Kalóz

Csatára készült, de a szíve vérzett. A magas, barna hajú kalóz éppen a csupasz hardját csúsztatta az övébe.

Miért épp kedvese ellen harcol?

Miért épp az ő népét öldösse?

Miért kell, hogy mindkettejüknek fájjon?

És nem kérdezhet. Nem kérdezhet, és nem hátrálhat. Tudja, ez most sorsdöntő. Nyernie kell, vagy lemondania Angliáról, é selfelejtenie azt is, hogy létezik. Mindent feltett erre a lapra. Az életét, pénzét, hitét, a szerelmét...

- Hajók! - hallatsztott a kiáltás. Indulni kell. De miért képtelen mozdulni?

- Angol hajók! - szólt valaki újra a kosárból. Még egyszer utoljára megkötötte a kendőt a fején, majd kilépett a ragyogó napsütésbe, a kabinból a fedélzetre.

Kapitány... Igen, ő most kapitány. Szólni kéne a legénységhez. De miért van gombóc a torkában? Hisz' ezerszer megtette már...

-Előre! - szólt végül, de hangja idétlenül csengett. - Nyerjünk, és... és... - és aztán mi lesz? Valakinek biztosan összertörik a szíve  nap végére. Emberek fognak meghalni, miatta... Miattuk... Mert tudta, hogy ez az ő és Arthur hibája. Mostmár muszáj megtenni. Lelekesíteni az embereket, és a halálba vezetni őket. - Nyerjünk, és mutassuk meg az angoloknak, hogy mi vagyunk a hét tenger igazi kalózai!

- Igen! - hangzott a válasz. Mostmár mindenki harcra kés. Mindenki övében ott a szabja és a tőr. Az angoloknál meg ott a puska meg az ágyú. Ágyújuk nekik is van, puskaporuk is, de túl sok golyóra már nem futotta az adóból.

- Támadás!!! - kiáltották a kalózok, amikor valaki szólt a kabin felől.

- Kapitány! Potyautasunk van! - mindenkiodanézett, majd szétváltak előtte, amikor előre sétált. Apró barna teremtés volt, óriási barátságtalanul, de azért még kíváncsian méregető zöld szemekkel. A haja rendezett volt, egy tincs azonban engedetlenul mégis az ég felé kunkorodott.

- Hogy hívnek kisfiú? - hajolt le hozzá.

- Ro... Romano! - feleli az magabiztosan, de lárszik rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

- Egyedül szálltál fel a hajóra? - kérdezi a kalóz, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, egy ruhácskába öltözött hasonló gyerek rohan elő.

- Bátyó! - sírja kétségbeesetten, az újonnan érkezett, majd a másikhoz bújik. Az fél kézzel átkarolja, és ingjéből egy tőrt húz elő.

- Vissza!  - ezt a pöttöm mát szinte sikítva mondja. Retteg. Mindenki nevet rajta.

- Zárjátok be őket a kapitányi fülkébe! Majd később elintézem őket. Most pedig mindenki a helyére! Vitorlát bonts, ágyút tölts! Célhoz, és... - mielőtt befejezhette volna a tanácsok sztogatását, ágyúdörrenés szakította félbe. Majd reccsenés. A hajó végét érte a találat. Egy, vagy két embert már most a vízbe sodort a hatalmas vasdarab. Még szinte semmi nem is történt.

A két hajó egymás mellé sodródott, és megkezdődött a vízi csata.

*

A spanyol, mikor vesztesnek érezte a csatát, elengedte a két gyereket. Megkérte őket, hogy osonjanak át a másik hajóra, és ott bújjanak el. Úgy talán még megúszhatják. Ennyi volt. Nem aharta, hogy bajuk essen, hiszen már az ő inge is tiszta vér volt. Keveredett rajta másé. és a sajátja. Megrémítette a gyerekeket, de így legelább nem fognak tétovázni, és ha eljön az ideje, könnyedén hátrahagyják.

*

Egy vitorlakötél segítségével könnyedén libbent át a tűz, és a hullák felett, amikor meglátta őt. Éppen kardját emelte áldozazaira. Áldozataira, akik nem voltak mások mint a két gyerek. Antonio röptében, egy macska kecsességével megfordulva, érkezett két lábra, pontosan a gyerekek elé. Testével védte őket.

Karja bánta... Levágták...

Anglia ridegen nézte egykori vesztes szeretőjét, amit testével védi a két gyereket.