Tengelyek közt/1

A nevem Bogi. Kannás Bogi, hogy teljesen pontos legyek. 16 éves vagyok. Animebolond. Hetalia-rajongó. Életcélom, hogy egyszer találkozzak egy Ludwig nevű némettel, aki megengedi, hogy Doitsunak szólítsam. Rólam egyenlőre elég ennit tudni. A többi úgyis kiderül.

§

Szép tavaszi nap volt. Leszámítva, hogy hétköznap. Nekem egyébkéntsemmi bajom a hétköznapokkal, csak az iskolával. Mivel nincs még egy olyan őrült lány, mint én, ezért gyakran vagyok egyedül. Padtársam sincs. Hogy őszinte legyek, olyan vagyok, mint Kanada. Láthatatlan, könnyen felejthető. Most is az iskolában ülök az utolsó padban, az ablak mellet, és csandben szemlélem a suli udvarát. Mármint azt a részt, amire rálátok. Irodalom óránk van, és a tanár nagyban magyaráz valamit az ősz szépségéről... Tavasszal. Éppen nem történik semmi (leszámítva, hogy küzdök az álmosság ellen, ami így első órában rámzuhan), amikor kopognak az ajtón. Persze mindenki odanéz.

Egy viszonylag alacsony férfi lép be (nem az osztálytársaimhoz képest, hanem az égimeszelő matektanáromhoz képest).Vadító zöld szeme, és meglepően vastag szemöldöke van, melyet még előrelógó szőke tincsei sem takarnak el. Kétség sem fér hozzá, rögtön felismertem. Ő Arthur Kirkland, brit tengelyhatalom.

Senki sem szól, hát felállok, és köszönök neki.

-Hello, can I help you?(Hello, segíthetek valamiben?)- nah igen, az angoltudásom valahol itt fújt ki, de legalább beszéldettem Angliával.

-Yes, can you tell me, where Bogi Kannás is? I must find her.(Igen, meg tudnád mondani, merre van Kannás Bogi? Muszály megtalálnom.)

Nah jó, én most nagyon topa vagyok angolból, de az alőbb az az idegen tényleg az én nevemet mondta? Segítségkérően nézek az osztálytársaimra, de ők már a ,,Hello!"-nál elvesztették a fonalat. Nincs mit tenni, akkor próbáljuk máshogy.

-I don't understand! Can you tell me hungary?(Nem értem! El tudnád mondani magyarul?)

-Yes!(Igen!) Kannás Bogit keresem.-rövidített, és olyan erős angol akcentussal beszélt, hogy még én magam is meglepődtem. Viszont akkor jól gondoltam. Engem keresett. Ránéztem a magyartanárra, aki bólintott, hogy menjek. Nem kellet kétszer mondani, siettem, nehogy megvárakoztassam az angolt, hisz ha unatkozik, ki tudja, lehet elkezd beszéletni a tündérhaverjaival.

Mikor kiértünk a folyosóra, tátva maradt a szám. Az egész Szövetség ott állt egymás mellett Baloldalt Oroszország, kabátjában, sálban, keze hátul-feltehetőleg egy csövet szorongat-. Barátságosan mosolygott, de lilás-vöröses szemei félelmetesek voltak. Mellette Amerika, lazán, fél kezét zsebredugva, ette-a valószínűleg a szomszédos mekiből szerzett- hamburgerét. Elmaradhatatlan kabátja természetesen rajta volt. Ezután Franciaország következett. Szőke haja hátrahötve, kezében rózsa. Szokásához híven, ő is full feltűnő kék-piros ruhában feszített. Legvégül, jobbaoldalt az alacsony, és általában nyugodt Kína állt. Kezében elmaradhatatlan lábosa, mely már-már nagyobb mint ő maga. Ruhája piros-fehér színű volt.

-Nah végre! Már  azt hittem nem találod!- mondta a hangos Amerika meglepő módon mgyarul.

-Ő az?- kérdezte az orosz ugyancsak az anyanyelvemen.

-Yes!- mondta Anglia.

-Akkor mehetünk is!- pattogott Kína, és már indult is a kijárat felé, de a francia megállította.

-Nem, nem. Előbb a hölgy dönt, kíván-e csatlakozni hozzánk. Nincs igazam, Madmosielle?

-Ööö.... Ez most nekem szólt?- értetlankedtem.

-Lát valaki mást, aki megérdemelné ezt a megszólítást?- kérdezte a francia , majd közelebb lépett.

Kezet csókolt, és átnyújtotta a nála lévő rózsát. Erre ez angol mellettem csak ciccegett, majd a kezemet megragadva elindult a kijárat felé. A többi szövetségi örömmel követett minket egy helikopterig. Amerika lelkesen pattant a kormány mögé, és felszállásra szólította fel a szíves közönséget.

Mikor már mindenki a helikopteren volt (én beékelődtem Oroszország, és Franciaország közé), a mellettem ülő, eddig alig megszólaló orosznak eszébe jutott, hogy még nem mutatkoztak be, nem mondták el miért, és honnan jöttek, illetve egy csomó illemszabály betartását elmulasztották.

-Nah, akkor kezdeni én!- szólalt meg az előttemtől kicsit jobber ülő kínai.

-Oh, igazán nem szügséges. Te Wong Yao vagy, másnéven Kína, köztársaság, 169 cm, és kb 4000 éves.

