Fáradt voltam. Az egész napos munka mindig lefáraszt. Ráadásul, Feliks is mindig lefáraszt. Ne értsetek félre, szeretem. Sőt, azt hiszem szerelemmel szeretem, de kicsit sokat pörög. Mert olyan, mint egy 4 éves kislány. Pedig már egy 20 éves felnőtt férfi. Azt hiszem. Országoknál a kor meghatározása elégnehéz dolog. Mert miután megszületünk, lehet, hogy évszázadokig gyrekek vagyunk. Vagy Kína, aki már többezer éves, és mégsem látszik többnek 35-nél. De nem is ez a lényeg. De nem is ez a lényeg. Csak azt akarom megmagyarázni, hogy okom van arra, hogy néhanapján elfelejtsek ezt-azt. Elvégre nem én vagyok Superman! (Azt amerika játsza el a tengelyhatalmak közül, a legtöbb másik hőssel egyetemben.)

Szóval épp munka utá értem haza, és Feliks pont akkor rontott be az előszobába, amikor levettem a cipőmet.

- Naaa! Hoztál valamit nekem? Csokit, vagy valami ilyesmit?

- Nem... Kellett volna? - kérdeztem, mert nagyon, de nagyon rossz előérzetem támadt.

-Igeeen! Tudod, mi van ma! Vagy elfelejtetted?!?!
- Nem, dehogy is. Ma Február 14-e van, Bálint nap, szerda, és munkanap.

- Nem így értettem! - duzzogott tovább.

Agyamban kétségbeesetten kutattam valami után, ami jelezné, vagy legalábegy halovány utalást tenne arra vonatkozóan, hogy mi az, ami kiment a fejemből. Semmi. Kénytelen leszek megkérdezni, és úgy pótolni a hiányosságomat.

- Mit felejtettem el? - kérdeztem riadt arckifejezést erőltetve az arcomra, pedig tudtam, valamiapró-cseprő dologról lesz szó.

- A Valentin napot! Elméletben mi járunk, és ez a párok ünnepe!

Így már világos, miért akart csokit szerezni tőlem. Sőt, a rózsaszí ingjéhez felvett szoknyát is megmagyarázza. Így már összeállt a kép! Szóval ezért olyan csalódott.

- Bocsáss meg! Igazad van. Nem akartalak megbántani... - mentegetőztem, amikor a szemében elkezdtek gyűlni a könnyek.

- Tényleg sajnálom. - sír.

- Pol! Ne haragudj! - még mindig sír.

- Elviszlek valahova vacsorázni, rendben? Akkor nem fogsz haragudni? - mostmár könnyes kiskutyaszemekkel vizsgál. Erre ment ki az egész. Persze, hogy erre.

De most mi legyen? Egyikünk sem mozdul.

- Nem megyünk? - kérdezi, és úgy néz ki, midjárt megint eltörik a mécses.

- Nem öltözöl át? - felelem,  fél szemöldököm felhúzva.

- Így megyek! - vigyorog, majd azzal a lendülettel el is indul.

Rendben... Akkor így... Más is így szokott, szóval hajrá! Nem feltűnő. Hozzá mégillik is.

Utánamegyek, bezárom az ajtót, majd kézenfogva elindulunk egy kis kávézó felé.

- Áááá... Nem megy! Soha nem fog észrevenni. Csak Romano érdekli, és... -igen, pont úgy van, ahogy gondoltam. Spanyolország leitta magát. Nem kicsit, nagyon. Ilyenkor pedig a szerelmi bánatáról szokott beszélni. Általában... Na jó, hazudtam, mindig. Mert ő szereti Franciast. Nekem pedig a csodálatos, és döbbenetes Poroszországnak nincs más dolgom, mint őt meghallgatni. Aztán pedig megveregeti a vállát, és lerészegedni vele együtt. Most viszont nem volt kedvem a piáláshoz...

Miközben Spanyolország nyavalygása szép lassan háttérzajjá halkult, végignéztem a bár vendégein. Sokan voltak. Annyira sokan, hogy még a mellettem ülő és folyamatosan pofázó Antonio elől is el tudtam volna bújni egyszerűen azzal, hogy elvegyülök a tömegben.

-HÉJJJ! Figyelsz rám, öregem!?! Döbbenetes, hogy elbambultál. - mondta a spanyol, majd letett elém egy hatalmas korsó sört.

- Figyelek, csak unatkozom egy kicsit. Kihívásra vágyom. - mondtam, mielőtt még végiggondoltam volna.

- Akkor oldd meg a problémáimat! Francis nem szeret, pedig folyton együtt lógunk!!! - és folytatódott a lelkizés. Ez azonban nem hagyott nyugodni. Oldjam meg a problémád? Rendben! Akkor tökéletességem összehoz neked egy randit azzal a nyavalyás franciával. (Félreértés ne essék, semmi bajom a barátommal Franciassal, de ha valaki 3 órán keresztül sírva panaszkodna valakiről, akkor már neked is eleged lenne belőle, mindegy ki az.)

- Antonio... - veregettem meg a vállát. - Holnap összehozok neked egy randit Franciassal.

- Tényleg? Ígéred?

- Vagy ne legyen hatalmasságom neve A-Csodálatos-Poroszország-Akit-Mindenki-Szeret-És-Tisztel!

- Nem is ez a neved. - szipogott.

- Ne törődj ilyen apróságokkal!

-De... - mondta, majd megrántotta a vállát. Elkezdett inni... Még többet. De legalább nem beszélt.

Én pedig elmentem haza, lefeküdni, hogy holnap mindenkinél nagyobb lendülettel vessem bele magam a „küldetésembe”. Mert hatalmasságom minden idők legjobb kerítője lesz..

*

Reggel van! Napsütésesmadárcsicsergős reggel. Rügyfakasztó hajnali szellővel (Nyár van, de ez nem fontos momentum. Mindenhol levelek vannak.).

Tökéletes idő a randevúkhoz. Spanyolország minden bizonnyal már hazament. Nem szokott reggelig piálni. Ezért irány hozzá. Kaparjuk összébb a másnaposságból. Vagy szóljunk Romanonak...

- Mit keresel itt?!? - hallom amint spanyol barátunk házához értem.

- Békével jöttem. Ébreszteni kéne Antoniot, és szólni neki,hogy randija lesz.

- Rendben... - mondja Romano, és leereszti apró kardját, ami tökéletesen illik méreteihez. - Amúgy mizújs Gilbert bá'?

- Semmi különös...

- És ki olyan hülye, hogy randizzon ezzel az idiótával?

- Még senki. Hatalmasságomnak köszönhetően Franciaország bá' lesz olyan hülye...

