Szösszenet

A bátyám, mint mindig most sincs itthon. Soha nem foglalkozik velem... Mindig egyedül hagy. Valószínüleg megint Magyarországot, vagy Ausztriát piszkálja. Esetleg Franciaországgal, és Spanyolországgal iszik.Velük többet foglalkozik, mint velem. Pedig szügségem lenne rá... de mindig egyedulhagy.

Késő este van, mire a porosz hazavetődik, és addigra már régen kihűlt az általam készített vacsora. Csendben leül, megeszi, és lefekszik. Azt hiszi alszok. Pedig nem tudok. A sós könnyek marják a szememet. Egyedül vagyok. Nagyon elhagyatottnak érzem magam. Felállok, és lábujjhegyen elosonok a bátyám szobájáig. Benézek a kulcslyukon. Sötét van. Szóval ő is alszik. Szívem a torkomban dobog, amikor lenyomom a kiincset. Te nem mozdulsz, de tudom, hogy ébren vagy. felkelt a legapróbb nesz is. Élsétálok az ágyadig. Sok a hely melletted, hát odafekszek az ágyadra. Hozzád bújok. Átölelem a mellkhasod. már amennyire elérem. Hisz' még kisgyerek vagyok. Gyenge, félős. Még nem vagyok igazi német katona.

Felnézek az arcodra. Talán nem kellet volna, met így szembetalálom magam szigorú vérvörös szemeiddel. Engem vizsgálsz. Mikor végre elhelyezkedtem, te eltolsz magadtól, és otthagysz az üres szobában. Mindig egyedül maradok. Te sosem maradsz velem. Pedig országok vagyunk! Szövetségesek! Testvérek! De te mindig magamra hagysz. Hiába is követnélek, nem érlek utol. Most is itt hagytál. Egyedül... Ezek az apró tetteid fogják egyszer a szívemet megkeményíteni. Ezek miatt nem leszek képes soha más országokra tásként tekinteni. Emiatt leszek egyedül...