Alex vagyok a jövőbeli fiatok 2

 Már egy hete költözött hozzám Alex. Egész jól kijöttünk, és már azt is elértem, hogy ne úgy tekintsen rám, mint az apjára. És Arthurra sem úgy, mint az anyjára. Mert eddig őt is úgy kezelte. Mióta itt hagyott minket… Azaz nem… Mióta elküldtem a fenébe, csak telefonon beszéltem, és beszélt Alex vele. Ma viszont eljön látogatóba, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Érdekes lesz…

- ALFRED!!! Hol van a kávé?

- Jaj, kérlek, ne mond azt, hogy elfogyott a kávé! Ha az nincs, akkor Arthur teával fog leitatni minket!

- Én szeretem a teát.

- Ja, mert te rokona vagy. Vérszerinti! De én nem… Én utálom a teát!

- Rendben… Akkor mi lenne, ha lemennék a boltba, és vennék neked koffeint.

- Tényleg! Koffein! Kólám az van!

- Na, akkor nem is baj, hogy elfogyott a kávé.

- Deeee! Még mindig kávézni akarok!!!

- Akkor hívd fel Angliát, hogy idefele jövet vegyen neked egy csomaggal. Rendben? Hívjam én?

- Áh… Mindegy! I’m the hero so Én hívom.

- Nekem mindegy, de minnél többet hezitálsz, annál nagyobb az esélye, hogy előbb ideér, és csak azután tudsz vele beszélni.

 Na, igen… Pont ekkor csengetett valaki. Mivel nem váram más látogatót, ezért 100%-ig biztos voltam abban, hogy ez ő lesz. Akkor úgy tűnik teaparti lesz.

 Mentem ajtót nyitni. Ami ott fogadott, meglepett. Még soha nem láttam olyannak Arthurt, mint amilyen most volt. A katonai egyenruhájában jött. Nem a piros színűben, hanem a zöldben. És képes volt felvenni a bakancsát, amit én, személy szerint 15 percig veszek fel. Mert hosszú a bekötős rész. Amúgy egy normál cipőt 15 másodperc alatt veszek fel.

 Beengedtem, bár az utcámban élők már kezdtek egy kicsit furcsán nézni rám. Túl nagy forgalma volt a házamnak. Lehet új helyre kéne költöznöm… Megint… Mert mindig el kell költöznöm, ha kezdek gyanússá válni. Ráadásul nem segít a helyzetemen, hogy egy japán pali, valami Himaruya Hidekaz, megírta a storynkat. És kiadta mangában, és animében. Emiatt a 20 év alatti emberek egyre figyelmesebbek, és egyre gyorsabban rájönnek. Habár egy angol származású írónő, Stephany Meyer kreált egy vámpíros storyt is, ezért a többség vámpírnak néz (hiszen nem öregszem). Ez minden tengelyhatalomnak jó, kivéve Romániát. Mert ő tényleg vámpír… Mondjuk ő most a Drakula-kastély egyetlen, és meghamisítatlan gondnoka. Hogy miért vállalta el, ez még most is rejtély számomra.

 Na de vissza a jelenbe! Arthur amint megérkezett, lerakott a konyhaasztalra egy csomag kávét. Hát mi ez, ha nem telepátia? Vagy csak egyszerűen megérezte, hogy nincs? Jaj, remélem ez nem Németország kávéja! Olyan rosszat még életemben nem ittam, mint az övé. Finnországé ellenben maga a kávék istenének ajándéka.

 Mikor Arthur észrevette, hogy a kávét fixírozom, biztosított afelől, hogy ez finn kávé. Soha nem örültem még Anglia azon szabályának, hogy ha vendégségbe mész, vigyél ajándékot!

- Köszi!

- Nem neked hoztam.

- De én fogom meginni. – mondtam, és azzal a lendülettel el is vettem tőle az éltető ital (egyenlőre) szilárd formáját. Ezután a vendéglátás alapszabályaival nem sokat törődve otthagytam. Nagyfiú már. Le tudja venni egyedül is a cipőjét. A kabátját is tudja hova kell akasztania.

*

 Mikor lefőztem a megfelelő mennyiségű koffeint, bementem a nappaliba. Ahol a hangulat olyan volt, mintha temetésen lennék… Szinte láttam a fekete aurát Anglia, és Alex között. Mind a kettő, a kanapén ült, és úgy vártak rám, hogy gyakorlatilag egymásra sem nézetek.

- Meddig jutottatok a beszélgetésben? – Kérdeztem őket, úgy téve, mintha észre sem venném azt a kisugárzást, hogy minden bizonnyal percekkel ezelőtt itt embert öltek.

- Semeddig… - dőlt hátra Alex, meg sem próbálva úgy tenni, mint aki bármiféle erőfeszítést tett volna.

- Na, igen… - erősítette meg Arthur is.

- Remélem, nem várjátok, hogy ezt én beszéljem meg helyettetek? Ugye nem? – Eközben Alex felállt, kivette a kávét a kezemből (amibe még alkalmam sem volt belekóstolni) és arcon öntötte vele Arthurt. - Ezzel én revansot vettem az elmúlt 17 évért. Meg a múltkori incidensért. - jelentette ki, miközben én döbbenten álltam az incidens előtt. Az a kávé tűzforró volt… Ráadásul Arthur jól láthatóan (eddig) tiszta, és frissen vasalt inget vett fel a nagy újratalálkozásra. Plusz új, méregzöld nyakkendőt.

