Pókerarc

 Svédországra nem jellemző, hogy erőszakos lenne a finnel. Soha nem tett semmi olyat, aminek a másik nem örült volna, vagy nem élvezett. Most sem tett semmi olyat, amit a másik nem élvezett volna. Csak nem szerette, ha a másik a többi tengelyhatalom előtt csókolta meg. Vagy tett bármilyen utalást arra vonatkozóan, hogy kit is hív a feleségének. Esetleg megjegyzéseinek köszönhetően kérdőre lehetett vonni nemi identitása felől. Mert Tino a lányokat szerette. Régi szerelme volt Magyarország, akinek nem tudta bevallani érzéseit, de egy kapcsolatot fel tudott építeni kettejük között. A finnugor kapcsolatok révén annyiszor láthatta a lányt, ahányszor akarta. Bár minden találkozás inkább baráti volt, mintsem a szerelemről szólt volna. Ezért örült valamelyest Belward társaságának. Hisz’ habár férfi volt, tagadhatatlanul vonzalmat érzett a másik iránt.

 A svéd először csöppet erőszakosan préselte hozzá ajkait a másikhoz. Utána azonban a másik is átkarolta, és így már nem úgy tűnt, hogy az óriás kihasználja a testi fölényét, és erőszakoskodik a másikkal. Sokkal inkább tűnt úgy, mintha a kicsi csimpaszkodott volna bele a másikba.

 Éppen a Világkonferenciáról jöttek ki, amikor Berwald lerohanta feleségét. Ami, valljuk be a folyosón elég merész húzás. Ezért a finn először el akart húzódni, aztán rájött, hogy aki látta a csókjukat, már úgyis rosszat feltételez róla, vagy undorodik tőle, szóval nem érdemes eltolni Belwardot, ha már úgyis mindketten élvezik. Egyébként is, minek foglalkozik ő mások véleményével?

 Azonban mikor elhúzódtak egymástól jött a hidegzuhany. Mégpedig Svédország zúdította szegény kis Tinora. Hogy miért csókolta meg előtte, azt nem tudni. Lehet csak erőt gyűjtött, vagy nem tudta biztosan mit akar mondani, és időt akart nyerni. De megtette, ezzel még rosszabbá téve Tino számára az egészet. Valószínűleg nem így tervezte, de sajna ez lett a vége.

- Ma… Nem megyek haza. Hívj valakit, ne legyél egyedül.

 Erre Tino nem tudta mit mondjon. Nem az volt a baj, hogy egyedül hagyja egy éjszakára, hanem az, hogy nem tudja hová megy. Ráadásul nem bízik benne annyira, hogy egyedül hagyja egy éjszakára. Inkább direkt eléri, hogy vendégei legyenek aznap. És ezt nem akarta a finn. Mert fogadni, mert volna, hogy ma Dánia kérve- kéretlenül meglátogatja. Hiszen a dánnak olyan fülei vannak, hogy minden lehetőséget meghall, amikor le lehet részegedni. Amikor munkáról volt szó, ritkában hallotta meg.

- Nem baj?

- Dehogyis! Miért lenne baj? Nem baj, Hazamegyek, de szerintem nem hívok senkit se meg. Egy-egy napot kibírok egyedül. Amúgy is, nem tudom, kit hívhatnék meg, egy kényszerbulinak semmi értelme.

- Hívd Dániát!

- De te hova mész? Még nem mondtad, és lehet tapintatlanság, de érdekelne.

- Országügyek.

- Értem. Akkor sok sikert! Remélem, hamar végzel. Otthon várlak!

- Kösz!

- Rendben, értem, szia!- mondta a finn, majd elindult a kijárat felé.

- Szia!- nem várta meg, míg kimondja. Pedig nem hosszú szó, ráadásul rögtön válaszolt. Az ő rövid tömör módján. Na, nem mintha a finn keveset mondott volna, de önmagához képest, ennél sokkal tovább szokott búcsúzkodni.

 A svéd meglepetten állt a folyosón. Amikor hosszabb időre búcsúznak, mindig kap búcsúcsókot. És a kicsi finn nem szalad el tőle, hanem amíg lehet, elkíséri. Nem tudta, mit rontott el, amikor tényleg csak az ország ügyeit ment el rendezni. Hisz’ ő sosem hazudik. De most bűntudata volt. Mivel nem tudta jól kezelni az érzéseit, ezért szótlan volt, és többnyire ugyanolyan arcot vágott. Pókerarccal tűrt mindent. Ha zavarban volt, még egy kis pír is játszott az arcán. Ha örült, esetleg mérges volt, akkor arca ijesztő hatást keltett, pedig valójában nem volt az. Sőt soha nem akart olyan hatást kelteni.