- Szívesen megnézném, de ez az idióta biztos nem engedi meg.

- És mégis mikor fogadsz szót ennek az idiótának?

- Igazad van... Pontosabb infók? Hol? Mikor?

- Még nincs, de majd jövök, legyen készen.

- Rendben. Viszlát Gilbert bá'!

- Bye, bye! - mondtam, azzal elindultam a hiányzó láncszemért... Hiszen eddig minden úgy történt, ahogy hatalmasságom eltervezte. Most pedig cserkésszük be azt a francia idiótát. Gyrekjáték lesz csodálatos személyemnek.

*

- Fancias, mi a véleményed Antonióról?

- Hm? MIért kérded? - kérdezte az én francia barátom, ai normális esetben az eddigi dumámtól már ráajtott volna mindenkire, még Gilbirdre is... És ezt nem csak légbőlkapva mondom.Egyszer tényleg megtette. Szegény azóta traumás, és pszichológushoz jár.

- Csak úgy... - mondtam, és elhezdtem tett innivalót. Na jó, sör volt, de országként a szervezetem hamarabb lebontja az alkoholt, mint hogy kiérjek a kapuig, nemhogy a kocsiig.

- Jó barát...

- Soha nem láttál bele többet,

- Nem rtelek Gilbert... Csak arra tudok gondolni, hogy... Mond csak, neked bejön Antonio?

- MIII?!? NEM!!! Hogy juthatott ilyen az eszedbe?

- Hááát, meglepően sokat beszélsz róla...

- De barátnőm van! Elizaveta!

- Akkor biszex vagy. Tudod megértem, hogy néha mindenkinek kell egy kis kikapcsolódás...

- Nem! Nem, nem, nem! Hagyjuk! Veled lehetetlen beszélni. Nem értem, hogy szerethetett bele Antonio egy ilyen-

- Várj! Antoniot mondtál? - vágott a szavamba, és megragadta a csuklómat.

- Igen... Őt... Szerinted miért tépem itt a számat, már három órája?!? Megígértem, hogy összehozok neki egy randit veled. De te olyan lassú elfogású vagy!!!

- Rendben, értem, igazad van. - sóhajtott ekkor belevágva szidalmaim áradatába, mely még csak most kezdődött el. - Bármit mondhatsz, meg is érdemlem, de megtennéd, hogy elfuvarozod Antoniot a házamhoz?

-Igen, persze! Mert csak hatalmasságomnak van kocsija hármónk közül. - mondtam, miután meghallgattam az én lassú felfogású idióta barátomat.

*

- ANTONIOOOO! - kiabáltam, amikor megérkeztem, és a nyomatékosság kedéért még dudáltam is párat. Spanyol haverom pedig fülig koszosan a veteményesből került elő. Munkaruhában.

- Mi az Gil'? - kérdezte szinte már ragyogva az örömtől.

- Mit jeletsen, hogy mi az?!?!? Randid van, te NAGYONIDIÓTA! Egyébként is, hogy nézel ki?

- Dolgoztam, most mi a bajod? - mondta, és vészesen közelített a kocsi ajtaja felé. Pont úgy, mint aki be akar ülni. A frissen tisztított autómba...

- Nem! - mondtam, mikor megpróbálta elkövetni azt a hatalmas hibát, hogy megpróbál beülni velem egy kocsiba, így. Egy gyors mozdulattal bezártam az ajtókat, még az előtt, hogy beült volna.

- Most mi van? El fogok késni!

- Francias megbocsájt 10 perc késésért, de én soha nem bocsájtok meg neked, ha így ülsz be a Gil'-be. (Gil' a kocsi neve. Poroszország magáról nevezte el. Legalábbis a saját neve női verziójáról. Gilberta)

- De...

- Tick-tack! Telik az idő! Mozgás, különben a te drága Franciaországod sem fog megbocsátani.

- Köcsög! - kiáltotta futtában miközben már a ruháit dobálta le magáról.

Kiszálltam a kocsiból, majd szétnéztem. Romano sietett a kocsi felé.

- Hátra ülsz, úgy, hogy ne vegyen észre. Értve vagyok?

- Persze Gilbert bá'!

- Úgy húzd meg magad, hogy még Magyarországot is felvesszük.

- Igenis. - mondta a pici olasz, és már bent is volt a kocsiban. Én is visszaültam, és pont mire végeztem a kis csirkefogóval jelent meg Antonio.

- Így már jó?! - kérdezte, amikor behuppant az anyósülésre.

- Szerinted hagynám, hogy beülj, ha nem lenne jó? Amúgy még elmegyünk Elizavetáért is, mert nekem is van randim... Egy lánnyal!

- Rendben... Várj, MI?!?

- Akkor hívom, szóval shhhh~ - hallgattatom el a spanyolt, akin annyira látszódott, hogy izgul, mint amennyire nem látszott Romano a mögötte lévő ülés alatt.

- ... - kicsöng...

- Halló? Ki az? - hallottam Elizabeth hangját, miközben közel 200-zal szálguldottunk az autópályán.

- Ha ló egyen zabot. Én vagyok, Gil'. Elugrok érted. Legyél kész. Madárlesre megyünk.

- Miért érzem úgy, hogy nem madárles? - kérdezte bözsi inkább magától, mintsem tőlem.

- Felmegyek érted! Puszi liebling!

- Szia! Majd beszélünk!

Csend... utálom ezt a kocsiban... Csak a motor zúgása hallatszik, és az ember egyszerűen nem tud mit csinálni.

- Ugye tudod, hogy Magyarország nagyon messze van? Így tényleg elkések. Ráadásul kirakhatnál Franciaországban, és még csak nem is lenne kerülő.

- Figyelj... Nagyszerűségemnek köszönhetően nem fogsz elkésni. Max magadnak köszönheted, ha megtörténik. Megüzentem Romanoval, hogy legyél kész.

- Igen, de pont most kell szüretelni a paradicsomot. nincs sok szabadidőm...

- Az kár... Láttad volna Francias arcát, amiokr mondtam neki, hogy bejön neked. Akkora tökpofát még életemben nem láttam.

- Hagyd abba!

- Hm... Miért?

- Cs-csak hagyd abba! Én sem nevetek Erzsébeten.

- Rendben, bocs, nem akartalak megbántani.

- Bocsánatkérés elfogadva. - mosolyodott el.

*

Amikor megérkeztünk Magyarország házához, megkértem Spanyolországot, hogy maradjunk a kocsiban. Én pedig ugrottam ki a kocsiból, és szaladtam az aprócska házhoz.

A kiskapu nyitva volt. Bementem. A bejárati ajtó szintén.

