Hóesés...

Nem akarom, hogy tudd, mit érzek. Nem akarom, hogy tudd, mennyire fáj az, amikor eltolsz magadtól. Ezért veszem fel a boldog arcomat, még úgy is, hogy majd' széthasad a szívem. Mindezt miattad. A mosolyodért, az örömödért.

Most is, miközben az ablakon keresztül figyelem a hóesét, rád gondolok. Macskajelmezem a széken hever mellettem. Téli felvonulás lett volna, de az időjárás miatt lemondták. Nem örültem neki, hiszen gyerekek vártak rám. Vártak Nyonperonára.

Kopp... Kopp...

- Szabad! - felelek a kopogásra, majd sóhajtok egyet.

- Ne lógasd az orrod! Nem olyan szörnyű, hogy elmarad egy előadás. - hallom a hangod, de a szavaid jelentése már nem jut el hozzám.

Nem felelek, csak megfordulok, és felveszem a vidám arcomat. Néha úgy érzem, átlátsz rajtam. Most is... Nem mosolyogsz rám. Csak megveregeted a vállam, és elfordulsz.

- Ma nem találkozunk a vacsoránál. Gondoltam, szólok... - elindulsz kifele, és elköszönsz, amikor az ajtóhoz érsz.

- Viszlát! - mondom, de valószínűleg már nem hallod. Az ajtó becsukódott, és én megint egyedül maradtam. Egyedül a sötét szobában, nézve a hóesést.