Egy fontos látogaó

Anglia ma nálam alszik! Egész nap csak erre tudtam gondolni... Igyekeztem elintézni, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, mire ő ideér. Kitakarítottam a házat. Kanadát megkértem, menjen, és vegyen nekem annyi hambit, hogy az még az apokalipszis végére is kitartson. Még kaját is megpróbáltam csinálni, habár nem igazán hiszem, hogy az angol kifinomult ízlésének megfelelne az én sajtburgerem. Mindenesetre kitettem magamért. Most pedig, Anglia itt áll az ajtómban. Legszívesebben elvesznék szigorú sötét szemében, de nem merem elállni az útját. csendben beengedem a házamba. Még mindig félek tőle egy kicsit. Ez a háború óta nem változott. Azonban már nem haragszik rám. Legalábbis, az, hogy itt van ezt mutatja.

-Helló Amerika! Rég találkoztunk! Hogy van Kanada?

-Helló Anglia! Matthew jól van, csak még mindig olyan láthatatlannak tűnik a többi nemzet szemében, és még mindig összekeverik velem...- nem tudtam mit mondhatnék még neki... Hát nem beszélek. Tudom, azt utálja a legjobban, amikor feleslegesen fecsegek neki. Ebben sem hasonlítunk.

-Kanada szépen kitakarította a házad...

-Nem ő volt.- motyogtam, tudván, hogy az angol nagyon szereti a rendet.

-Bárki is csinálta jó munkát végzett.- zárta le a témát szokásához híven hamar.

Én, hogy ne kelljen sokáig vele időznöm, inkább bementem a nappaliba. Legközelebb már onnan kiabáltam ki:

-Van kedved megnézni egy horrorfilmet?

Nem vártam meg válaszát, mert szinte biztos voltam benne, hogy elutasító lesz. Ezért hát beraktam egy, még nem látott horrorfilmet a lejátszóba. Legnagyobb meglepetésemre, mire megfordultam, hogy leüljek a kanapéra, Anglia már ott terpeszkedett.

-Khm... Az az én helyem!- tettem enyhe célzást arra, hogy éppen az ÉN házamban, az ÉN kanapémon készül megnézni az ÉN horrorfilmemet, miközben az ÉN chipsemet zabálja kétpofára.

-Nem volt ideírva.- mosolygott szokásától eltérően az angol.

Morogva  lelököm lábát a kanapéról, és leülök. Elindítom a filmet. Félelmetes volt. Legalábbis szerintem. Amikor a főszereplő egy holttestekkel teli kamrába került, annyira megijedtem, hogy félelmemben megöleltem Angliát. Azt azért még hozzá kell tenni, hogy az angol azon a párnán ült, amit ilyenkor magamhoz szoktam szorítani, szóval egy szava nem lehet... Legnagyobb meglepetésemre nem is volt. Csak fél kézzel átölelt, így hagyva, hogy még közelebb férkőzzek hozzá. Hirtelen majdnem úgy éreztem magam, mint régen, amikor még nála laktam...

Mire feleszméltem már vége volt a filmnek, mi viszont még mindig úgy öleltük egymást, mint két félő kisgyerek. Örültem, hogy nem tolt el magától, és én sem húzódtam el tőle. Vártam, hogy szívverésem lassuljon, a film okozta riadalmak után... De ez nem történt meg. Úgy éreztem, egy darabig nem is fog. Legalábbis, amíg Anglia átkarol, addig biztos nem. Mikor ez a tény tudatosult bennem, elpirultam.

-Amerika! Jól vagy? Az előbb olyan falfehér volt az arcod, most meg teljesen vörös. Nincs lázad?- Kérdezte, fehér kezét gyengéden a homlokomra téve.

-Jól vagyok!- motyogtam még jobban elvörösödve.

-Nem hiszek neked! Gyere!- suttogta, azzal a hátára kapott, és mivel már jócskán este volt, ezért elindult velem a hálószobám felé.

Mikor megérkeztünk, óvatosan letett az ágyamra, és betakart. Nem tudom, honnan, de perceken belül előkerült egy vizesborogatás, ami rögtön a fejemen landolt.

-Ez HIDEG!!!!!- nyafogtam rögtön.- Egyébként is, jól vagyok!

-Hmm... Az arcszíned már visszaállt a normálisra, de akkor miért pirultál ki hirtelen? Hmm... Az lenne a legjobb, ha holnap elvinnélek egy orvoshoz.

-Neeee!!!! Nem megyek!- hisztiztem.

-De, mész Alfred!- ez meglepett. Senki sem hívott így engem, már nagyon régóta. Még Anglia nevezett el így réges-régen, amikor rám talált. Akkor még csak fiatal gyarmat voltam. Hány éve is? Már nem emlékszem...

