Szolgaság/2

- Szerettelek... Soha nem akartam, hogy ez legyen belőle, akkor mégis miért? - kérdeztem inkább magamtól,mintsem tőled a folyosón, Hisz' te már úgysem hallottad.

Utoljára ránézek Skandináviára. A csillogó világoskék ruhájára, mely akár jégből is lehetett. Hajadban ott a csat, melyet megkaptam, és most is a hajamban hordom. Szerettem volna, ha több emlékem van rólad, mint ez a Dániától kapott csat. S lám, megint rá gondoltam, pedig abból a célból nézetem prtrédra, hogy eltereld a gondolataimat. De nem sikerült.

Végigsétáltam a folyosón. Lépteim visszhangot vertek, ahogy elmentem Christensentől. Éreztem, ahogy valami végigcsorog a hátamon. Még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elmenjek. De el fogok! Még ha nem is akarok... De kikell mentenem Izlandot a karmaid közül. Aztán lehet, hogy visszajövök, vagy az is lehet, hogy soha többer nem találkozunk.

De végülis mindegy. Elmentem, hogy elvégezzem a napi teendőimet (melynek száma igencsak megcsappant, mióta Svédország elment). Előkészítettem az ebéd hozzávalóit, és amkor már mindent kiraktam, elmentem megnézni Izlandot. Még aludt, amikor benyitottam hozzá.

Arca vöröslött, valószínűleg a láztól. Kicseréltem a borogatást a homlokáról, és megetettem Mr. Puffint, aki ennek a kastélynak talán a legelégedettebb lakója volt. Az előzőleg szedett gyógynövényekből teát készítettem neki. Leraktam az ágya mellé, de nem ébresztettem fel. Ha akar, hát had pihenjen. Minden betegségre úgyis az alvás a legjobb gyógymód. Mikor mindennel végeztem visszamentem a konyhába. Ahol Dánia várt.

- Nem engedtem meg, hogy elmenj. - szeme szinte szikrákat szórt a dühtől.

- Bocsáss meg. Nem maradhattam tovább.

- Mert? Tán emberi önbecsüléseden esett volna csorba? Mindig ezzel hozakodsz elő. Azt azonban ne felejtsd el, kinek a házában hálsz, és kinek a tányérjából eszel. Nem szeretem az engedetlenséget.

- Elnézést. - hajoltam meg előtte, de nem magamért adtam fel az ellenkezést ellene, hanem Sigurđurért.

- Majd még kiengesztelsz ezért. - mondta azzal a hangnemével, mit akkor használ, ha le akar valakit fektetni.

- Igenis! - mondtam, de azért biztos, ami biztos alapon tettem egy lépést hátra. Erre dühe, mely ekkorra már csillapodott valamelyest, ismét felélénkült.

- Ma az ebédnél Izland is legyen ott. - mennydörögte, és egy erőszakos csókot nyomott az arcomra. Ezután otthagyott. Rövid beszélgetés volt, és szokatlanul heves. De Dánia szinte sosem haragszik rám. Ha pedig valami olyat teszvelem, amit nem akarok, akkor nem szimplán "acrapuszit' kapok, hanem minimum megerőszakol. Nem szeretm, amikor ilyen. Legutóbb akkor viselkedett így, aikor Svédország lelépett Tinoval. Nagy törés volt számára elveszíteni a szerelmét. Nekem fájt-e? Az, hogy csak Svédország pótléka lehetek, az nagyon. De az még mist is fáj.

Egyet sóhajtottam, majd elindultam sétálni, a közeli erőbe. Dánia ezt sem szereti. Ha elmegyek sétáni... Hisz' nincs rá garancia, hogy visszatérek.

Kiléptem a kapun, és megéreztem a szabadság lehetőségét. Mégsem voltam boldog. Nem lehet az ember teljesen szabad, hiszen,ha el is hagyhatnám Christensen házát, ég akkor is szívem rabként itt maradna. Ideláncolva ehhez a komor kőkapuhoz, melyet uram kastélynak mer nevezni. Pedig nem az, szürke kőkupac csupán, aminek falaiból mindig árad a hideg olyannyira, hogy még nyáron is fel kell venni egy kisebb könöst, hogy ne fázzon meg az ember. És e körül a kastély körül terül el egy erdő. Azon túl Hirtshals, a tenger, és az éndrága szülőföldem Norvégia.Fél nap séta után el is érném a kikötőt, majd két-három óra hajózás után ott is lehetnék. Dánia pedig nem jönne utánam. Ebben biztos vagyok.

Bevetettem magam a sűrű, sötét erdőbe. Itt élnek tündérek orkok, sőt sárkányok is. Bár olyan messzire még egyszer sem mentem, hogy találkozzak utóbbival. Pár perc séta után a Nagy Tölgyhöz értem. Legkedvesebb tündérem lakik itt.

- Pszt! Noenren! Itt vagy? - suttogok neki, mire ő szemét dörzsölgetve kibújik odújából.

- Már ezerszer megmondtam, hogy a nevem Kaliki. 

(Norvégul a Noenren név valaki tisztát jelent. A Kaliki jelentése ugyanaz, csak az egy dán név.)

- Bocsáss meg. - mosolyodok el ittlétem során először, de úgy mint mindig. Hiszen én mindig Noenrennek hívom, ő pedig mindig háborog egy sort, hogy márpedig ő Kaliki.

