Jelmezbál

Amerika kitalálta, hogy tartsunk jelmezbált. Akkor még lelkesedtem is az ötletért, hiszen olyan unakmasak a hétköznapok. De miután kiderült mi a téma már nem lehetett menekülni... Még, hogy öltözzek be annak az országnak, akit húztam, és viselkedjek is úgy, mint ő! És ha már ez történt, miért pont Poroszország? Miért pont őt húztam ki? Ráadásul őt magát sehol sem látom. Kína és Japán egymást húzták ki. Nekik könnyű! Ugyanolyanok! Bezzed Gilbert Alfrédot húzta ki... Ezek ketten pedig ugyanolyan nagyszájúak. Ez pedig idegesítő. Legszívesebben fejbevágnám egy serpenyővel... De nem lehet... Csak egy csibém van.

Miközben így puffogtam odajött hozzám egy vastag szemöldökű orosz.

- Helló Poroszország! - mondja, és idegesen szorongatja a vascsövét.

- Talált, Anglia? - kérdezem bizonytalanul.

- Talált, de amúgy orosznak kéne kinéznem...

- Ne aggódj, hasonlítasz!

- Nah persze... Morgolódott az angol, de aggodalma jobb kedvre derített.

- Amúgy nem láttad Amerikát? Mármint az igazit.

- Nem. Kanadát játszik.

- Egész ügyes.

- Ja, amúgy te nem láttad a másik Amerikát?

- Poroszországot? Leitta magát. Valaholarrafelé parádézik.

- Te jó ég, és nekem még ennek az idiótának kellett volna beöltöznöm.

- Ne szívd mellre! - veregeti meg a brit a vállamat, majd ő is továbbáll.

Nem lehetek valami jó társaság, de Poroszország sem az! Ebben legalább hasonlítok rá.

Elindulok Gilbert felé. Arthurnak igaza lehetett, mert már távolról is hallom, ahogy röhög. A tömegen átvágva odaérek hozzá, és lerángatom az asztalról, amin éppen állt.

- Mi a baj Bözsikém? Csak nem zavarlak?

- De, nagyon is! Gyere csak velem egy percre! - mondom, azzal elrángatom egy csendesebb helyre.

ott már valamiért ő sem baromkodott. Mérgesen nézek rá, ő pedig dacosan vissza. Esküszöm, pont olyan, mint valami kisgyerek! Soha ennél rosszabbat még nem láttam.

- Mit szeretnél? - kérdezi végül.

- Egy serpenyőt. Meg hogy megüthesselek. - mondtam ki őszintén.

- Ezért nem tehetek semmit. Bocsesz. - mondja, de nem megy el.

Végül aztán csendben feláll, és közelebb jön. Hátrálok egy lépést, de mögöttem már csak a fal van. Odahajol hozzám, de pár centire az arcomtól megáll.

- Tudod mi a szánalmas? - mondja végül, de a szájából érződik az alkohol szaga. - Az, hogy józanul soha nem lennék képes neked szerelmet vallani. Pedig szeretlek. Nagyon is... - suttogja nekem.

Végül magabiztos mosollyal az arcán elhúzódik tőlem.

- Dehát ez most nem az én problémám, hanem a tied. Mert most te vagy én. - azzal sarkonfordulsz, és otthagysz.

Ez meg mi volt? Vallomás? Egy olyantól, aki tropára itta magát, és ráadásul folyton csatázik velem. Mindig legyőzöm, és ott vagyok a legrémesebb rémálmaiban, szóval ez nem lehetett vallomás.

De ha mégis, akkor lehet, hogy végig kéne gondolnom...