Naaa! Vagy elfelejtetted?

Fáradt voltam. Az egész napos munka mindig lefáraszt. Ráadásul, Feliks is mindig lefáraszt. Ne értsetek félre, szeretem. Sőt, azt hiszem szerelemmel szeretem, de kicsit sokat pörög. Mert olyan, mint egy 4 éves kislány. Pedig már egy 20 éves felnőtt férfi. Azt hiszem. Országoknál a kor meghatározása elégnehéz dolog. Mert miután megszületünk, lehet, hogy évszázadokig gyrekek vagyunk. Vagy Kína, aki már többezer éves, és mégsem látszik többnek 35-nél. De nem is ez a lényeg. De nem is ez a lényeg. Csak azt akarom megmagyarázni, hogy okom van arra, hogy néhanapján elfelejtsek ezt-azt. Elvégre nem én vagyok Superman! (Azt amerika játsza el a tengelyhatalmak közül, a legtöbb másik hőssel egyetemben.)

Szóval épp munka utá értem haza, és Feliks pont akkor rontott be az előszobába, amikor levettem a cipőmet.

- Naaa! Hoztál valamit nekem? Csokit, vagy valami ilyesmit?

- Nem... Kellett volna? - kérdeztem, mert nagyon, de nagyon rossz előérzetem támadt.

-Igeeen! Tudod, mi van ma! Vagy elfelejtetted?!?!
- Nem, dehogy is. Ma Február 14-e van, Bálint nap, szerda, és munkanap.

- Nem így értettem! - duzzogott tovább.

Agyamban kétségbeesetten kutattam valami után, ami jelezné, vagy legalábegy halovány utalást tenne arra vonatkozóan, hogy mi az, ami kiment a fejemből. Semmi. Kénytelen leszek megkérdezni, és úgy pótolni a hiányosságomat.

- Mit felejtettem el? - kérdeztem riadt arckifejezést erőltetve az arcomra, pedig tudtam, valamiapró-cseprő dologról lesz szó.

- A Valentin napot! Elméletben mi járunk, és ez a párok ünnepe!

Így már világos, miért akart csokit szerezni tőlem. Sőt, a rózsaszí ingjéhez felvett szoknyát is megmagyarázza. Így már összeállt a kép! Szóval ezért olyan csalódott.

- Bocsáss meg! Igazad van. Nem akartalak megbántani... - mentegetőztem, amikor a szemében elkezdtek gyűlni a könnyek.

- Tényleg sajnálom. - sír.

- Pol! Ne haragudj! - még mindig sír.

- Elviszlek valahova vacsorázni, rendben? Akkor nem fogsz haragudni? - mostmár könnyes kiskutyaszemekkel vizsgál. Erre ment ki az egész. Persze, hogy erre.

De most mi legyen? Egyikünk sem mozdul.

- Nem megyünk? - kérdezi, és úgy néz ki, midjárt megint eltörik a mécses.

- Nem öltözöl át? - felelem,  fél szemöldököm felhúzva.

- Így megyek! - vigyorog, majd azzal a lendülettel el is indul.

Rendben... Akkor így... Más is így szokott, szóval hajrá! Nem feltűnő. Hozzá mégillik is.

Utánamegyek, bezárom az ajtót, majd kézenfogva elindulunk egy kis kávézó felé.