- Bözsi! Itt vagy? - kérdeztem, miközben bementem.

- Hülye kérdés! Nyitva hagynám a kaput, és az ajtót, ha nem lennék itt?

- Nem... Igazad van... Figyu, mondanom kell valamit, aminek téged ismerve örülni fogsz...

- Igen? A konyhában vagyok!

- Megyek! - mondtam, és mikor odaértem, egy óvatlan pillanatban elkaptam hátulról Elizabeth derekát.

- Te jó ég! Mit csinálsz?!? - sikította, majd egy serpenyővel hatalmasat vágott a fejemre.

- Aú! - tapogattam meg az ütés helyét. Igen... Itt púp lesz.

- Oh, bocsi, bocsi, BOCSI!!!

- Semmi baj... Kész vagy?

- Igen. Hova megyünk?

- Megnézni Antonio és Francias randiját.

- Randi? Szerelmesek, vagy csak elmennek inni?

- Eli... Mit hívnak randinak?

- Amikor szerelmesek is.

- Megbeszéltük.

- Shonen ai? Istenem, Gil' imádlak!

- Tudom, de menjünk, mert az egyik páciens már a kocsiban van.

- Miért nem ezzel kezdtél?!? Menjünk!

- Mintha lett volna esélyem ezzel kezdeni... - morogtam, de azért  elindultam az ajtó felé. És épp időben értem ki a kocsihoz, mielőtt Anonio elindult volna ki értünk.

- Erzsi, ülj be hátra, és próbálj nem reagálni arra, amit ott találsz.

- Rendi! - mondta, majd vidáman odaszökdécselt az ajtóhoz és beült.

- Én is elfoglaltam a helyem a kocsiban, és el is indítottam szegény kicsi Gil'-t (ami valljuk be, most meg volt rakva emberekkel rendesen.) Francis háza felé.

*

Este volt, amikor megérkeztünk.

- Antonio, szállj ki, és indíts a kapucsengőhöz.

- Rendben, és... Köszi! - mosolyodott el, majd velünk tovább nem is törődve rohant a szerelméhez.

- Minden utasunk figylem! Arrébb megyünk, lerakjuk a kocsit, és a hátsó kert felől közelítjük meg a házat.

- Igenis kapitány! - ugrott fel Romano az ülés alól, ahol eddig kuporgott.

- Hangosabban... - mormolta Magyarország az orra alatt, majd tökéletességem megkerülte az épületet, és learkolt. Végül a kert hátsó részéhez lopóztunk. Komolyan... Mi hárman olyan feltűnően lopakodtunk az ablakhoz, ami keresztül elméletileg láthattuk őket, mint elefánt a főutcán.

Először én tudtam belesni az ablakon: Spanyolország és Franciaorszá már nagyban csókolóztak.

A második leskelődő Erzsi volt: Francias benyúl Antonio pólója alá, és leteszi az eddig kezében tartott borosüveget.

Végül Romano látta meg hatalmasságom csodálatos kerítői pályafutásának eredményét: A két ember lezuhan a kanapé jótékony takarásába, és ki tudja mit művelnek ott...

Ez után két dologban biztos voltam:

1) Ez undorító, kihagyom a vacsit.

2) Soha többet nem leszek egyik ismerődöm kerítője sem. Túlságosan döbbenetes eredményt produkálok.

- Szerettelek... Soha nem akartam, hogy ez legyen belőle, akkor mégis miért? - kérdeztem inkább magamtól,mintsem tőled a folyosón, Hisz' te már úgysem hallottad.

Utoljára ránézek Skandináviára. A csillogó világoskék ruhájára, mely akár jégből is lehetett. Hajadban ott a csat, melyet megkaptam, és most is a hajamban hordom. Szerettem volna, ha több emlékem van rólad, mint ez a Dániától kapott csat. S lám, megint rá gondoltam, pedig abból a célból nézetem prtrédra, hogy eltereld a gondolataimat. De nem sikerült.

Végigsétáltam a folyosón. Lépteim visszhangot vertek, ahogy elmentem Christensentől. Éreztem, ahogy valami végigcsorog a hátamon. Még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elmenjek. De el fogok! Még ha nem is akarok... De kikell mentenem Izlandot a karmaid közül. Aztán lehet, hogy visszajövök, vagy az is lehet, hogy soha többer nem találkozunk.

De végülis mindegy. Elmentem, hogy elvégezzem a napi teendőimet (melynek száma igencsak megcsappant, mióta Svédország elment). Előkészítettem az ebéd hozzávalóit, és amkor már mindent kiraktam, elmentem megnézni Izlandot. Még aludt, amikor benyitottam hozzá.

Arca vöröslött, valószínűleg a láztól. Kicseréltem a borogatást a homlokáról, és megetettem Mr. Puffint, aki ennek a kastélynak talán a legelégedettebb lakója volt. Az előzőleg szedett gyógynövényekből teát készítettem neki. Leraktam az ágya mellé, de nem ébresztettem fel. Ha akar, hát had pihenjen. Minden betegségre úgyis az alvás a legjobb gyógymód. Mikor mindennel végeztem visszamentem a konyhába. Ahol Dánia várt.

- Nem engedtem meg, hogy elmenj. - szeme szinte szikrákat szórt a dühtől.

- Bocsáss meg. Nem maradhattam tovább.

- Mert? Tán emberi önbecsüléseden esett volna csorba? Mindig ezzel hozakodsz elő. Azt azonban ne felejtsd el, kinek a házában hálsz, és kinek a tányérjából eszel. Nem szeretem az engedetlenséget.

- Elnézést. - hajoltam meg előtte, de nem magamért adtam fel az ellenkezést ellene, hanem Sigurđurért.

- Majd még kiengesztelsz ezért. - mondta azzal a hangnemével, mit akkor használ, ha le akar valakit fektetni.

- Igenis! - mondtam, de azért biztos, ami biztos alapon tettem egy lépést hátra. Erre dühe, mely ekkorra már csillapodott valamelyest, ismét felélénkült.

- Ma az ebédnél Izland is legyen ott. - mennydörögte, és egy erőszakos csókot nyomott az arcomra. Ezután otthagyott. Rövid beszélgetés volt, és szokatlanul heves. De Dánia szinte sosem haragszik rám. Ha pedig valami olyat teszvelem, amit nem akarok, akkor nem szimplán "acrapuszit' kapok, hanem minimum megerőszakol. Nem szeretm, amikor ilyen. Legutóbb akkor viselkedett így, aikor Svédország lelépett Tinoval. Nagy törés volt számára elveszíteni a szerelmét. Nekem fájt-e? Az, hogy csak Svédország pótléka lehetek, az nagyon. De az még mist is fáj.

