A skandináv
Éppen hazafelé tartok Hong Kongtól. Nála vakációztam. Egy hétig voltam távol az otthonomtól. Norvégia Dániánál töltötte az időt, Finnország pedig Svédországgal sziesztázott. Habár, ha engem kérdeznek, szerintem több is történt, a sziesztánál. De nincs sok közöm ahoz, hogy mit csinálnak a szabadidejükben. Lehet, hogy sakkoznak... Mindenesetre mindenki elszórakozott. Még Sealand is megpróbálta elérni, hogy elismerjék államnak. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem sikerült neki. Pedig megérdemelné! Igazán keményen próbálkozik.
Ekkor észreveszem, hogy megrezdül a zsebemben a telefonom. Hogy őszinte legyek, nem igazán szeretem ezeket a kütüket, de Norvégia rábeszélt egyre. Így legalább könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot. Most egy SMS-t kaptam. Lealábbis elviekben. Ugyanis nemcsak nem szeretem, de nem is tudom használni a telefonomat. Előkotortam hát a zsebemből a mobilomat, és megnéztem a kijelzőt. Igazam volt. Üzenetem érkezett. Megnyitottam.
"Gyere értem Dániához!"
Se név, se aláírás, a telefont pedig enm tudom annyira kezelni, hogy megnézzem.
Mindegy...
Elmagyak, és kiderítem, ki akarja hazavitetni magát velem. Habár valószínűleg Norvégia, hiszen ő lakik velem. Vagyis én vele... Na mindegy!
Beleültem a kocsiba, a Volvóba, amit Svédország adott kölcsön. Szeretem ezt a járművet. Jól bírja az itteni terepviszonyokat, sőt kifejezetten ide lett tervezve.
*
Mikor Dánia házához értem, észrevettem valami furát. A házban sötét volt, és csend, ami, hát valljuk be, eléggé temészetellends. Dániánál mindig nyüzsgés van. Nem tudom mire vélni ezt a nyugalmat
Elsétáltam az ajtóig, majd lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Mikor bementem az ajtón, léptem koppanása visszhangzott. Már majdnem minden szobát végignéztem. Kettő maradt ki. Norvégiáé, és Dániáé. Előbb az utóbbiba mentem be, mivel ott az ajtó alatt világosság szivárgott ki.
Ez a szoba is - mint előtte sok másik - üres volt. Egy gyertya égett , és az ablak volt nyitva. Becsuktam hát az ablakot, a gyertyát pedig úgy döntöttem, magammal viszem.
Féltem. Rettenetesen féltem attól, hogy mit találok az utolsó szobában. Hiszen eddig egyetlen árva lelket sem láttam, és még mindig nem tudom, hogy ki rendelt ide. Ráadásul magamat féltettem. Senkit sem találtam Dánia házában, amiben egyébként még akkor is nagy a nyüzsgés, amikor a házigazda nincs is itthon. Ez a helyzet leírhatatlanul bizarr volt.
Végiggondoltam mindent, mielőtt benyitottam az utolsó szobába. Már bántam, hogy Norvégiát sohasem hívtam oni-channak, vagy hogy Dánia vicceit mindig annyira komolyan magamravettem. Hogy Sealandnak nem voltam jó nagybácsija, és hogy rosszat feltételeztem Finnországról, és Svédországról.
Ezután bűneimmel szembenézverátettem a kezem a kilincsre. Lassan lenyomtam, az pedig nyikorgott. Félve a látványtól, ami fogadni fog becsuktam a szemem.
- Meglepetéés! - halottam mindenki hangját kórusban, és kinyitottam a szemem.
- Boldog szülinapt öcsisajt! - mondta Dánia, azzal az én fejemre (is) tett egy partysapkát.
Végignéztem a tömegen, és azt sem tudtam, hogy sírjak, vsagy nevessek. Mindeni ott volt előttem, épen, és egészségesen. Svédország átkarolta Finnországot, aki pedig Sealandet tartotta fogva. Norvégia, aki eddig középen állt, most azonban, hogy Dánia kiállt a sorból szélre került, egy tortát tartott a kezében, megszámlálhatatlanul sok gyertyával. Végül pedig nem kis meglepetésemre a háttérben ott állt Hong Kong, aki mosolyogva figyelte, ahogy az arcomon végigfut a döbbenet és az öröm összes árnyalata.
Végül sírva fakadtam. Eszembe sem jutott, hogy ma van a szülinapom. Ők pedig bulit szerveztek nekem annak ellenére, hogy nem is foglalkoztem megfeleően velük.
Lerogytem a földre, és hagytam, hogy a vállamat rázza a sírás.
- Sajnálom! - zokogtam, és az arcomat a kezembe temettem - Sajnálom... én...
- Most meg mi van vele? - kérdezte Dánia. A gyertya, ami eddig a kezemben volt, leesett a földre, most megállt Norvégia előtt. Ő letette az asztalra a gyertyát, majd elkezdte összeszedni a viaszt.
- Minden rendben... Semmi baj... Mind megbocsájtunk. Most pedig sírj csak nyugodtan. - térdelt mellém Norvégia. Finnorszég is elengedte Sealandet, és kibújt férje szorításából, majd idejött hozzám. Anyáskodóan megsimogatta a fejemet, és magához ölelt.
Örültem, hogy itt vannak velem. Mindenki.. Habár Dánia valószínűleg csakazért engedélyezte az egészet, mert be akart rúgni, de nem full részegen várt. Ez pedig a részéről nagyon nagy teljesítmény. Na meg persze törődés.
Svédország... Hát igen, ő svéd, félelmetes, de a maga néma módján törődött velem. Sokat.
- Mi lenne, ha odaadnánk neki? - kérdezte az apró Sealand nagyrabecsült nagybácsiját.
- Adjuk! - lelkesült fel ő is, és egy becsomagolt dobozt rakott elém, ami elég nagy volt, ám lyukak voltak rajta.
Remegő kézzel nyúltam a öldön heverő csomag felé. Óvatosan lebontottam róla a szalagot, majd kicsit bátrabban letéptem a csomagolópapírt is. Felemeltem a cipősdoboz tetejét. (Mert az volt. 40-es férficsizma. Dániáé. Talán az, ami most a lábán van.) Egy apró, a tojásból még alig kikelt fióka pislogott rám. Nem tudtam megmondani a faját, de egy papírdarab ott volt mellette. Odanyúltam, hogy kivegyem, de mielőtt visszahúztam a kezemet, megharapott. Vagyis mecsípett. Vagy mit csinál egy madár?
Na mindegy. elolvastam a lapot, ami mint kiderült egy "használati útmutató" volt, és kiemelten figyelmeztetett arra, hogy "A madár CSÍP!".
*
Már nem sírok. Nem hiányzik senki. A Norvégiával közös házunk teraszán ülök, és medvecukorral etetem a kis, még-mindig-nemtudom-hogy-milyen madaramat. Már több mint egy éve annak a szülinapnak. Annak a keserédes álomnak. Elmúlt, mint minden más, de ezt nem fogom elfelejteni sohasem.