Szolgaság/1

Sütött a nap. Szépen, ragyogóan. Az éppen esedékesen érő almafa alatt pihentem. Sok gyümölcs volt a fán. Mind piros. Mint Dánia zászlaja, és mind olyan, akár egy gyöngy.

Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de mire felébredtem, már majdnem besötétedet. Felálltam hát, hogy visszamenjek Dániához. Zsarnoki uralkodó volt. Svédországnak már sikerült megszöknie Finnországgal. Izland és én azonban itt ragadtunk. Nem menekülhettünk, ráadásul, ha tudtam volna sem biztos, hogy itt hagytam volna. Hisz’ éreztem valamit iránta. Hogy mit? Talán a szerelem a legmegfelelőbb szó rá. Nem igazán tudom. Egyébként is mije lennék én neki? A barátnője? Hmp! Nevetséges!

Miközben Dánia kastélya felé mentem, azt néztem. Nagy fekete kőépítmény, amit valaha előkelőnek gondoltak. Betaszítottam az ódon faajtót. Mahagóni volt, és piszok nagy. Én ezt a természet szembeköpésének tekintettem. Christensen egyszerűen előkelőségnek. Hiába, benne nem volt mágia. Nem ismerte az erdő minden titkát, nem tudott olvasni a szellők rezdüléseiből.

Mikor a szobám felé vettem az irányt, dulakodás hangját hallottam. Megszaporáztam hát a lépteimet.

- ...és, jol van most a te hűn szeretett bátyád?

- Nem tudom... - Sigurđur suttogását bárhonnan meghallottam.

- Nem-e? Biztos megszökött, téged meg itthagyott! - kiabálta a dán. Esküdni mertem volna tá, hogy mát megint ivott. Azt pedig nem valószínű, hogy teát...

Dánia pont akkor emelte újjabb ütésre a kezét, amikor odaértem...

- Ne! - kiálltottam ösztönösen, és a földön kuporgó Sigurđur és Dánia közé álltam.

- Oh, hát meg is jöttél? Azt hittem leléptél, és itthagytad a drága öcikédet! - ironizált Christenen, és az előbb megkezdett mozdulata engem ért el. A pofon cattanása visszhangzott még párszor a folyosón, majd végleg elhalt. Mostmár csak a vérző orrom hirdette azt, hogy Dánia mérges.

- A szobámban várlak! - mondta.

- Nem! - húztam ki magam.

- Ez parancs! - mennydörögte, azzal elviherzott. Egy darabig még öcsém és én is néztük köpenye lobogását. Utánna azonban nem maradt más félelmetes urunkból, mint az alkoholszag, és a vér kesernyés íze.

Felsegítettem Sigurđurt a földről, és eltámogattam a szobánkig. Óvatosan borogatást tettem a máris bedagadt szemére. Holnapra lila monoklia is lesz. Megvártam, amíg elalszik közös ágyunkon, aztán elindultam Christensen szobája felé. 

Azzal sem törődtem, hogy letöröljem a vért. Hadd lássa mit művelt velem.

Lassan lépdeltem végig a folyosón, ami a dán szobájához vezetett. Ez az egy hely volt az ódon várben, amit kicsit is szerettem. Márint a folyosó. Hisz' egyik oldalt rózsaablakok voltak, míg a másik oldalt képek. Pontosan hat. Az egyik a svédet ábrázolta. Mosolygott a kép készítésekor, de látszott rajta, hogy ezek az érzései hazugok. A másik képen Tino virít apró, fehér pamacs-szerű kutyájával. Boldognak tűnik... Mint mindenki ezeken az istenverte képeken.  Két másik festmény engem, és a testvéremet ábrázolja. Mind a kettőnkön műmosoly. Sigurđuré olyan jó, hogy akár igazi is lehetne. Az ötödik képen Christensen van. Ő talán tényleg örült a kép készítésekor, hiszen akkor kerültünk az ő felügyelete alá. Az utolsó képen pedig egy csodaszép szőke asszony. Állítólag ő volt Skandinávia. Soha nem találkoztam vele, mégis, mintha hangja a fülemben csengene. Keze a hátamat simogatná, és bíztatna, hogy lesz ez még jobb is. Egyszer mi is felszabadulunk.

...és egyszer én is a folyosó végére érek. Bekopogok Densen szobájába. Nem hallok választ, hát beleegyezésnek veszem, és benyitok. Jól gondoltam. Dánia az ágyban cigizik.

- Hívtál? - kérdezem, mire apró fejbiccentés a válasz, meg az, hogy megveregeti maga mellett a takarót.

Vonakodva, de bebújok az ágynemű alá, és megesküszöm, hogy soha többet nem engedem meg a dánnak, hogy alvósplüssnek használjon.

*

Korábban keltem, mint ő... Megfordult a fejemben, hogy eltűnök, mint harmat a virágról, a reggel elmúltával,de Sigurdur miatt maradnom kellett. De miért pont Dánia? Aki ellen semmit sem tudtam tenni...

Kényelmetlenül fészkelődtem az ágyban. Sose akartam ilyen kapcsolatot. De így sikerült, jó? Sosem akartam, hogy csupán ágyasának tekintsen. Most pedig nem értem többet neki, mint egyszerű ágyasa. Itt ráadásul még a varázserőmet, és így a szabadulás minden reményét is sikerül elnyomnia. Sigurđur kedves, okos gyerek, azonban nem támaszkodhatok rá. Beteges szervezete van, amúgy is. Nekem kell szabadulnom, és mentenem őt is. De én nem akarok menni. Nem tudnám itthagyni ezt az iszákos idiótát. Egyébként is, ha én elhagynám, neki ki maradna? Maradna egyáltalán valaki?