Egyet sóhajtottam, majd elindultam sétálni, a közeli erőbe. Dánia ezt sem szereti. Ha elmegyek sétáni... Hisz' nincs rá garancia, hogy visszatérek.

Kiléptem a kapun, és megéreztem a szabadság lehetőségét. Mégsem voltam boldog. Nem lehet az ember teljesen szabad, hiszen,ha el is hagyhatnám Christensen házát, ég akkor is szívem rabként itt maradna. Ideláncolva ehhez a komor kőkapuhoz, melyet uram kastélynak mer nevezni. Pedig nem az, szürke kőkupac csupán, aminek falaiból mindig árad a hideg olyannyira, hogy még nyáron is fel kell venni egy kisebb könöst, hogy ne fázzon meg az ember. És e körül a kastély körül terül el egy erdő. Azon túl Hirtshals, a tenger, és az éndrága szülőföldem Norvégia.Fél nap séta után el is érném a kikötőt, majd két-három óra hajózás után ott is lehetnék. Dánia pedig nem jönne utánam. Ebben biztos vagyok.

Bevetettem magam a sűrű, sötét erdőbe. Itt élnek tündérek orkok, sőt sárkányok is. Bár olyan messzire még egyszer sem mentem, hogy találkozzak utóbbival. Pár perc séta után a Nagy Tölgyhöz értem. Legkedvesebb tündérem lakik itt.

- Pszt! Noenren! Itt vagy? - suttogok neki, mire ő szemét dörzsölgetve kibújik odújából.

- Már ezerszer megmondtam, hogy a nevem Kaliki. 

(Norvégul a Noenren név valaki tisztát jelent. A Kaliki jelentése ugyanaz, csak az egy dán név.)

- Bocsáss meg. - mosolyodok el ittlétem során először, de úgy mint mindig. Hiszen én mindig Noenrennek hívom, ő pedig mindig háborog egy sort, hogy márpedig ő Kaliki.

- Miért jöttél? - kérdezi, majd ismét nagyot ásít.

- Kell, hogy legyen oka annak, hogy idejövök? - húzom még nagyobb vigyorra a számat, mert felszabadító érzés végre olyasvalakivel beszélni, akinek nincsenek hátsó szándékai.

- Nem, de éppen aludni akartam... Igyekszem segíteni mindenkinek az erdőben, de ez eléggé kimerítő, főleg ha bizonyos sárkányok - és itt véletlenül sem Thorbjörnre célzok - nem segítenek.

- Majd beszélek vele.

- Mindig ezt ígéred.

- Most így is lesz. Ja, és Noenren, metennéd, hogy adsz néhány gyógynövényt lázra és fáradékonyságra?

- Na ugye?!? Mondtam, hogy kell valami! Mindig kell valami az öcsédnek! Amikor eljössz mindig viszel füveket a legkülönbfélébb betegdégekre.

- Dánia azt mondta, az öcsémnek muszáj velünk ebédelnie, ezért szeretném, ha jobban lenne.

- Rendben van! Tessék! Remélem egyszer majd meg is ismerhetem az öcsédet!

- Világos hajú, kék szemú, kb. ilyen magas... - mutattam Izland fejmagasságát a levegőben.

- Mármint személyesen Lukas, személyesen. Nem az érdekel hogy néz ki, a belső tulajdonságait szeretném megismerni.

- Egyszer majd eljön... - ígérem. Amúgy úgy szeretem, amikor Noenren bepöccen. Mert amikor mérges megmutatja a valódi önmagá. Ilyenkor sem hangos, de meglehetősen sokat, és lekezelően beszél. - Hát akkor köszönet mindenért! Viszlát! - folytattam, majd indultam vissza a kastélyhoz.

- Hé Lukas! Még nem végeztünk! Hallod?!? Még nem fejeztem be! Lukas! Lukas Bondevik, azonnal gyere vissza! - ezután már csak integettem neki, és hagytam, hogy a hal csilingelő hangja a távolba vesszen. Én pedig közeledtem az aranykalitkámhoz...

*

Visszatértem a kapun. Mielőtt bármit is csinálhattam volna, egy nyílvesszőt lőttek a lában elé. Ha nem veszem észre, és nem lépek el, akkor átszúrja a lábfejem.

- Hol voltál? - halottam Christensen "Úr" kérdését.

- Gyógyfüveket szedtem. - mondtam, ám mielőtt befejezhettem volna mondandómat, megláttam Dániát. Kezében íj, a nyíl pedig már ráfektetve a húrra. Ez nem figyelmeztetés céljából volt ott. Kész volt akár megölni is vele.

- Mikor engedtelek el?

- Nem engedtél el "Nagyuram". - mondom annyi szarkazmussal a hangomban, amennyivel csak tudom. Erre ő a nyíllal célra tart.

- Az, aki engedetlen kenyéradójával, milyen büntetést édemel? - kérdezte még egyszer utoljára. Mindig ez az utolsó kérdés.

- Halált. - feleltem, már ki tudja hányadjára. Mindig megkapom... Ezt a büntetést mindig végrehajta. Ha felbosszantom, vagy csak nagyon elege van már belőlem.

Elengedte a húrt...

A nyíl repül...

Még használhatnám a varázstudásom... Még elkerülhetném... 

De...minek?

Pár másodperc és vége. A nyíl áthasít a levegőn, és a mellkhasomban megáll. A szívemen már így is hegek sorozata... Ez is egy lesz a sok közül. Kard, nyíl, dárda, vagy éppen buzogány... Nem a testemen ejtik a legnagyobb sebet. A lelkemen. Mind egy-egy őszinte tanúja anak, hogy nem szeretsz igazán. Hogy csak Svédország gyenge pótlékaként tekintesz rám. Vagy talán még úgy sem. Hiszen őt nem sebezted meg. Csak kiabáltál vele. Habár nekem van, hogy szavaid jobban fájnak, mint ezer acélpenge.

A számban összegyűlt a vérem. Köpök egyet, hogy legalább levegőhöz jussak. Összeesek... Kitöröm a szívemből a nyilat. Vagyis egy egyszerű mozdulattal kirántom. Már ott is ömlik a vér, de mivel ország vagyok, nem aggaszt. A szövetek úgyis gyorsan összeforrnak. De fáj! Bárcsak lennék halandó...

Hisz' nekik olyan könnyű. Meghalnak, és sohasem térnek vissza. Véget ér ez a szenvedés. Mert a szabadság is csak azoknak az embereknek jó, akik múlóak. Az olyanoknak, mint nekem, a szabadság magány.