Most sem tudta, hogy mimikájával volt-e baj, vagy esetleg a hangsúly csúszott máshova, mint más normális embereknél?

Nem ácsoroghatott sokáig. Elindult, hogy elintézhesse, amiket a főnöke szervezett neki mára. Hivatalos vacsora… méghozzá olyan emberekkel, akik semmit sem jelentettek neki. De a muszáj az muszáj. A munka pedig munka. Elindult hát, hogy minnél hamarabb túl legyen ezen a muszáj-vacsin.

 Eközben Finnország hazaért stockholmi lakásukba. Dánia pedig még abban az órában megérkezett egy rekesz sörrel, és egy jó nagy üveg vodkával. És a férfi jól gondolta. Mire odaért, Tino sírt, és csak azért, hogy ne semmittevéssel teljen az ideje, takarított.

- Tinuskám, ha tudnád, most mennyire hasonlítasz egy olyan feleségre, aki rajtakapta a férjét, hogy megcsalja, valószínűleg… Valószínűleg nem tudnád meginni ezt a vodkát, annyira undorodnál magadtól.

- Köszi Chris’, de ma nincs bulizós kedvem.

- Márpedig ez első osztályú vodka a mi drága orosz barátunktól. Ja, és még szívélyes üdvözletét is küldi az ő drága… fagyott hóemberének a lelkizős estére. Szóval kösz a meghívást, most bemegyek!

 A dán férfi mit sem törődve azzal, hogy Tino terve eredetileg az volt, hogy kidobja, és aztán végigsírja az estét az ágyában. De Tinonak még annyi ideje sem volt, hogy végiggondolja ezt a gondolatmenetet, Mert a dán jólesően ciccentette fel első sörét, és töltött barátjának vodkát. Hiszen nagyon jól tudta, hogy a finn nem bírja az alkoholt. Így mondjuk gyorsan le tudta itatni, és kiszedni belőle az egészet:

- Berwald… Nem szeret engem. Megcsal! Nem tudom kivel, de biztosan.

- Jaj Tino, hát miért tenne ilyet?

- Mer’ szerinted nem?- Kérdezte a finn, aki már rég az alkohol mámorában úszott.

- Dehogy is! Miért választott volna akkor téged feleségének?

- De nem mondta meg hova megy! Biztosan megcsal! De én nem akarom ezt!

- Nem teszi, ha mondom. Mondta, hogy munkaügy, nem?

- De…

- Na, látod! Minden rendben van! Nincs itt szó semmiféle megcsalásról. Túlreagálod a helyzetet.

- Hogy én túlreagálom?

- Ja. Kb. ez a helyzet.- mondta a dán, majd még egyszer belekortyolt a sörébe. Ő még nem volt részeg, de csont nélkül elvették volna a jogsiját, ha vezet. És ha lenne neki jogsija. Sokáig itatta még a finnt, majd egy búcsúüzenet megírása után hazament.

 Ami pedig azt illeti, Svédország nagyon unta a vacsorát. Szinte hálát adott az istennek, amikor hazajutott. Ahol azonban a békés otthon helyett a szeretett felesége fogadta részegen. Megkérdezte mi történt. Nem kapott értelmes válasz, viszont megtalálta a dán, hellyel-közzel józanul írt levelét. Ott magyarázatot kapott az estére, és megtudta a finn aggodalmait.

 Nem próbálta meg kijózanítani a finnt. Ahhoz túlságosan haragudott rá. De mindenképp biztosítani akarta afelől, hogy őt szereti. Megcsókolta, és, hogy mi történt azután, az legyen az ő titkuk.

 A reggeli ébredésnél nincs rosszabb. Józanul sem kellemes vekkerre kelni, de másnaposan még rosszabb. Ezt a finn alaposan megtapasztalta. Addig emlékezett mindenre, hogy legurította az első néhány pohárka vodkát. De, hogy Berwald mikor érkezett haza, arról fogalma sem volt. Mondjuk örült, hogy az éjszakát legalább itt töltötte mellette. Félt. Nem attól, hogy megcsalta Svédország, hanem attól, hogy részegségében mondott valamit, ami nem tett jót a kapcsolatuknak. Mert fontos volt neki… Nagyon fontos, és nem tudta volna elviselni, ha Belward elhagyja. Nem… Inkább levetné magát egy szikláról… Inkább meghalna, ha kell ezerszer is, minthogy elveszítse. Pedig Belwardnak pokoli fájdalmakat okozott az a feltételezése, hogy megcsalja őt. De Svédország pókerarccal tűrte ezt is. A fájdalmat, és a nehézségeket. Mert hitt abban, hogy egyszer a finn is annyira fogja szeretni őt, mint fordítva.