Miközben Christensenen gondolkoztam, ő is fekébredt, és hunyorogva nézett rám. Fényérzékenység... A másnaposság egyik tünete.

- Már fent vagy? - kérdezett, mire nem szóltam, csak bólintottam.

- Az jó! Ugyanis éhes vagyok. Hozz nekem reggelit! - mosolygott, de miután nem mozdultam, még hozzátette: - Most!!!

Mit volt, mit tenni, felkeltem. Ruháimat gyorsan magamraaggattam, és elindultam a konyha felé. Tükörtojást csináltam, mert azt tudom, hogy szereti. Már épp indultam volna vissza, amikor Sigurđur halottsápadt alakja jelent meg az ajtóban.

- Lukas... Én... - mondta, majd mielőtt befejezte volna a mondandóját, összeesett. Rémülten kaptam utána, ám nem voltam elég gyors. Összekapartam őt a földről, majd a karjaimban átvittem a legközelebbi fekhelyhez. Egy kis darabka rongyot bevizeztem, majd borogatás gyanánt a fejére tettem.

Ezután kénytelen voltam újra a Densen-reggelivel foglalkozni. Egy tálcára tettem a tojást, kenyérrel, és egy nagy korsó sörrel. Hiszen a vasárnap reggelt csak tojással és sörrel lehet indítani. Mi sem természetesebb ennél. Mielőttt újta "uram" szeme elé kerülnék, megmosom az arcom. Leöblítettem róla a rászáradt vért, és a tálcával a kezemben elindultam Denni szobája felé. Azért mielőtt bementem volna egy utolsó pillantást vetettem Skandinávia felé. Gyönyörű szőke haja, és olyan pillantása volt, mint a tavaszi égé. Világoskék, bárányfelhős. És mosolygott. Mint Denny. Habár tekintete is olyan volt, mint az övé, mégis sokmindenben különböztek. Christensen kisugárzása szigorú és vérszomjas volt. Róla el lehetett képzelni, hogy mosolyogva öl meg bátkit. Skandináviáról nem. Róla szinte sugárzott, hogy egy legyet, vagy egy szúnyogot sem tudna bántani. (és ezt most nem képletesen értem)

-Óh, hát végre megjöttél? Elképzelni sem tudtam, mit szöszmötölsz annyi ideig. De látom a reggelimmel foglalkoztál és a sörömmel. - ez utóbbi szót úgy ejtette ki, mintha a szerelméről, de legalábbis a legújjabb ágyasáról beszélne.

- Nem teljesen igaz, amit mondasz. Izland megint rosszul volt, és engedelmeddel, most mennék is, hogy ápolhassam.

- Néha úgy érzem teljesen elhanyagolsz engem... - kezte a nyafogós hangján, amiből előre tudtam, mi lesz a vége.

Nem mehetek, sőt, talán még több munkát ad majd.

- Mire gondolsz? Nem értem. - kérdeztem, bár tudtam, hogy ez egetverő hazugság.

- Arra, hogy mostanában minden idődet Izlanddal, vagy a szabad ég alatt töltöd... Hiányzik a törődésed. - még mindig az a könyörgő hang, és azok a nagyra meresztett szemek. Még mindig ez a semmitmondó társalgás, és üres mosoly.

- Mit akarsz? - kérdeztem, ügyelve arra, hogy az arcom rezdüléseiből semmit se tudjon kiolvasni, és a hangom se jeletsen neki semmi biztosat.

- Etess meg! - mondta vigyorogva, majd a kezemben lévő étel felé bökött.

Megadóan ültem az ölébe az asztal mellett, ám mielőtt az első falatot a villára szúrtam volna a dánnak új ötlete támadt. Szinte láttam a kis led lámpát a feje felett.

- Ja, nem használhatod az evőeszközöket. Kézzel etess meg!

Mérgesen néztem rá. Tudom, hogy ő parancsol de ne gondolja, hogy mindent megteszek neki, csak azért, mert azt mondja... Nem.

- Ez parancs! - monda, azzal jól észrevehetően az övére tűzött tőrhöz nyúlt. Éppen nem foglalkoztam a testi fájdalmaimmal, az országommal azonban muszáj volt.

Mélyet sóhajtottam, és megtettem, amit kért. Megalázó volt? Igen.  Még úgy is, hogy tudom, senki sem figyelt. Óvatosan téptem a tükörtojás széléből, majd az ujjamon egyensúlyozva juttattam el a falatot Christensen szájába, aki kapva kapott az alkalmon, beleharapott az ujjamba is. Bár nem erősen tette, szemfoga még így is nyomot hagyott a fehér bőrömön.

Nem... Nem hagyom, hogy újra megtörténjen. Nem engedhetem, hogy megint ő győzzön.

Felálltam, és igyekeztem nem törődni azzal, hogy a kezében lévő tőrrel könnyedén fekasítitta hátamon a szegényes vászoningem, és néhol a bőrömbe is belekapott. Méltóságteljesen kisétáltam a folyosóra, majd mikor kiértem, és már az ajtó is becsukódott mögöttem, az arcomat a kezembe temettem, és sírtam. Hogy miért? Azért, mert én mindezek ellenére tényleg nem akartam otthagyni Dániát. Szerettem, de nem akartam, hogy továbbra is lekezelően viselkedjen velem. Értem annyit, mint ő! Sőt! Személy szerint én nem vágytam többre, mint arra, hogy egyenlő legyek vele. Szerintem egyenlő félként is szembenézhettünk volna egymással. Mint két egymást szerető, és tisztelő ember...