Érzem, ahogy az állapotom stabilizálódok. Már nem ömlik a mellkasomból a vér. Felnézek...

Felnézek, és szembetalálom magam a te fagyos tekinteteddel. De mosolyogsz. Élvezed a szenvedésem. Néha nem tudom, ki élvezné jobban, te, vagy egy szadita, aki a halálomat kívánja. Bár lehet, hogy előbbi, és utóbbi ugyanaz... Mindegy...

Behunyom a szemem...

Csak egy pillanatra, de ez az idő éppen elég arra, hogy lerántson az ájulás sötétjébe.

Még soha nem járt nálam. Rejkijavíkba hívtam meg, a fővárosomba, hogy ő is lássa az otthonomat. A zöldellő hegyeket, érezze a hűvös szellőt, és tudja ő is, hogy hol lakom. Nála, így nyár vége felé sokkal melegebb van. Szeretem azt a helyet is. Skandinávia után az a második otthonom.

 Türelmetlenül ülök a kanapén. Hű lundá most a térdemen ül, és kíváncsian figyel. Mr. Puffin mindig is jó társaság volt. Ha beszéltem, ha nem, megértett.Most is figyelte az arcomat, ami minden bizonnyal olyan volt, mintha leégtem volna. Pedig nem voltam napon már egy ideje. Sőt, sohaolyanra nem emlékszem, hogy leégtem volna. Legfeljebb a tetteimnek köszönhetően, de azt úgysem ismerném be.

Szóval vártam, hogy a vendégem megérkezzen. Hogy kopogjanak, vagy hogy meszólaljon a csengő. Ekkor azonban füst szagot éreztem. Eszembe jutott, hogy csináltam sült halat, és hozzá krumplit. Arra azonban már nem, hogy mikor kapcsoltam ki a sütőt.

Rohantam, hogy kivegyem az odaégett kaja maradékát a sütőből, és ekkor megszólalt a csengő. Meg a tűzjelző.

Előbb ajtót nyitottam, mert az volt közelebb. Szóval kitártam az ajtót, amin Hong Kong esett be. Ő is rögtön megérezte a füstöt, ami csak úgy dőlt a konyhából. Odasietett, mielőtt még én odaértam volna, és eloltotta a vacsorám megszenesedett maradékát. Mire a konyhába értem, már könnyes volt a szemem. Vagy a füsttől, vagy attól, hogy tönkrement a Leonnak készített meglepetésem. Aztán, amikor legördült az első könnycseppem sírva fakadtam. Azt, hogy örömömben, vagy bánatomban-e nem tudom, de magyon megkönnyebbültem tőle.

- Mi a baj? - kérdezte rögtön Leon.

- Se-Semmi... A-Adniakartam valamit, de... - szipogtam, majd a vacsora maradványaira mutattam.

Ő közelebb lépett hozzám, és megcsókolt. Könnyeim kicsit sóssá tették a csókunkat, de így is élveztem. Mr. Puffin ráérősen totyogott be a konyhába. Elváltunk, de te a szememb nézel, és azzal a mosollyal, amit úgy szeretek rám mosolyogsz.

- Mostmár adtál valamit. - monod, én pedig bólintok. Most megint sírok. Elloptad az első csókom mielőtt még neked adhattam volna.

Így, ahogy az arcodba nézek, rájövök, olyan vagy, mint egy orchidea. Kecses, ám mégis törékeny. Hófehér és őszinte. Egyszerű vonalvezetésű, mégis bonyolult. Talán ezért választottad zászlód mintájául azt.

- Oi Spain! Éhes vagyok! Reggelit! Reggelit! Reggeliit! - ugrált az apró olasz gyámja ágyán. Habár már reggel volt, a spanyol előző nap késő estig dolgozott, így nem igazán akaródzott felkelni.

- Romano! Kérlek, csak még öt percet hagyj! - könyörgött a felnőtt, de a gyerek hajthatatlan volt.

- Reggelit! Reggelit! Reggelit, reggelit! Reggelit, reggelit!

- Rendben van, mit kérsz? - kérdezte Antonio Romanot.

- Paradicsomot!

- Akkor segíts szedni! - mondta a Spanyol azzal egy fonott kosarat felkapva elindult a konyhakertje felé.

- Rendben. - felelt a másik. Amint elérte a kertet, levett egy paradicsomot alegközelebbi palántáról, és elkezdte enni. Úgy, ahogy volt, mosatlanul, sárosan. Mert előző nap esett az eső, és a vízcseppek bizony felcsapták a sarat az alsóbb szemekre.

- Nem hátráltatlak.

Spanyolország rosszallóan nézett a gyerekre, de valahol már az eljén tudta, hogy nem fog neki segíteni.

Mikor már egy igen tekintélyes kosár zöldséget összeszedett, odaadta a lusta, de ha kajáról van szó,igenis hiperaktív gyereknek. Neki még dolgoznia kellett, szóval igyekezett minél hamarabb végezni vele. Amikor elkönyörögte Ausztriától, nem gondolta, hogy ennyi baja lesz őkelmével. Egyépként is már egy ideje Anglia ugráltatta. Neki pedig nem mondhatott ellent, hiszen vesztett ellene.

- Most meg hová mész? - hallotta az apró "szolgája" hangját.

-Dolgozni. Angliához...

- Megint hagyni fogod, hogy csicskáztasson?

- Ehhez semmi közöd. - Mondta Antonio, de még ki sem ért a kertből, máris meglátta Angliát. Romano pedig szokása szerint rátámadt. Hogy ezért hányszor kell majd bocsánatot kérnie...

- Spanyolország! Azért jöttem, hogy szóljak, nem kell többet jönnöd. Eléggé megvert téged az Isten ezzel a kölyökkel, nem akarlak még én is kínozni.

Erre Romano megpróbálta mégjobban elpüfölni Angliát, de a célszemélynek még csak a közelébe sem jutott.

- Köszönöm szépen, és elnézést a kellemetlenségért! - hajolt meg Spanyolország, és elkapta Romanot, magához ölelve. Így a fiúcska megmozdulni sem tudott, nemhogy megütni Angliát.

Ezután Anglia elsétált. Spanyolország még nézte egy darabig a távolodó alakot, és nem mozdult. Aztán hirelen egy csókot nyomtt a fiatal fiú homlokára.

Szabad volt! Teljesen szabat, és mostmár tartozni sem tartozott senkinek. Így már méltón lehetett Romano főnöke.

- T-T-Te meg mi a francot csinálsz?!? Ne-Nekem ez volt az első! - kiáltottaz olasz, majd kiszabadítva magát a spanyol karjainak fogságából elpirulva elrohant.

