Akié a több kosár...

Kora reggel van... Egy magas sötétbőrű, sörét hajúfiú van a ház konyhájában. Látszik, hogy most kelt, hisz olyan, mint egy lusta fekete leopárd. Lassan mozog, aminek nem a fáradtsága, sokkal inkább az előzőleg említett lustasága volt az oka. Felteszi a kávét, és várja, kogy vörös hajú barátja is aktivizálódjon. Hosszú volt az előző nap. Edzés is volt, meccs is volt, így jóformán mindketten már a vacsoraasztalnál elaludtak. Szinte nem is foglalkoztak a másikkal. Ma pedig lelkiismeret-furdalásuk volt emiatt. Aomie eldöntötte, hogy úgy fogja kiengesztelni barátját, hogy elhívja valahova enni. Mindent elő is készített. (Már amit az ember egy szál alsógatyában, kedd reggel előkészíthet.

- Nem! - utasította azonban vissza Kagami az egész felhajtást meglepően morcosan és röviden.

- Miért?

- Mert legutóbb is csak azért nyertem, mert hagytál. Jobb vagy kosárban, nálad lakok, te főzöl, és mosol rám. Legalább amikor egy étterembe megyünk, hagy álljam én az egészet.

- De az én ötletem volt! Ha tudom, hogy így fogsz viszonyulni hozzá, az egészet el sem mondom.

Ez a vita még sokáig folytatódott volna a tigris, és a leopárd közt, ha nem vetődik fel egy ötlet...

Mi lenne, ha kosárral döntenék el, hogy ki állja a vagyorát?

Ez így már mindkét félnek tetszett, így megegyeztek a szabályokban: Szabad védekezni, ugrani, zónát használni, nem szabad a másikat testileg, és lelkileg befolyásolni. Igen... Ez így tiszta játék. Egy óra a határidő.

El is kezdték. Egyikőjük a másik után dobta a kosárt, vagy éppen védte a palánkját. A pontok gyorsan gyűltek, és mindkét fél részéről egyenletesen. Hol Aomine vezetett 61-59-re, aztán pedig Kagami 66-64-re. Két pontnál nagyobb különbség soha nem volt a két játékos között. Telt az idő, és egyszer csak beléptek az 59-dik percbe is. Ekkor éppen 150-150 volt az állás. Nem akart az egyik sem veszíteni, ám akárhogy is próbálkoztak, hol Kagami dobott kosarat, és Aomine egyenlített, és pedig fordítva. Egyszóval szinte kiszámíthatatlan, ki nyer. Minden a szerencsén múlik. 10 másodperc meredt, és Kagami vezet 161-160-ra. Aomine utolsó, kétségbeesett próbálkozása, hogy pontot szerezzen... Már majdnem elérte a palánkot... Megszólal az időt jelző csengő, és a labda bemegy. A pont azonban érvénytelen. Időn kívül volt.

Kagami nyert.

Miközben az győzelmének örül, a barnabőrű fáradtan roskad le egy padra. Vaszített. Már megint veszített ez ellen a srác ellen. És még csak fel sem fogja. Az egész jóformán olyan mint egy film. Mint egy komédia, vagy valamilyen kindikamerás show. Nem igazán érdekli... Igen... Az elsz a legjobb, ha úgy tesz, mintha nem érdekelné. Úgy talán nem veszíti el a róla kialaított képet szerelménél.

- Aomine! Nyertem, szóval este árlak, a szokásos helyen.

- Rendben. - mondja az, miközben érzi, ahogy a halántékán egy izzadtságcsepp csurran le.

*

Bármennyire is tiltakozunk, az idő megy tovább. Még a csodák generációja sem képes olyasfajta csodára, hogy megállítsa. Így van ez Aominével is. Bármennyire is szeretné késleltetni az este eljövetelét, nem tudja. Így előbb vagy utóbb a megbeszélt vacsora is eljön. De ez vajon mi? Baráti összejövetel? Nem, ez annál több. "Üzleti vacsora?" Nem, ez mindenről fog szólni, csak a kosárról nem. Márpedig mindketten kosárben utaznak. Akkor mi? Talán egy... Egy randi? Lehetséges, hogy Kagami rájött mit érez, és ezért akart annyira ő fizetni? Ki tudja...

Ilyesfajta gondolatok jártak Aomine fejében, miközben a szokásos reklámpóló helyett egy rendes - bár kicsit régi - pólót vett fel. Oké! Így már mehet emberek közé. Csak még belövi a haját... Kész!

Indulás! Miközben a buszra várt, látta, hogy nem csak ő siet találkozóra. Momoi Kisével kézenfogvarohant egyenpólóban, aminek elejére "Kurokocchi" a hátuljára pedig "Tetsu" volt írva. Ez két dolgot jelenthat. Először is, hogy Kuroko-fan gyűlésre mennek. Ennek kicsi az esélye, hiszen kicsi azok száma is, akik egyáltalán észreveszik őt. Második lehetőség, hogy randiznak. Kicsi az esélye, de meg kell adni ennek is az esélyt. Hisz' melyik a valószínűbb? Egyértelműen a második.

Megjött a bus. Aomine felszállt, kilyukasztotta a jegyét, és a szeme sarkában még éppen látta, amint Murasakibara megrakodva egy csomó különböző étellel száll le a buszról. Ezután magában megállapította, hogy meglepően nagy mozgás van az ismerősei között.

Első, második, harmadik, és végül a negyedik megálló. Itt kell leszállnia. Ha minden igaz, akkor a sarkon kell találkoznia Kagamival, aki egyébként hazament, hogy átöltözzön, és elhozza a kis dugipénzét.

A vöröske már ott volt. Lezseren támaszkodott a falnak.

- Régóta vársz? - kérdezte a barnabőrű.

- Relative? Nem. - mondta a másik, azzal az érkzőre vigyorgott.

- Az jó! Akkor indulhatunk?

- Persze! Pizzát, gyrost, vagy hambit?

- Ami legközelebb van. Nem akarok sokat sétálni.

- Még velem sem? - kérdezte a másik tettetett szomorúsággal.

- Nem.

- Olyan lusta vagy! - morogta Kagami. 

Aomine megvonta a vállát, és elindult a legközelebbi Meki felé. Nem azért választotta a legközelebbi Mekit, mert ő olyan hű-de-lusta, hanem azért, mert tudta, hogy Kagami legszívesebben hamburgert evett volna. Bár ezt a világért sem vallotta volna be. Így viszont megfeleő mentséget talált arra, hogy Kagamit hagyhassa szórakozni. Megfelelő mentséget, hiszen ő köztudottan lusta. Nagyon lusta.

Mikor megérkeztek, ő kért egy csibeburgert, Kagami pedig egy nagy sültkrumplit, egy csibefalatokat, egy duplahúsos hamburgert, egy sajtburgert, és egy nagy kólát kért. Hiába... Ha egyszer szeret enni, akkor Aomine előtt sem fogjavisszafogni magát.