A maszk alatt

Elmentem törökországba. Hogy miért is? Nemigazán tudom megmondani... Meghívott magához az az idióta. Én meg itt vagyok a volt nevelőapámnál, és próbálom megtalálni a 175 cm-es idiótát, aki mindig az árnyékban sétál kapucnival a fején. Azt mondjuk nem értem, mi a baja a nappal. Engem például egy cseppet sem zavar.

- Hát itt vagy végre! - hallom meg a hangját a mellettem lévő sikátorból. Rögtön odakapom a tekintetem, és megpillantom Sadiqot. Lezseren támaszkodik a falnak. Csak kapucnis pulcsija, és szokásos rövidnadrágja volt rajta. Meg a maszkja... Melyelrejti érzelmeit még tőlem is.tőlem, aki valaha egy házban élt vele, és nála nevelkedtem. Ő tanított mindenre, amit most tudok. Megtanított elviselni, csendben dühösnek lenni, felejteni, és szeretni...

Arcomra mosoly kúszik, amikor odaérek hozzád. Újra találkozhattam veled... Már hiányzott. Rideg tekinteted, borostás arcod, fehér fogaid, melyek minden szavadnál felvillannak arcod árnyékából, és a sötét bőröd. Persze ezt soha nem mondanám el neked.

- Miért hívtál? - mondom tettetett bosszúsággal a hangomban, de mindez hazugság, és ezt te is nagyon jól tudod. Fekete kifejezéstelen szemed, mely előbukkan a hófehér maszk mögül, most is engem pásztáz. Felkavarja a szívem. Hiszen nem azért hagytalak ott, mert már nem szerettelek... Azért, mert máshogy szerettelek. Gátlástalanul, önérzet nélkül. Fontos vagy számomra, s ez pírt csal az amúgy sokszor álmos, kifejezéstelen arcomra.

- M-mit nézel? - kérdezem, és lesütöm a szemem.

Te továbbra sem szólsz, csak megragadod a kezem, és elindulsz velem a sikátor sötétje felé. Amikor már biztosnem lát minket senki a kóbor macskákon, vagy a patkányokon kívül, megfordulsz. Szép lassan leveszed a maszkod, mely mögül előtűnik a számomra oly' ismert arc. Aztán gyorsan odalépsz hozzám, és megcsókolsz.

Szólni sem tudok, de érzem, amint erős karjaiddal átkarolsz. Fejedet elhúzod tőlem, és szád apró mosolyra húzódik, amikor érzed, én is átölellek.

- Mi az törpe? Kérsz még? - kérdezed mosolyogva, és én csak bólintani tudok. Ekkor újra odahajolsz hozzám, és újra megcsókolsz. Mikor újra szétválunk , mindketten lihegünk, s nekem azon jár az agyam, hogy vajon miért nem marasztaltál? Mikor kijelentettem függetlenségemet egy szó nélkül hagytad, hogy elmenjek. Most pedig csendben felémmagasodsz. Nevelőm, akitől soka nem kaptam egy csepp szeretetet se. Mindig szigorú voltál, barátkozni se nagyon engedtél. Ennek ellenére én szerettelek. Mindennél jobban...

- Hiányzol - mondtad, és határozott vonalú arcodon konnycseppek csorogtak végig. Ettől megilyedtem. Még soha nem sírtál előttem, soha nem mutattál semmilyen gyengeséget. 

- Nekem is te. - simogatom meg arcod, majd a vállamra hajtod fejed.

- Gyere haza! - suttogod a nyakamba.

- Nem lehet. Tudod jól, hogy országom ügyeit kell szem előtt tartanom. Te tanítottad meg, hogy az érzelmek nem megengedettek. - toltam el magamtól. Felvettem a földről a maszkot, és az arcára csúsztattam.

Még egy utolsó könnycsepp, még egy utolsó csók, egy utolsó pillantás, és vége. Megfordultam, és egyedülhagytam a síró gyenge Törökországot.