Nem akarom, hogy tudd, mit érzek. Nem akarom, hogy tudd, mennyire fáj az, amikor eltolsz magadtól. Ezért veszem fel a boldog arcomat, még úgy is, hogy majd' széthasad a szívem. Mindezt miattad. A mosolyodért, az örömödért.

Most is, miközben az ablakon keresztül figyelem a hóesét, rád gondolok. Macskajelmezem a széken hever mellettem. Téli felvonulás lett volna, de az időjárás miatt lemondták. Nem örültem neki, hiszen gyerekek vártak rám. Vártak Nyonperonára.

Kopp... Kopp...

- Szabad! - felelek a kopogásra, majd sóhajtok egyet.

- Ne lógasd az orrod! Nem olyan szörnyű, hogy elmarad egy előadás. - hallom a hangod, de a szavaid jelentése már nem jut el hozzám.

Nem felelek, csak megfordulok, és felveszem a vidám arcomat. Néha úgy érzem, átlátsz rajtam. Most is... Nem mosolyogsz rám. Csak megveregeted a vállam, és elfordulsz.

- Ma nem találkozunk a vacsoránál. Gondoltam, szólok... - elindulsz kifele, és elköszönsz, amikor az ajtóhoz érsz.

- Viszlát! - mondom, de valószínűleg már nem hallod. Az ajtó becsukódott, és én megint egyedül maradtam. Egyedül a sötét szobában, nézve a hóesést.

- Várj! Ne menj el! - kiáltottam a francia férfi után. Esett az eső, mint nálam mindig.

Nem fordult meg. Ment tovább és úgy tett, mintha nem is hallana. Kivettem az esernyőt a tartójából és utána rohantam.

- Várj már! - szóltam, mikor közelebb értem hozzá. Elkaptam a karját, és visszahúztam. Fölé tartottam az esernyőt. Szőke hajából folyt az esővíz, és szeme furcsán csillogott...

Sírt.

- Te... Te sírsz? - kérdeztem, és éreztem, hogy nekem is könnyek gyűnek a szemembe.

- Valakinek kell.

Nem tudtam mit mondani. Egy darabig csak csendben álltunk egymással szemben. Néma csend vett volna körbe minket, ám az eső kíméletlenül belerondított ebbe a képbe. Ernyőm bár valamennyire megvédte őt az esőtől, de nem ért túl sokat, hiszen előzőleg már bőrig ázott. 

- Arthur, te sírsz? - kérdezte, és én ekkor döbbentem rá, hogy a szám sírásra torzult, a szememből pedig patakzottak a könnyek. 

- Én... nem... Ez csak az eső. - hüppögtem, majd lehajtottam a fejemet.

- Menjünk vissza! - mindta, azzal a karomat a vállára véve segített elbotorkálnom a házig.

*

Elmentem, hogy lezuhanyozzam. Francis megígérte, hogy nem megy el, amíg fürdök. Beálltam a zuhany alá. Igyekeztem minél gyorsabban elkészülni. Amikor végeztem már szaladtam is, hogy ne hagyjam egyedül a franciát. Természetesen elestem, és lefejeltem a földet. Mint ne mondjak, elég kemény a fejem, hogy megrepesszem a padlót. Talán majd legközelebb.

- Te meg mit csinálsz? - hallottam Francis hangját.

- Meg akartam nézni közelebbről a padlót. - feleltem, majd felkeltem.

- Főztem neked vacsorát, úgyhogy ha befejezted a padló fixírozását, akkor akár ehetnénk is valamit.

- Remek ötlet!

*

Vacsora után meg tudtam győzni Franciast, hogy túl késő van már ahhoz, hogy hazamenjen. Mgeágyaztam hát neki a vendégszobában. Ebben a helyiségben nagy volt az ágy... Akkora, hogy akár ketten is elfértek volna benne. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy itt maradok éjszakára, de végül mégis visszamentem a saját szobámba. Hisz' sunyi dolog betörni Franciaország szobájába, amíg ő fürdik.

- Arthur! - hallottam a hangját a szobája felől. 

- Igen?! - kiabátam vissza.

- Nincs pizsamám! Adnál egyet? - kiabált ő is vissza. Erre vér szökött az arcomba. Hogy ő az én pizsamámban?

- Pe-persze! - nyöszörögtem, és előkotortam valamit, amiben aludhat.

Egy darabig csak álltam a szobámban a ruhákat szorongatva. Megpróbáltam lenyugtatni a szívem, és egy kicsit lehűteni magam. Csak az után akartam odaadni neki a ruhákat.

Pam... Tap... Pam...

Könnyű, mezítlábas léptek a folyosón.

Gyorsan kivágtam az ajtón, és mielőtt még megnéztem volna, kinek is, odanyújtottam a pizsamát.

- Kösz! Már azt hittem nem kapok. - mondta a francia és elvette a ruhákat.

Egy törölközőt, és egy csábos mosolyt viselt csak. Eszembe juttatta a régi időket. Amikor még szeretett.

Megcsókoltam.

Még végig sem gondoltam, mit csinálok, megrörtént. Ő pedig ugyan úgy csókolt vissza, mint akkor régen... Gyengéden, és szeretve...

Mindent csak az ő kedvéért tettem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer elválunk, és minden szégyenérzet nélkül kivág egy darabot belőlem. Románián nem lepődök meg. Ő egy élősködő, mindig mások nyakán csüng. Ausztria viszont nem ilyen. Hozzá költöztem, és részemről mindig szerettem is. A kedvéért hátat fordítottam Gilbertnek is, pedig nála jobban senkit sem ismertem. Tudom, hogy ő, ha kell, akár meg is halt volna értem. Mert ilyen volt.  Én pedig cserben hagytam, hátat fordítottam neki, és meg is halt. Örökre intettünk akkor búcsút egymásnak.  Soha nem akartam otthagyni. Kiskorunkban - persze miután rádöbbentem, hogy lány vagyok - még meg is kérte a kezem. Játékból, vagy komolyan sosem tudtam meg. De tudom, hogy szeretett. Tiszta szívből, őszintén. Én pedig eldobtam. Most viszont tudom, milyen neki... Azt, hogy hasadt meg a szíve. Azt, hogy mit érzett, amikor becsületét a sárba tiportam, az összetört szíve szilánkjaival. És mindezt őérte...

*

Kardját a torkomnak tartotta és nevetett. Az én testemen sebek, az övén azonban karcolás nélkül feszített kékes-lilás arisztokrata öltönye, fodros nyakkendőjével. Én nem tudtam bántani, ő azonban érzések nélkül tiport el. Utána pedig nevetett.

