Alex vagyok, a jövőbeli fiatok!

Életem legerősebb másnaposságával küzdöttem, amikor valaki csengetett. Hogy ki lehet az, amikor éppen olyan kínokat élek át, amiket még Ivannak sem kívánnék. Pedig őt már kívántam a pokolba. Sőt még mélyebbre is.

Szóval éppen szenvedtem az erős fényérzékenység, és a pokoli hányinger kínjai miatt, amiket az én „Drága” Arthur barátomnak köszönhettem. Hiszen ő jött át tegnap hozzám, hogy leitasson. Mondott még valamit is, amire már nem emlékszem, de biztos nem volt fontos.

Kitámolyogtam az ajtóhoz. Ismét megnyomták a csengőt. Most már követelőzőbb volt. Megpróbáltam kinyitni az ajtót. Zárva volt. Mégis milyen megfontolásból voltam képes full részegen bezárni az ajtót.

- Pillanat! Nem találom a kulcsot!

- Várok!- hallatszott kintről a felelet. Furcsa hangja volt, de mintha már hallottam volna. Kicsit olyan volt, mint Arthur hangja. De másmilyen hangfekvésű. És valószínűleg mutált.

 Elkezdtem keresni a kulcsot. Megnézetem minden olyan helyen, ahova épp ésszel élve soha nem tettem volna. A kanapé alatt, a párnái között, a szemetesben, a mosogatóban, a cipőmben, Anglia cipőjében (amit valószínűleg este ittfelejtett). Nem találtam. Megnéztem néhány már sokkal valószínűbb helyen. A kabátom zsebeiben, a széldzsekim cipzáras zsebeiben, a tegnapi farmerem zsebeiben, az éjjeliszekrényemen. Még mindig nem volt meg. Megnéztem ott, ahova nagyon nem valószínű, hogy részeg állapotomban rejteném a bejárati ajtó kulcsát. A pizsamám zsebében (mert ki tudja milyen okból az volt rajtam). Üres. Akkor már csak egy tippem van, ahova nemhogy részeg állapotban nem tenném a kulcsokat, de még józanul se. A helyén. Na és hol volt? Pont ott.

- Megtaláltam! Nyitom!!!- kiabáltam az idegennek. Nem reagált.

 Amikor kinyitottam az ajtót, minden bizonnyal kiköptem volna a teát a számból, ha nem kólás lennék, és ittam volna valamit. Egy (számomra) idegen fiú állt előttem. Körülbelül egyidősnek nézett ki velem. Csak én ország vagyok. Zöld szeme volt, és minimum olyan vastag szemöldöke, mint Arthurnak. A haja viszont valamilyen megmagyarázhatatlan okból ugyanolyanra volt vágva, mint az enyém. Még az az idióta tincs is ugyanúgy meredt az égnek, mint a sajátom. Sőt, az arcformája is hasonlított az enyémhez.

- Öööö… Bocsi, de ismerlek téged?- kérdeztem értetlenkedve.

- Igen, csak nem emlékszel rám. 17 évvel ezelőtt lefeküdtél azzal az idióta angollal, és egy nagyon kedves tündérke segítségével megszülettem én. Amúgy Lili tényleg jófej.

- Igen?

- Ja. Ráadásul a múlt héten Mr. Bunny is meglátogatott.

- Várj! Melyik Mr. Bunny?

- Miért? Hány van? Természetesen Arthur Mr. Bunny - ja. De te úgysem látod, nem igaz?- monda halál nyugodtan.

- Inkább gyere be. Nem szeretem, amikor erről beszélnek az emberek előtt…

*

- Először is… Who the fuck are you?

- Alex. Alex F. Kirkland.

- Aha… és honnan tudod hol lakom?

- Na, ez még egy nagyon jó story. Fogalmad nincs, milyen bizalmas információ a lakcímed!

- De… van. Én értem el, hogy ilyen bizalmas infó legyen.

- Aszta! Te ekkora befolyással vagy a kormányra?

- Nem beszél, én kérdezek! Szóval, honnan ismered Arthurt?

- Mr. Bunny mondta kik vagytok.

- És kik?

- Országok. Tengelyhatalmak.

- Aha… Last one. Mi közöm hozzád?

- Az apám vagy. Azaz az egyik.

- Ez nekem magas. Egy percet kérek. Mindjárt jövök. Addig is hozz egy kávét, please!

- Rendben. Feketén?

- Nem, két cukorral. - mondtam, és elindultam a telefonhoz. Elértem, hogy az az idióta Anglia eljöjjön hozzám. Hiszen neki is van köze hozzá. Mr. Bunny, Lili, és ő.

Nem sokkal később méltóztatott elindulni. Lefőtt a kávé. Megittam. Aztán odaraktam még egyet. Koffeinmániám van, amikor ideges vagyok. Márpedig most az voltam, hiszen egy gyerek azt mondta, hogy ő Arthur és az én közös gyerekem. Az pedig nem jó, hiszen ilyen még nem történt, nem csak azóta, hogy én megjelentem, hanem azóta sem, hogy az első ország megszületett.

 Sokkal később, azaz amikor Arthur megérkezett értetlenül nézett Alexre. Hiszen ember. Látszik rajta. Öregszik, türelmetlen,(még nálam is türelmetlenebb, pedig rajtam nehéz túltenni…) és ha megvágja magát, nem gyógyul be a sebe. Mert megvágta magát. Éppen a sebtapaszt raktam a felhasított ujjára (dínósat, mivel csak olyan volt otthon), amikor Anglia megszólalt.

- Akkor, ha jól értem, te azt állítod, hogy 17 éve keresel minket, de eddig még nem találtál meg minket…

- Pontosan.

