Mint egy villámlás
Csendben sétálgattam Fiore Királyság fővárosában. Egy kicsit lehet, hogy kirívó volt a zöld hajam és a piros köpenyem, de nem igazán hatott rám, hogy olyan sok ember bámult meg. Soha nem érdekelt ilyesmi, de csak azért, mert azt hittem, hogy ő feltűnőbb személyiség nálam. Mondjuk még most is úgy gondolom, csak most nincs itt. Kirúgták a céhből. Elment. Kinek, hogy tetszik jobban.
Sárga hajának a látványa, szeme villanása, és a tüskés fülhallgatója... Még most is mintha előttem látnám. Soha nem kért arra, hogy kövessem, mégis én legszívesebben utánna mentem volna. Valószínűleg egyedül én. Hisz' én nem az ereje miatt követtem. Persze lenyűgöző, mikor szikrázik, meg villámokat szór, de nekem nem ez a legfontosabb. Én... Én szerettem Laxust. Meg persze tiszteltem is. De most hol van? Itthagyott. Én pedig nem tudok untánna menni. Csak arra tudok gondolni, hogy várnom kell. Várnom, mint egy asszonynak, aki férjét várja haza a háborúból. Csak ez egyértelműen rosszabb. Mert, ha egy katona nem tér vissza, akkor az azt jelenti, hogy meghalt. Ha visont Laxus nem tér vissza, akkor az azt is jelentheti, hogy új életet kezdett. Nélkülem... Akkor lehet, hogy elfelejtett. Az pedig azt jelenti, hogy nem kellek neki. Ezt pedig nem tudnám elfelejteni.
Lefordultam egy sikátorba. Sötét volt és nyirkos. Két kóbor macska éppen valami maradékon veszett össze. Senki nem gondolná, hogy a város főteréhez közel ilyen kis utca van. Szemetes, koszos, bűnös. Szinte hallottam azoknak a lányoknak a sikolyát, akiket itt asználtak ki. Látom azoknak az embereknek a lelkét, akiknak itt oltották ki életük lángját. Érzem a rothadó hús és szemét szagát. Mégis... Nem tudok ezzel foglalkozni. Hisz' ő mentett ki engem innen. A régi bandából. Addig én is bűnöző voltam. Aztán fellázadt a kis csapat, és talán pont itt, ennél a kőnél akartak elverni, amikor ő elémállt, és átvállalta az ütéseket. Megmentett. Megmentette az életemet.
- Na, mi az? Egy percre leveszem rólad a szemem, és máris visszakerülsz erre a környékre? - hallom a hangját, közvetlenül mögöttem. Egy könnycsepp csordul le a szemem sarkából. Nem tudom, hogy tényleg itt van-e, vagy csak képzelődöm.
- Nem... Emlékezni jöttem vissza. Hisz' egy szó nélkül elmentél. A csapat teljesen szétesett. Én persze meg akartalak keresni, de a többiek ellenezték a dolgot.
- Igazuk volt. - valahogy fáj ezt pont az ő szájából hallani. Mozdulni azonban még így sem merek, mert mi van,ha egy szempillantás alatt eltűnik, akárcsak a villámai?
- Hunyd be a szemed! - mondja.
Engedelmeskedem.
Halkan megkerül, mígnem szembekerül velem. Nem látom igazából, de magam elé képzelem...
...és ekkor megcsókol. Ajkaink puhán érnek ösze. Nem sokkal tart tovább egyetlen másodpercnél. De megcsókolt.
- Nyisd ki a szemed! Azt akarom, hogy a szemedbe mondjam. - szól.
Megteszem amit kér, és ő ott áll előttem, arcán a villám alakú sebhellyel.
- Szeretlek... És éppen ezért fogok visszajönni. Várj rám! - mondja, és még az előzőnél is egy kicsit hosszabb csókot nyom a számra. Majd megfordul, és eltűnik a sikátor árnyékában.
Az urolsó, amit látok belőle, az a rikító citromsárga haja, amint elnyeli a sötétség.
Vissza fog jönni...
Megígérte.