- Roderich... Miért? - kérdeztem, a könnyeimmel küzdve. Torkomban gombóc volt. Rettegtem a választól. 

- Miért? Hm, miért is? Azért Erzsi, mert elpuhultál. Már nem tudod megvédeni még magad se. Így pedig semmit sem érsz.

- De nem szerettél? - faggattam tovább, a torkomnál érezve kardja jéghideg pengéjét. Életem, viláhom, hitem, és szép lassan a szívem is szilánkosra törött.

- Szeretni? Nem tudom... De te ezt a helyet is szereted... Hogy is hívtad? Kismarton? Kár, hogy nem szeretted eléggé, ahhoz, hogy megtartsd! Mi legyen a neve? Oberwart? Nem, az nem illik igazán hozzá. Eisenstadt? Ez jó lesz. Most pedig, Erzsi, ha megtennéd, hogy elhagyod ezeket a földeket. Maradj csendben, és húzd meg magad. Akkor talán életben hagynak... - szólt, azzal velem tovább nem is törődve elsétált.

 Én is ezt tettem veled? Gilbert? Vajon meg fogsz tudni nekem bocsájtani azok után amit veled tettem? Vajon létezik még számomra megbocsájtás?

Kezdésképpen az szeretnémelmondani, hogy köszönöm mindenkinek, aki ovassa a blogomat! Eddig még nem néztem meg a statisztikámat, mert azt hittem, senki nem olvassa, de úgy tűnik tévedtem. Hálás vagyok nektek, és habár most még nem tudok rendszeres tartalommal szolgálni, a nyáron igyekezni fogok. Úgyhogy ezt vehetitek ígéretnek. Mostantól minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legalább hetente egy fanfictionnal tudjak szolgálni.

De nagyon kérek mindenkit, hogy ne legyen szégyellős, és írjon a fórumra. Szeretném hallani a véleményeteket, a munkáimról, és hálás lennék, hogy ha úgy van kritikát is mondanátok.

Minenesetre, nem akarom nagyon elhúzni ezt az egészet, úgykogy még egyszer köszönöm szépen! Imádlak titeket!

Sütött a nap. Szépen, ragyogóan. Az éppen esedékesen érő almafa alatt pihentem. Sok gyümölcs volt a fán. Mind piros. Mint Dánia zászlaja, és mind olyan, akár egy gyöngy.

Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de mire felébredtem, már majdnem besötétedet. Felálltam hát, hogy visszamenjek Dániához. Zsarnoki uralkodó volt. Svédországnak már sikerült megszöknie Finnországgal. Izland és én azonban itt ragadtunk. Nem menekülhettünk, ráadásul, ha tudtam volna sem biztos, hogy itt hagytam volna. Hisz’ éreztem valamit iránta. Hogy mit? Talán a szerelem a legmegfelelőbb szó rá. Nem igazán tudom. Egyébként is mije lennék én neki? A barátnője? Hmp! Nevetséges!

Miközben Dánia kastélya felé mentem, azt néztem. Nagy fekete kőépítmény, amit valaha előkelőnek gondoltak. Betaszítottam az ódon faajtót. Mahagóni volt, és piszok nagy. Én ezt a természet szembeköpésének tekintettem. Christensen egyszerűen előkelőségnek. Hiába, benne nem volt mágia. Nem ismerte az erdő minden titkát, nem tudott olvasni a szellők rezdüléseiből.

Mikor a szobám felé vettem az irányt, dulakodás hangját hallottam. Megszaporáztam hát a lépteimet.

- ...és, jol van most a te hűn szeretett bátyád?

- Nem tudom... - Sigurđur suttogását bárhonnan meghallottam.

- Nem-e? Biztos megszökött, téged meg itthagyott! - kiabálta a dán. Esküdni mertem volna tá, hogy mát megint ivott. Azt pedig nem valószínű, hogy teát...

Dánia pont akkor emelte újjabb ütésre a kezét, amikor odaértem...

- Ne! - kiálltottam ösztönösen, és a földön kuporgó Sigurđur és Dánia közé álltam.

- Oh, hát meg is jöttél? Azt hittem leléptél, és itthagytad a drága öcikédet! - ironizált Christenen, és az előbb megkezdett mozdulata engem ért el. A pofon cattanása visszhangzott még párszor a folyosón, majd végleg elhalt. Mostmár csak a vérző orrom hirdette azt, hogy Dánia mérges.

- A szobámban várlak! - mondta.

- Nem! - húztam ki magam.

- Ez parancs! - mennydörögte, azzal elviherzott. Egy darabig még öcsém és én is néztük köpenye lobogását. Utánna azonban nem maradt más félelmetes urunkból, mint az alkoholszag, és a vér kesernyés íze.

Felsegítettem Sigurđurt a földről, és eltámogattam a szobánkig. Óvatosan borogatást tettem a máris bedagadt szemére. Holnapra lila monoklia is lesz. Megvártam, amíg elalszik közös ágyunkon, aztán elindultam Christensen szobája felé. 

Azzal sem törődtem, hogy letöröljem a vért. Hadd lássa mit művelt velem.

Lassan lépdeltem végig a folyosón, ami a dán szobájához vezetett. Ez az egy hely volt az ódon várben, amit kicsit is szerettem. Márint a folyosó. Hisz' egyik oldalt rózsaablakok voltak, míg a másik oldalt képek. Pontosan hat. Az egyik a svédet ábrázolta. Mosolygott a kép készítésekor, de látszott rajta, hogy ezek az érzései hazugok. A másik képen Tino virít apró, fehér pamacs-szerű kutyájával. Boldognak tűnik... Mint mindenki ezeken az istenverte képeken.  Két másik festmény engem, és a testvéremet ábrázolja. Mind a kettőnkön műmosoly. Sigurđuré olyan jó, hogy akár igazi is lehetne. Az ötödik képen Christensen van. Ő talán tényleg örült a kép készítésekor, hiszen akkor kerültünk az ő felügyelete alá. Az utolsó képen pedig egy csodaszép szőke asszony. Állítólag ő volt Skandinávia. Soha nem találkoztam vele, mégis, mintha hangja a fülemben csengene. Keze a hátamat simogatná, és bíztatna, hogy lesz ez még jobb is. Egyszer mi is felszabadulunk.

...és egyszer én is a folyosó végére érek. Bekopogok Densen szobájába. Nem hallok választ, hát beleegyezésnek veszem, és benyitok. Jól gondoltam. Dánia az ágyban cigizik.

- Hívtál? - kérdezem, mire apró fejbiccentés a válasz, meg az, hogy megveregeti maga mellett a takarót.

