A hatalmas és a finn

 Nem tudom, melyik a rosszabb… Raboskodni, egy olyan úr házában, aki mindig a hangulatától függ, vagy sokkal szabadabban élni egy olyan helyen, ahol mindent irányítanak, bár csak kívülről.

Talán mégis Svédországgal a jobb. A belügyeimbe nem avatkozik bele. Csak a többi országgal való viszonyaim függenek tőle. Míg Dániával éltem, addig nem tehettem semmit. Egyszerű gyarmatként kezelt engem. Minden cselekedetem irányítva volt. Egy tárgy voltam, nálam nagyobb valakik kezében. Én pedig kénytelen voltam elfogadni. Most azonban már elegem van. Nem lehet engem csak úgy továbbadni. Az pedig tényleg mindennek a teteje, hogy lánynak néz. Elismerem, elég kerek, gyerekes arcom van, de nem vagyok nő. És az, amikor a feleségének nevez, az kifejezetten zavar.

 Siralmas a helyzetem. Azt azonban neki köszönhetem, hogy rengeteg csatától megkímél, így nem kell megtapasztalnom milyen is az, amikor az ember húsát szaggatja fel egy-egy eltévedt golyó vagy, hogy milyen, amikor egy ütés betöri a koponyámat. Habár elég jól tudok a puskákkal lőni, és halálos nyugalommal tudok gyilkolni, csak nyugodt körülmények között találom el a célt. Ő pedig erre tökéletesen megfelel. Vigyáz rám, hogy még véletlenül se kelljen kibontakoznom közelharcban.  Azonban a háborúkból engem sem hagy ki. (Mondjuk biztos, hogy vérig sértene vele, ha megtenné…)

 Most pedig pontosan ezért, mert tudok lőni, itt ülök a hóban, egy lövészárok közepén, mert Svédországnak muszáj volt beleszólnia az európai ügyekbe. És neki éppen Oroszországot kellett kritizálnia. Pedig eddig semmilyen konfliktus nem volt a két ország között. Most meg háború van… Aminek a tétje megint én vagyok… Mint egy bábu. Egy egyszerű paraszt a sakktáblán.

 Ebben a pillanatban egy óriási alak közeledik felém. Hogy a kabátja miatt látszik ekkorának, vagy tényleg ekkora, azt nem tudnám megmondani. Sál tekergőzik a nyakán, egy kitüntetés melle bal oldalán. Kezében egyetlen óriási puska. Arcát már pirosra csípte a hideg, de ez látszólag egyáltalán nem érdekli. Haja világosabb szőke még az én hajamnál, vagy akár Dániáénál is. Hópelyhek ragadtak a tincsek közé, amik nem olvadtak el a teste melegétől, inkább még jobban ráfagytak a hajszálakra. Én nem tudom miért, automatikusan felfedem magam, majd óvatosan közelebb megyek hozzá. Még mielőtt odaérnék hozzá, az idegen elmosolyodik, és elájul.

§

 Jómagam sem tudom miért segítettem neki. Orosz volt. Ha arcáról nem is tűnt fel rögtön, fegyveréről azonnal megmondhattam volna.  Mégis volt valami a kisugárzásában, ami megfogott. Elbűvölő volt… Termete nem hasonlított Svédországéhoz, mivel valahogy sokkal több erőt közölt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Svédország gyenge. Ha az lenne már régen fellázadtam volna ellene. Nem… Egyszerűen más erő lakik benne, mint ebben az oroszban.

 Miután erősebb kötéseket raktam az idegen törött karjára, és a fején lévő sebet is illően kezeltem, nem volt szívem otthagyni.  Csak félrehúzódtam egy fa mögé, hogy ott várhassam ki, mi történik. Nemsokára az orosz is ébredezni kezdett, hát hófehér kabátomban igyekeztem elbújni. Ez nem esett nehezemre tekintettel arra, hogy egy hókupac tetején nőtt az a fa, ahol voltam. Szóval az orosz magához tért. Lassan ült fel, s közben a hó, mely időközben ráesett, szépen lepergett róla. Akárcsak a cukor, amit a kávémba szoktam rakni. Ránézett a kötéseire. Köpött egyet a hóba, majd felállt.

- Ezek nem orosz ködszerek… - monda, majd miközben látszólag dühösen letekerte magáról az összeset. Ezután, lassan körbenézett.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

§

Megfagyott a világom, amikor láttam azt a lilás szempárt. Többé nem akartam Svédországgal lenni. Csak ő érdekelt. Csak az a fagyott tekintet. Csak az a kipirult arc. Csak az a megbomlott őrült mosoly.

Ezután elsötétedett az én szürke ködbe burkolózó világom, majd elájultam…

(Utána:

Mikor magamhoz tértem, egy házban voltam. Nem Svédországéban, de ez is legalább olyan kellemesen berendezett hely volt. Felültem az ágyban, és megláttam a szoba másik végében várakozó alakot. Ugyanaz az orosz férfi volt. Egy picit elmosolyodott, pontosan úgy, mint amikor elájult.  Visszamosolyogtam, mire megszólalt:

- Tudod, hogy ki vagyok?

- Nem… - mondtam, és egy kicsit kirázott a hideg. Volt valami visszataszító a magjelenésében. Ami miatt nem mertem szinte semmit sem tenni.

- A hatalmas Oroszországot látod magad előtt. Mostantól hivatalosan is hozzám tartozol, miután az a pökhendi svéd elvesztette a háborút.  Baráthozz majd össze a többi cseléddel! Jót fog tenni.

- Értettem… - suttogtam szinte halálra váltan.

Vége van Svédország… Elvesztettél. Hiába, ismét rab vagyok, mostmár másvalaki kalitkájában. Nem te vagy a hibás… Te csak vesztettél.  Nem volt elég erőd. De hát Oroszországot nekem sincs erőm legyőzni. Talán soha nem is lesz… De egyszer mindenképp megpróbálom. Hogy ha majd sikerül, eléd tudjak állni, és egyszerűen kinevetni. Hogy lám-lám, ez az aprócska finn, kit te semmibe vettél, kit nőnek méztél, most legyőzte azt, akitől tán életedben először kaptál ki, s aki elvette hazádnak hatalmas területeit. Igen… Ilyen leszek, és megmutatom, hogy erősebb vagyok nálad. Megmutatom, hogy Finnország nem lehet rab sosem.)