-És rólam mit tudsz?- kérdezte a francia teljesen fellelkesülve.

-Francias Bonnefoy, 175 cm Francis, vagy Franciaország. Fővárosa Párizs, 26 évesnek nézel ki.

-Lenyűgöző!- suttogta Oroszország.

-And me?(És én?)- kérdezte Anglia.

-Your name is Arthur Kirkland. You are England, or the United Kingdom. Your capital city is London. You are 175 cm, and 23 years old.(A neved Arthur Kirkland. Anglia , vagy az Egyesült Királyság vagy. Fővárosod London. 175 cm magas, és 23 éves vagy.)

-Lenyűgöző! Ismer minket és ért Anglia nyelvén! Ilyen embert még soha nem láttam!

-És róla mit tudsz?- mutatott Kína az előtte ülő oroszra.

-Ő Ivan Braginsky, 182 cm, születésnap dec 30. Oroszország, vagy Oroszország Föderációi, fővárosa Moszkva.

-Nah, és ki vezeti a gépet?- kérdezte Franciaország.

-Ő? Ő Amerika, 19 éves, 177 cm, neve Alfred F. Jones, fővárosa Washington DC, Neve, United States of America, röviden USA. 50 ország szövetsége, 48 egybefüggő, + Hawaii, és Alaszka.

-Wow, bírom a csaj búráját. Egész sokat tud rólunk.- örvendezett az amerikai, éserre mindenki elvigyorodott, kivéve Anglia, aki értetlenkedve kapkodta a fejét, egyik irányból a másikba. Megsajnáltam, hát megpróbáltam bevonni a társalgásba.

-Do you speak hungary?(Beszélsz magyarul?)

-No, I haven't got enough time, to learn it.(Nem, nem volt elég időm megtanulni.)

-How can you speak hungary?(Mennyire tudsz magyarul?)

-Only a little bit. I know one word, but I don't know what it means.(Csak egy kicsit. Tudok egy szót, de nem tudom, hogy mit is jelent.)- mondta a brit, mire a többiek rögtöm elkezdtek röhögcsélni, Anglia pedig elpirult.

-Please show me, what do you know.(Kérlek mutasd meg, mit tudsz!)

-No, I don't want.(Nem, nem akarom!)-feleli.

-Pleaseee! Arthur!(Kérlek! Arthur!)- könyörgök neki, mígnem beleegyezik.

-Szeretlek...- mondja megint erős akcentussal.

-Khm... It means 'I love you...'.(Khm... Azt jelenti, hogy ,,Szeretlek".)- szegény angol arcába még több vér szökött, és mielőtt még észbe kaptam volna, fejbe vágta az előtte ülő franciát. Nah mostmár tudom ki tanította az amúgy csendes angliát ilyesmire, és miért nem mondja ki szívesen. Eldöntöttem, segítek neki.

-May I help you to learn hungary.(Segítsek megtanulni magyarul?)

-Yes, appreciate. (Igen, megköszönném.)

Nah igen, az utolsó mondat legvégét nem értettem, de biztos szeretné, hiszen igennel válaszolt.

Miután így összebarátkoztam az angollal, odafordultam a jobb oldalamon ülő oroszhoz.

-Amúgy el tudnád mondani, miért is kellek nektek? Tudtommal ti tengelyhatalmak vagytok. Mi szügségetek rám?

-Mondjuk úgy, hogy mivel te árva vagy nem ismered a szüleidet. Mi azonban beazonosítottuk őket. Legalábbis az egyiket. Ezzel tökéletes fegyvert kaptunk a kezünkbe, amivel legyőzhetjük az ellenséget.

(Igen, árva vagyok, mostani szüleim kiskoromban fogadtak örökbe, de az igaziakként tekintek rájuk.)

-Ez...- néztem könyörgőn előbb Kínára, aztán Francisra. de egyik sem tagadta, hogy tényleg ezért vagyok itt.

Hirtelen felment bennem a pumpa. Szóval én az ő szemükben nem vagyok több egy fegyvernél? Egy csodabobárnál, akinek nem kell bemutatkozni, mert már mindent tud róluk? Ráadásul az, amit ők ,,Ellenségnek" neveznek, az vagy az apám, vagy az anyám? Nah nem, akkor inkább megyek vissza a suliba magyar órára.

-Köszönöm Alfred, én itt kiszállok!- mondtam, azzal az orosz melletti ejtőernyőért nyúltam. Ő azonban beazonosította, mit óhajtok tenni (megjegyzem, ez nem volt több két másodpercnél), megragadta a kezem, és olyan erővel csavarta hátra, hogy még reccsent is.

-Itt maradsz!- mondta, és rideg lilás-vöröses szemeit az enyémbe mélyeszette. Én pedig dacosan álltam a tekintetét. Természetesen hasztalan.

 Azonban mielőtt visszaültem volna a helyemre, észrevettem, hogy Anglia mellett is elférnék, az orosztól a lehető legtávolabb. Úgy döntöttem, hogy nem is hagyom félbe tervem megvalósítását.

Átültem. A többiek kételkedve, Anglia megdöbbenve nézett rám. Nem törődtem velük. Mivel hosszúnak ígérkezett az utazás, ezért  fejemet az ablaknak döntve hagytam, hogy elnyomjon az álom. A valóság utolsó foszlánya, mely eljutott az agyamhoz az volt, hogy valaki óvatosan átkarol...