- Megértettem… - mondta, majd először óvatosan elmosolyodott, végül pedig kitört belőle a nevetés. Amibe amúgy másodpercek után Alex is belekezdett.

- What the hell? Akkor ezennel meg is beszéltétek?

- Meg. - mondta Arthur.

- Persze! Ennyi volt. - mondta Alex is.

Okay! Ez azt jelenti, hogy az esemény, amire egyébként rengeteg chipssel készültem, hogy milyen jó lesz a hosszú elbeszélgetés alatt azt eszegetni, ennyi volt. Még egy hamburgert sem volt időm kibontani! (pedig abban minden bizonnyal világelsőnek számítok, hiszen gyakorlás teszi az mestert)

Nem volt hát mit tenni, sarkon fordultam, és elindultam a konyhába, egy másik kávémért. Persze a ,,Mérgesek vagyunk, és a másik arcába öntjük a kávét” filmfogás még midig az én ötletem, szóval 2:0 az én javamra.

- Menjünk el valahova sétálni? – kérdezte ekkor Arthur, mintha mi sem lenne természetesebb, mint ilyen kávés ingben elmenni, sétálni.

- Menjünk! – értett egyet vele Alex is.

- Akkor hozok neked egy másik inget, mert így nem mutatkozhatsz a jelenlétemben. Gondolom, nem akarod lejáratni a Herot.

- Éppenséggel nem zavarna…

- Lejáratni engem, vagy, hogy kávés ingben császkálj, és összekoszold a kabátod.

- Előbbi.

- Mindjárt gondoltam.

A szekrényemben nem igazán volt akkora ing, amekkora Arthurnak kellett, ezért találomra vettem ki egy kék ruhadarabot a szekrényből. Odaadtam Angliának, hogy próbálja fel. Nagy volt rá, de hát nincs mit tenni, ezt kapja. Nem mutatta fel a blokkot, így nem tudok cserélni… Sajnos… Hahaha…

*

Igazság szerint gondolhattam volna rá, sőt előre meg is mondhattam volna, hiszen mégiscsak az én országom, de mért gondoltam volna, hogy esni fog. Nem vártam viszont mást attól, hogy Arthur jelen volt. Mert ahol ő van, ott mindig esik az eső. Így viszont, hogy én nem gondoltam, hogy esni fog, Anglia pedig nálam felejtette (hogy Alexről ne is beszéljünk), nem volt nálunk esernyő. Egy sem. Alexnél viszont volt egy buszjegy így ő hazament.

- Tudtam, hogy rád nem bízhatok olyasmit, mint az időjárás.

- Ha tudtad, miért bíztad rám? - morogtam viszonylag dühösen, hiszen tényleg nem ér engem hibáztatni!

- Reméltem, hogy neveltem beléd ennyi felelősségtudatot, és előrelátást.

- Ne menjünk el megint e felé a téma felé! - figyelmeztettem, mielőtt ez a beszélgetés túl kínossá vált volna mindkettőnk számára.

Csend… Az a kínosabbik fajta. Nem beszéltünk még ilyen nyíltan egymással, mióta Alex megjelent. Most azonban furán veszi ki magát.

- Sosem hittem volna, hogy ezt szeretted volna. - mondtam neki, egy kis idő után.

- Mit?

- Gyereket.

Erre elpirult.

- Tudod, rossz dolog egyedül lenni. Tudom, nekem ott vannak a bátyáim, Wales, Skócia, és Észak-Írország, de én mégis egyedül érzem magam.

- Hogy ne tudnám… El sem tudod képzelni, mennyire egyedül voltam az ezredforduló után. Te kómában voltál, nekem pedig végeznem kellett a mindennapi tevékenységeimet.

Erre gondolva akarva, akaratlanul is könnyezni kezdett a szemem.

- Tessék! - nyújtotta felém, a feltehetőleg egyetlen száraz holmiját, a zsebkendőjét.

- Idióta! Esik az eső. Nem sírok! Ez csak… Ez…

A torkomban lévő gombócot egyre nagyobbnak éreztem. Nehezemre is esett miatta beszélni…

Arthur csendben elrakta a zsebkendőjét, majd hirtelen megállt.

Ránéztem az arcára. Ő is sírt.

Egy pillanat volt az egész. Még csak azt sem mondhatom, hogy szándékos. Olyan ösztönszerű volt. Odaléptem hozzá, és óvatosan felemeltem a fejét. Ekkor az egykori Brit Birodalom olyan elesettnek, olyan gyengének látszott, mint azon a bizonyos estén 17 évvel ezelőtt. Mindenképp érezni akartam, és hogy tudja, én itt vagyok neki. Odahajoltam hát, és megcsókoltam. Ugyanúgy, mint azon az estén. Ő pedig visszacsókolt.

Na, jó… Lehet, van valami a te filmjeidben is. Esőben megcsókolni a másikat tényleg romantikusabb. Ezennel megkaptad az első pontodat. 2:1