- Miért jöttél? - kérdezi, majd ismét nagyot ásít.

- Kell, hogy legyen oka annak, hogy idejövök? - húzom még nagyobb vigyorra a számat, mert felszabadító érzés végre olyasvalakivel beszélni, akinek nincsenek hátsó szándékai.

- Nem, de éppen aludni akartam... Igyekszem segíteni mindenkinek az erdőben, de ez eléggé kimerítő, főleg ha bizonyos sárkányok - és itt véletlenül sem Thorbjörnre célzok - nem segítenek.

- Majd beszélek vele.

- Mindig ezt ígéred.

- Most így is lesz. Ja, és Noenren, metennéd, hogy adsz néhány gyógynövényt lázra és fáradékonyságra?

- Na ugye?!? Mondtam, hogy kell valami! Mindig kell valami az öcsédnek! Amikor eljössz mindig viszel füveket a legkülönbfélébb betegdégekre.

- Dánia azt mondta, az öcsémnek muszáj velünk ebédelnie, ezért szeretném, ha jobban lenne.

- Rendben van! Tessék! Remélem egyszer majd meg is ismerhetem az öcsédet!

- Világos hajú, kék szemú, kb. ilyen magas... - mutattam Izland fejmagasságát a levegőben.

- Mármint személyesen Lukas, személyesen. Nem az érdekel hogy néz ki, a belső tulajdonságait szeretném megismerni.

- Egyszer majd eljön... - ígérem. Amúgy úgy szeretem, amikor Noenren bepöccen. Mert amikor mérges megmutatja a valódi önmagá. Ilyenkor sem hangos, de meglehetősen sokat, és lekezelően beszél. - Hát akkor köszönet mindenért! Viszlát! - folytattam, majd indultam vissza a kastélyhoz.

- Hé Lukas! Még nem végeztünk! Hallod?!? Még nem fejeztem be! Lukas! Lukas Bondevik, azonnal gyere vissza! - ezután már csak integettem neki, és hagytam, hogy a hal csilingelő hangja a távolba vesszen. Én pedig közeledtem az aranykalitkámhoz...

*

Visszatértem a kapun. Mielőtt bármit is csinálhattam volna, egy nyílvesszőt lőttek a lában elé. Ha nem veszem észre, és nem lépek el, akkor átszúrja a lábfejem.

- Hol voltál? - halottam Christensen "Úr" kérdését.

- Gyógyfüveket szedtem. - mondtam, ám mielőtt befejezhettem volna mondandómat, megláttam Dániát. Kezében íj, a nyíl pedig már ráfektetve a húrra. Ez nem figyelmeztetés céljából volt ott. Kész volt akár megölni is vele.

- Mikor engedtelek el?

- Nem engedtél el "Nagyuram". - mondom annyi szarkazmussal a hangomban, amennyivel csak tudom. Erre ő a nyíllal célra tart.

- Az, aki engedetlen kenyéradójával, milyen büntetést édemel? - kérdezte még egyszer utoljára. Mindig ez az utolsó kérdés.

- Halált. - feleltem, már ki tudja hányadjára. Mindig megkapom... Ezt a büntetést mindig végrehajta. Ha felbosszantom, vagy csak nagyon elege van már belőlem.

Elengedte a húrt...

A nyíl repül...

Még használhatnám a varázstudásom... Még elkerülhetném... 

De...minek?

Pár másodperc és vége. A nyíl áthasít a levegőn, és a mellkhasomban megáll. A szívemen már így is hegek sorozata... Ez is egy lesz a sok közül. Kard, nyíl, dárda, vagy éppen buzogány... Nem a testemen ejtik a legnagyobb sebet. A lelkemen. Mind egy-egy őszinte tanúja anak, hogy nem szeretsz igazán. Hogy csak Svédország gyenge pótlékaként tekintesz rám. Vagy talán még úgy sem. Hiszen őt nem sebezted meg. Csak kiabáltál vele. Habár nekem van, hogy szavaid jobban fájnak, mint ezer acélpenge.

A számban összegyűlt a vérem. Köpök egyet, hogy legalább levegőhöz jussak. Összeesek... Kitöröm a szívemből a nyilat. Vagyis egy egyszerű mozdulattal kirántom. Már ott is ömlik a vér, de mivel ország vagyok, nem aggaszt. A szövetek úgyis gyorsan összeforrnak. De fáj! Bárcsak lennék halandó...

Hisz' nekik olyan könnyű. Meghalnak, és sohasem térnek vissza. Véget ér ez a szenvedés. Mert a szabadság is csak azoknak az embereknek jó, akik múlóak. Az olyanoknak, mint nekem, a szabadság magány.

Érzem, ahogy az állapotom stabilizálódok. Már nem ömlik a mellkasomból a vér. Felnézek...

Felnézek, és szembetalálom magam a te fagyos tekinteteddel. De mosolyogsz. Élvezed a szenvedésem. Néha nem tudom, ki élvezné jobban, te, vagy egy szadita, aki a halálomat kívánja. Bár lehet, hogy előbbi, és utóbbi ugyanaz... Mindegy...

Behunyom a szemem...

Csak egy pillanatra, de ez az idő éppen elég arra, hogy lerántson az ájulás sötétjébe.