Egy esős éjszaka
- Várj! Ne menj el! - kiáltottam a francia férfi után. Esett az eső, mint nálam mindig.
Nem fordult meg. Ment tovább és úgy tett, mintha nem is hallana. Kivettem az esernyőt a tartójából és utána rohantam.
- Várj már! - szóltam, mikor közelebb értem hozzá. Elkaptam a karját, és visszahúztam. Fölé tartottam az esernyőt. Szőke hajából folyt az esővíz, és szeme furcsán csillogott...
Sírt.
- Te... Te sírsz? - kérdeztem, és éreztem, hogy nekem is könnyek gyűnek a szemembe.
- Valakinek kell.
Nem tudtam mit mondani. Egy darabig csak csendben álltunk egymással szemben. Néma csend vett volna körbe minket, ám az eső kíméletlenül belerondított ebbe a képbe. Ernyőm bár valamennyire megvédte őt az esőtől, de nem ért túl sokat, hiszen előzőleg már bőrig ázott.
- Arthur, te sírsz? - kérdezte, és én ekkor döbbentem rá, hogy a szám sírásra torzult, a szememből pedig patakzottak a könnyek.
- Én... nem... Ez csak az eső. - hüppögtem, majd lehajtottam a fejemet.
- Menjünk vissza! - mindta, azzal a karomat a vállára véve segített elbotorkálnom a házig.
*
Elmentem, hogy lezuhanyozzam. Francis megígérte, hogy nem megy el, amíg fürdök. Beálltam a zuhany alá. Igyekeztem minél gyorsabban elkészülni. Amikor végeztem már szaladtam is, hogy ne hagyjam egyedül a franciát. Természetesen elestem, és lefejeltem a földet. Mint ne mondjak, elég kemény a fejem, hogy megrepesszem a padlót. Talán majd legközelebb.
- Te meg mit csinálsz? - hallottam Francis hangját.
- Meg akartam nézni közelebbről a padlót. - feleltem, majd felkeltem.
- Főztem neked vacsorát, úgyhogy ha befejezted a padló fixírozását, akkor akár ehetnénk is valamit.
- Remek ötlet!
*
Vacsora után meg tudtam győzni Franciast, hogy túl késő van már ahhoz, hogy hazamenjen. Mgeágyaztam hát neki a vendégszobában. Ebben a helyiségben nagy volt az ágy... Akkora, hogy akár ketten is elfértek volna benne. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy itt maradok éjszakára, de végül mégis visszamentem a saját szobámba. Hisz' sunyi dolog betörni Franciaország szobájába, amíg ő fürdik.
- Arthur! - hallottam a hangját a szobája felől.
- Igen?! - kiabátam vissza.
- Nincs pizsamám! Adnál egyet? - kiabált ő is vissza. Erre vér szökött az arcomba. Hogy ő az én pizsamámban?
- Pe-persze! - nyöszörögtem, és előkotortam valamit, amiben aludhat.
Egy darabig csak álltam a szobámban a ruhákat szorongatva. Megpróbáltam lenyugtatni a szívem, és egy kicsit lehűteni magam. Csak az után akartam odaadni neki a ruhákat.
Pam... Tap... Pam...
Könnyű, mezítlábas léptek a folyosón.
Gyorsan kivágtam az ajtón, és mielőtt még megnéztem volna, kinek is, odanyújtottam a pizsamát.
- Kösz! Már azt hittem nem kapok. - mondta a francia és elvette a ruhákat.
Egy törölközőt, és egy csábos mosolyt viselt csak. Eszembe juttatta a régi időket. Amikor még szeretett.
Megcsókoltam.
Még végig sem gondoltam, mit csinálok, megrörtént. Ő pedig ugyan úgy csókolt vissza, mint akkor régen... Gyengéden, és szeretve...