- Most pedig, mintegy varázsütésre meglátogatott Lili, és Mr. Bunny?

- Aha.

- Igaz ez?- fordult a levegő felé Arthur. Mintha lenne ott valami! Humoros.

 Csend… De mintha Anglia megértett volna valamit. Okoskodóan hümmög, majd mikor már éppen elraknám a sebtapaszos dobozomat, felém fordul.

- Alfred! Beszélhetnénk egy kicsit? Négyszemközt!

- Persze! A fürdőszobában, mivel oda kell elraknom a sebtapaszaimat.

- Oké…

*

- Szóval az a helyzet, hogy amikor 17 éve khm… Együtt töltöttük az ezredfordulót, akkor volt egy igen különleges gondolatom. Emlékszel, utána kómában voltam 9 hónapig. És nagyon úgy néz ki, hogy Lilinek hála lett egy gyerekük. Aki ember, és magában hordozza az én, illetve a te személyiségjegyeidet.

- Azaz? Légyszi úgy, hogy értsem!

- Te vagy Alex apja. Én pedig… Khm… Az anyja.

- Ezt ugye te sem gondolod komolyan?

 Nem válaszolt. Szóval komolyan gondolja. Ilyen nincs. És én még azt gondoltam a srác egy nagyon jó cosplayes. Hogy én mekkorát tévedtem…

- Jó… Na és mi legyen vele?- kérdeztem, mivel valószínű, hogy ő nem fog megszólalni.

- Valamelyikünk magához veszi, és foglalkozik vele.

- Azt mondod, vagy te, vagy én bébiszitteré változunk.

- Azt. És mivel én már három gyereket felneveltem, és annyi bőven elég volt, ezért őt rád bíznám.

- Azért az, hogy felneveltél egy kicsit túlzás, nem gondolod? Velem szinte soha nem foglalkoztál, csak, ha az adót kellet beszedni. Hong Kong függetlenedett, és ha jól tudom, most Izlanddal kavar. Sealandot pedig rásóztad Belwardra, és Tinora.

- Én erre akkor sem vagyok képes.

- Közbeszólhatok?- hallottam ekkor Alex hangját, ami jelen pillanatban nagyon hasonlított arra, mint aki mindjárt elkezd sírni. - Nekem nem kell bébicsősz. Csak tudni szerettem volna ki volt az a két szemét, aki miután megszülettem, magamra hagyott. Mostmár tudom, de már bánom, hogy ilyen kíváncsi voltam. Majd foglalkozok magammal, ti ne is törődjetek velem.

 Azzal elrohant. Otthagyott minket, meg sem várva, hogy felriadjunk az első döbbenetünkből.

 Én voltam, aki először magamhoz tértem.

- Alex! Várj!

*

Az előszobában értem utol, amikor sírva, és dühösen vette vissza a cipőjét. Nem szóltam, csak elálltam a kiutat. Először némán próbált elsétálni mellettem, majd megpróbált arrébb tolni, de nem sikerült.

- Arrébb mennél?

- Nem…- mondtam, és még magabiztosabban álltam ott a helyemen. - Nem, amíg meg nem hallgatsz.

- Nincs mit mondanom neked.

- De nekem van! Mi lenne, ha meghallgatnál?

- Nem vagyok rád kíváncsi.

- Addig pedig nem mész.

 Közben Arthur is megjött. Ő nem beszélt. Csak némán nézett minket, és megpróbálta meghúzni magát.

- Nem vagyok rád kíváncsi. - mondta, miközben megpróbált elmenni a másik irányba. De nem tudott. Hiszen hiába próbált Arthur úgy kinézni, mint a legújabb bútorom, de nem igazán sikerült neki. Így viszont elállta az útját Alexnek.

- Márpedig akár tetszik, akár nem, meghallgatsz. Nem mondtam, hogy nem akarom, hogy velünk legyél. Szép lassan megismernénk egymást, és akkor nem lenne semmi baj.

- Nem érdekelsz!!! Csak hagyj elmenni!

- Nem. Hát nem azért kerestél fel minket, hogy velünk élj?

- De…- ekkor már nem sírt egyenesen bőgött. Nem hiszem el, hogy a Hollywoodi szövegeim tényleg hatásosak a valódi életben! 1-0 nekem Arthur! Majd még megbeszéljük, kinek a filmjei valószínűtlenek!

- Akkor maradj! Egy szóval nem mondtam, hogy nem maradhatsz itt.

- Akkor meg miért veszekedtetek amiatt, hogy ki neveljen?

- Nem veszekedtünk. - mondtam

- Nem?- kérdezte Arthur meglepetten.

- Nem, nem veszekedtünk. Csak az ellen tiltakoztam, hogy Arthur egy gyereket is felnevelt volna tisztességesen. Én más akarok lenni, mint ő. Én azt akarom, hogy az, aki számít rám, ne csalódjon.

- Akkor most mi lesz?- kérdezte, már csak szipogva. Hál’ istennek.

- Természetesen maradsz.

- De… Mi lesz Arthurral?

- Csak felejtsd el őt. Sőt, Arthur kifelé!

 Némán ment ki. Elengedtem az ajtó felé, majd megfogtam Alex kezét.

- Te pedig, elmeséled milyen a normális élet. Tudod, nekem mindig az ország ügyekkel kell foglalkoznom, meg, hogy jó színben tűnjek fel a többi ország előtt. Szóval lesz mit bepótolnunk. - mosolyogtam olyan bátorítóan rá, amennyire csak tudtam, és közben berúgtam az ajtót Arthur után.

 Viszlát, a legközelebbi ezredfordulón!

 Addig pedig hőst nevelek Alexből. Olyat, mint amilyen én vagyok. Because I’m the HERO!