtépázva ért az egyzésre kijelölt helyre. Németország eddigre már szörnyen mérges volt, hiszen Italiano az edzésről késett!!! Ez megbocsájthatatlan bűn. Azonban mikor meglátta olaszországot, ő is megsajnálta. Hiszen még csak gyerek!

Miután Italiano nagyon rosszl nézett ki, a német eltekintett az edzéstől. Így nekiállhattak annak, amit az olasz elmulasztott. Foglalkozni országa ügyeivel. Mire Németorszég unszolására az olasz mindent bepótolt, már jócskán elmúlt dél.

-Ma te vagy soros a főzésben!- trillázta az olasz.

-Nem mintha te bármikor is főznél valamit...- morgolódott Ludwig.

-Deee~ Reggel készítettem magamnak pastááát!

-Ezt csak akkor mond, ha kihagyod a reggeli tésztaevést.

-Veee~ Vevevee~! 

-Hmp!- rántotta meg a vállát a német. Innentől kezdeve nem akarta folytatni a társalgást.

§

Végre visszatétek Doitsu házához. Mikor megérkeztek, Németország rögtön észrevette franciát. Övéből persze abban a pillanatban pisztoly került elő, és belőtt a bokrok közé úgy, hogy a golyó megkercolja a piperkőc borimádó arcán a bőrt. Természetesen, ahogy gondolta,  a férfi rögtön elmenekült, a bokrok közeléből. A következő dolog, amit észrevett, az az volt, hogy Italia bemegy a házába. AZ Ő KUCCSOMÓJÁVAL!!!

A német hirtelen a zsebébe kapott, és valóban! A zsebében csak egy cetlit talált. Elolvasta:

"Elvettem a kulcsod, szóval ne idegeskedj, nem hagytad el.

Feliciano"

A német mérgesen morgott, de nem csinált semmit. Inkább indult, hogy elkészítse az ebédet kettejük számára. Krumplit kolbásszal. Tipikus német kaját. Mert ő azt szereti. Olaszország készít magának kaját, ha nagyon mász szeretne enni.

Doitsu előszedte a hozzávlókat az ebédhez, majd elkezdte hámozni a krumplit. Már majdnem kész volt, amikor megcsúszott, és az éles kés elvágta az ujját. Amikor ezt a kicsi olasz meglátta, odament a némethez, és nagy nehezen kirángatta a konyhából.

-Doitsu! Doitsu!!! Be kell kötözni az ujjad! Gyere! Gyere már!- visítozott az olasz, bőven túlreagálva a helyzetet. Mert hát, mi történt? Semmi különös. A német egy kicsit megvágta az ujját, s az most vérzik. Egy kicsit. Feliciano pedig megpróbálja elrángatni a nagydarab embert a legközelebbi székhez, hogy "meggyógyíthassa". Ludwig pedig úgy okoskodott, ha engedelmeskedik, hamarabb szabadul. Hát hagyta, hogy az olasz lenyomja egy székre, és előkotorja kis elsősegélycsomagát. Elővett egy kis vattát. Azzal felitatta a vért, majd egy szivecskés fekete-piros-sárga sebtapasszal ajándékozta meg a németet.

Doitsu teljesen elérzékenyült, érzékelve az olasz törődését.