Vonakodva, de bebújok az ágynemű alá, és megesküszöm, hogy soha többet nem engedem meg a dánnak, hogy alvósplüssnek használjon.

*

Korábban keltem, mint ő... Megfordult a fejemben, hogy eltűnök, mint harmat a virágról, a reggel elmúltával,de Sigurdur miatt maradnom kellett. De miért pont Dánia? Aki ellen semmit sem tudtam tenni...

Kényelmetlenül fészkelődtem az ágyban. Sose akartam ilyen kapcsolatot. De így sikerült, jó? Sosem akartam, hogy csupán ágyasának tekintsen. Most pedig nem értem többet neki, mint egyszerű ágyasa. Itt ráadásul még a varázserőmet, és így a szabadulás minden reményét is sikerül elnyomnia. Sigurđur kedves, okos gyerek, azonban nem támaszkodhatok rá. Beteges szervezete van, amúgy is. Nekem kell szabadulnom, és mentenem őt is. De én nem akarok menni. Nem tudnám itthagyni ezt az iszákos idiótát. Egyébként is, ha én elhagynám, neki ki maradna? Maradna egyáltalán valaki?

Miközben Christensenen gondolkoztam, ő is fekébredt, és hunyorogva nézett rám. Fényérzékenység... A másnaposság egyik tünete.

- Már fent vagy? - kérdezett, mire nem szóltam, csak bólintottam.

- Az jó! Ugyanis éhes vagyok. Hozz nekem reggelit! - mosolygott, de miután nem mozdultam, még hozzátette: - Most!!!

Mit volt, mit tenni, felkeltem. Ruháimat gyorsan magamraaggattam, és elindultam a konyha felé. Tükörtojást csináltam, mert azt tudom, hogy szereti. Már épp indultam volna vissza, amikor Sigurđur halottsápadt alakja jelent meg az ajtóban.

- Lukas... Én... - mondta, majd mielőtt befejezte volna a mondandóját, összeesett. Rémülten kaptam utána, ám nem voltam elég gyors. Összekapartam őt a földről, majd a karjaimban átvittem a legközelebbi fekhelyhez. Egy kis darabka rongyot bevizeztem, majd borogatás gyanánt a fejére tettem.

Ezután kénytelen voltam újra a Densen-reggelivel foglalkozni. Egy tálcára tettem a tojást, kenyérrel, és egy nagy korsó sörrel. Hiszen a vasárnap reggelt csak tojással és sörrel lehet indítani. Mi sem természetesebb ennél. Mielőttt újta "uram" szeme elé kerülnék, megmosom az arcom. Leöblítettem róla a rászáradt vért, és a tálcával a kezemben elindultam Denni szobája felé. Azért mielőtt bementem volna egy utolsó pillantást vetettem Skandinávia felé. Gyönyörű szőke haja, és olyan pillantása volt, mint a tavaszi égé. Világoskék, bárányfelhős. És mosolygott. Mint Denny. Habár tekintete is olyan volt, mint az övé, mégis sokmindenben különböztek. Christensen kisugárzása szigorú és vérszomjas volt. Róla el lehetett képzelni, hogy mosolyogva öl meg bátkit. Skandináviáról nem. Róla szinte sugárzott, hogy egy legyet, vagy egy szúnyogot sem tudna bántani. (és ezt most nem képletesen értem)

-Óh, hát végre megjöttél? Elképzelni sem tudtam, mit szöszmötölsz annyi ideig. De látom a reggelimmel foglalkoztál és a sörömmel. - ez utóbbi szót úgy ejtette ki, mintha a szerelméről, de legalábbis a legújjabb ágyasáról beszélne.

- Nem teljesen igaz, amit mondasz. Izland megint rosszul volt, és engedelmeddel, most mennék is, hogy ápolhassam.

- Néha úgy érzem teljesen elhanyagolsz engem... - kezte a nyafogós hangján, amiből előre tudtam, mi lesz a vége.

Nem mehetek, sőt, talán még több munkát ad majd.

- Mire gondolsz? Nem értem. - kérdeztem, bár tudtam, hogy ez egetverő hazugság.

- Arra, hogy mostanában minden idődet Izlanddal, vagy a szabad ég alatt töltöd... Hiányzik a törődésed. - még mindig az a könyörgő hang, és azok a nagyra meresztett szemek. Még mindig ez a semmitmondó társalgás, és üres mosoly.

- Mit akarsz? - kérdeztem, ügyelve arra, hogy az arcom rezdüléseiből semmit se tudjon kiolvasni, és a hangom se jeletsen neki semmi biztosat.

- Etess meg! - mondta vigyorogva, majd a kezemben lévő étel felé bökött.

Megadóan ültem az ölébe az asztal mellett, ám mielőtt az első falatot a villára szúrtam volna a dánnak új ötlete támadt. Szinte láttam a kis led lámpát a feje felett.

- Ja, nem használhatod az evőeszközöket. Kézzel etess meg!

Mérgesen néztem rá. Tudom, hogy ő parancsol de ne gondolja, hogy mindent megteszek neki, csak azért, mert azt mondja... Nem.

- Ez parancs! - monda, azzal jól észrevehetően az övére tűzött tőrhöz nyúlt. Éppen nem foglalkoztam a testi fájdalmaimmal, az országommal azonban muszáj volt.

Mélyet sóhajtottam, és megtettem, amit kért. Megalázó volt? Igen.  Még úgy is, hogy tudom, senki sem figyelt. Óvatosan téptem a tükörtojás széléből, majd az ujjamon egyensúlyozva juttattam el a falatot Christensen szájába, aki kapva kapott az alkalmon, beleharapott az ujjamba is. Bár nem erősen tette, szemfoga még így is nyomot hagyott a fehér bőrömön.

Nem... Nem hagyom, hogy újra megtörténjen. Nem engedhetem, hogy megint ő győzzön.

Felálltam, és igyekeztem nem törődni azzal, hogy a kezében lévő tőrrel könnyedén fekasítitta hátamon a szegényes vászoningem, és néhol a bőrömbe is belekapott. Méltóságteljesen kisétáltam a folyosóra, majd mikor kiértem, és már az ajtó is becsukódott mögöttem, az arcomat a kezembe temettem, és sírtam. Hogy miért? Azért, mert én mindezek ellenére tényleg nem akartam otthagyni Dániát. Szerettem, de nem akartam, hogy továbbra is lekezelően viselkedjen velem. Értem annyit, mint ő! Sőt! Személy szerint én nem vágytam többre, mint arra, hogy egyenlő legyek vele. Szerintem egyenlő félként is szembenézhettünk volna egymással. Mint két egymást szerető, és tisztelő ember...