Egy hirtelen mozdulattal lerúgtam a takarót, de Anglia reflexeit nem előztem meg. Villámgyorsan reagált, és lefogta a kezemet. Ennek köszöntetően azonban arca az enyém közelébe került. Persze rögtön elpirultam.

-Ki kell próbálnom valamit...- lehelte, és mielőtt reagálhattam volna, megcsókolt.

Ajka szétfeszítette az enyémet, és nyelve vad harcra hívta az enyémet. Eközben elengedte a kezemet, amik, amint felszabadultak átkarolták az angol nyakát. Az ő kezei is ebben a pillanatban felszabadultak, és felfedezőútra indultak. Bekúsztak a pólóm alá, és a mellkasomat kezdték el simogatni. Én pedig éreztem, hogy lent egyre keményebb vagyok... Anglia meg kíméletlenül halad lefelé. Szája elengedi az enyémet, és nyakamra csúszik. Nyelvével végigsimít az ütőeremen, majd a pólómhoz ér. Ekkor egy pillanatra teljesen elenged, és megszabadít a zavaró ruhadarabtól. Időközben ő is levette az ingét, így nyugodtan nézhettem kidolgozott felsőtestét. Azonban nem hagyott nekem túl sok pihenőt, ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, keze azonban még lentebb tévedt. Fél kézzel kigombolta a nadrágomat, míg nyelve a mellbimbóimmal játszott.

-Ar... Arthur!- nyöszörögtem

-Hmm...?- nézett fel, majd még lejjebb csúszott.

-Ne... Nem hiszem, hogy... hogy ezt te...

-Ne aggódj!- suttogta, majd feje ismét az enyémmel került egy vonalba.- Ezt akarom!- mondta, és zöld szemében elszántság tükröződött.

Ekkor behunytam a szemem, és hagytam, hogy Anglia azt tegyen velem, amit szeretne. Élveztem, amit csinált. Lassan haladt lefele. Már-már kínzóan lassan. Azonban leért. Most óvatosan kezébe vett, és gyengéden simogatni kezdett. Én halkan nyögdécseltem, és igyekeztem nem elélvezni... De egyszer csak megéreztem, hogy valami meleg teljesen körülvesz. Anglia szája volt.

-Arrg...- nyögtem, és testem ívben megfeszült.- Elélvezek!!!

Arthur pedig nem engedett el. Azonban, amint levegőhöz jutott, ujjával elkezdett a fenekemnél körözni.

-Most én jövök- vigyorgott gonoszan az angol, majd mielőtt tiltakozni tudtam volna, megéreztem magamban ŐT...

Fájt. De arthur élvezte, hát hagytam. Előbb-utóbb úgyis jobb lesz... Nem?

-Alfred! Olyan jó vagy! Annyira szeretlek!- kiáltotta az angol miközben elélvezett.

Szóval szeret... Vajon komolyan gondolja? Majd meg kell kérdeznem tőle! Majd... Reggel, mielőtt elmegy.

§

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, már egyedül voltam a szobában. Riadtan rohantam a konyhába, hiszen onnan hallottam minimális zajt. Kanada valószínűleg még nem jött  haza, hiszen annyi hambit nem tud ennyi idő alatt beszerezni.

Jól sejtettem. Anglia teát kortyolgatva ült reggeli pirítósa mellett.

-Jó reggelt!- vigyorogtam rá vidáman, amiatt, hogy még nem ment el.

-Neked is...- Feleli, de le nem venné a szemét az újságról.

Most akkor mit is kéne csinálnom? Nem tudom, hogyan is szólíthatnám meg, a tegnap történtek után. Azt mondta, szeret. Tudni akarom, tényleg így gondolja-e?

-Anglia...- Kezdem, mire ő rám emeli most méregzöld szemeit, amiben most ott motoszkált, egy eddig még sosem látott érzés. Talán... talán megbánás? Vagy félelem? Nagyon megijedtem. Lehet, hogy Anglia mégsem szeret? Lehet, nem is akart odáig elmenni? Nem... Ez valami más lesz. Másnak kell lennie!

-Amerika!

-Várj! Ne folytasd! Nem akarom hallani!- szakítottam félbe, mielőtt bármit is mondhatott volna.

-Ezt még meg kell hallgatnod!- ragadta meg a csuklóm, mielőtt még el tudtam volna menekülni.- Én... én komolyan gondoltam azt, amit tegnap este mondtam neked!

-Mit?- Kérdeztem, és éreztem, amint a gyomrom görcsbe rándul.

-I... I love you...- suttogta fülig pirulva, és felállt, majd kirohant. Mire észbe kaptam, és utánnafutottam, ő már fekete limuzinjában ült.

-Várj!- kiáltottam, de a kocsi elhajtott.

Szóval komolyan gondolta... Tényleg szeret! Csak megfutamodott. Elment. De ha igazán szeret visszajön. Hiszen mindig visszajön...

 

THE END