Tengelyek közt/2

Az út hosszú volt. Pont mint ahogy gondoltam. Legalábbis mindenki azt mondja, hogy még repülve is hosszú az út Magyarországtól az USA-ba. Pedig nem mondanám, hogy Amerika lassan vezet. Sőt, vezetési stílusát az olaszokéhoz hasonlítanám.

Amikor kinyitottam a szemem, vettem észre, hogy átkarolok valakit... Fejem a vállára dőlve. Ő csendben vizsgálgatta az arvomat. Mikor észrevette, hogyfelkeltem, elpirult, és rögtön elkapta tekintetét. Vadítóan zöld szemek, határozott szemöldök.... Világos bőr, enyhén elpirult arc... Anglia...

-Arthur...- sóhajtottam a nevét, majd még egyszer szorosan átöleltem.

-Nem akarunk zavarni a világért sem, de megérkeztünk.- mondja a francia, de a szemében dac csillog.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ki tudja milyen magasan repülünk feltehetőleg Amerika felett további négy személy társaságában. Pedig nem hiányzik senki. Nekem az is elég, ha Angliával lehetek.

Dehát, ha megérkeztünk, akkor hamarosan el kéne szakadnom tőle. Eltolom hát magamat, de rögtöm megérzem, hogy milyen hideg van a kabinban. Eddig Angliának köszönhetően nem fáztam. Most azonban hideg van.

Ekkor észreveszem, hogy be van kötve a kezem. Nem gézzel, hanem egy kendővel. Miután közelebbről megnézem, arra is rájövök, hogy Anglia kendőjével.

-It isn't broke, but it is going to hurt a lot.(Nincs eltörve, de sokat fog fájni.)

-Oh... Thank you!- köszönöm meg az angolnak, aki látván, hogy a kötést tanulmányozom közölte velem a tényállást

Mogorván nézek Oroszországra, de ő csendben kibámul az ablakon.

-Kedves utasaink! Most leszállunk.- mondja az amerikai, és a gép majdnem zuhanórepülésbe kezd. Rámülten ragadom meg a hozzám legközelebb eső tárgyat. Az angol karját. Ő is megilyed, ezért ráfog az én karomra. Így egymásbakapaszkodva, a sikítógörcs határán vészeljük át, amíg Amerika leteszi a gépet. Amikor pedig földetértunk, szinte kiesek a helikopterből. Azt, hogy újra talaj volt a lábam alatt igazi megváltásnak éreztem Amerika vezetési stílusa után.(Néha elgondolkozok, hogy ez a jenki hogy kapott vezetési engedélyt.)

Amerika persze rögtön megragadott(Pont a fájós csuklómnál! Áú!), és elrángatott néhány szürke épület felé, és közben folyamatosan sorolta, mit is kell tudni a helyről.

-... Ez itt az a hely, ahol a kaját tartom. Ha valami kell, csak szólj nyugodtan, beszerzem. Ez az épület a katonák szállása. Itt, ebben a szárnyban laknak, a francia, az orosz, és a kínai katonák, ebben pedig az amcsik, és az angolok. Az ott a tankok repülők, bombázók épülete. Az pedig a háttérben a fegyverek, a lőszer, és a kézigránátok tárolására szolgál...- mondta, és minden bizonnyal folytatta is volna, ha nem szólok közbe.

-Ez mind szép és jó, de hol lakom?

-Jah, te velünk laksz a tengelyszálláson. Van külön szöbád, de fürdő az csak egy van.

-Értem... És ki a szomszédom?

-Rajtad túl nincs szoba, veled szenben üres, melletted pedig Anglia lakik.- vigyorgott hamiskásan rám, és várta, hogy megszólaljak.

-Most mi van, miért bámulsz?

-Oh, csak azt reméltem, mondasz valamit, hiszen még én is láttam, mennyire összemelegedtél Arthurral.

-Félreérted!- ráztam a fejem azonnal, de elpirultam.

-Akárhogy is, még én vagyok abban a szárnyban, és én nagyon mélyen tudok ám aludni...- Természetesen feképnél hagytam, és elindultam a lakásomnak nevezett hely felé.

Mikor megérkeztem, benyitottam az első nyitott ajtón, amit találtam. Egy üres szobát láttam. Bent egy ágy, egy ruhásszekrény, kistévé, és számítógép volt.

-Ha minden igaz, ez az én szobám.- mondtam magamnak, azzal nekiláttam felfedezni a területet. A szekrényben volt egy csomó ruha, meglepő módon az én méretemben. Volt ott mindenféle márkájú, színű, stílusú, szabású ruha. Végül úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, és átöltözöm. Felvettem egy fehér, bő szabású pólót, és a farmeremet lecseréltem egy virágos azoknyára. Végül a cipőmet váltottam le, egy magassarkú szandálra, ami illett a kollekciómhoz. Odamentem a szobámba bejutó fénynek egyetln forráspontjához. Egy terasz volt. Amikor kiléptem észrevettem a vastag kőkorlátot, ami közrefogta a kis építményt. Rákönyököltem, és az angol által kezemre tett kötést vizsgálgattam. Fehér selyemkendő, sarkában kicsi angol zászlócskával, és egy monogrammal. ,,AK". Miközben minden gondolatom Arthur körül forgott, kopogást hallottam.

-Gyere!- kiáltottam vissza a szobába.

-Hello! Sorry for the disturbance, but before not long to dinner!(Helló! Bocs a zavarásért, de nemsoká vacsora!)

-Oh!- reagáltam rögtön, és a hajamat megigazítva visszamentem a szobába.

-Thank you!- folytattam, mire rám kapta tekintetét.(Köszi!)

-Khm... You're beautifeul.(Khm... Szép vagy.)

-Thank you! And thank you for this binding too!(Köszi! És köszönöm ezt a kötést is!)

-There's nothing.(Semmiség.)- mondja, azzal katonásan megfordul, és kimegy.

-Bye!(Viszlát!)- szól még vissza.

-Bye!(Viszlát!)- felelek neki, és az iménti kedvességtől (lehet a bóktól, mert nekem még soha senki sem bókolt), pipacsvörösen hátravetem magam az ágyon.

Ez biztos csak valami vicc, de miért gondolok én folyton az angolra? Hisz' lehet, hogy találkozok Ludwiggal, de akár az is lehet, hogy ő az apám. Ehez képest én egy ellene harcoló angolra gondolok folyamatosan.

Szétnéztem még a szekrényben, hogy oldjam egy kicsit a szorongásomat. Találtam egy elsősegélycsomagot. Erről rögtön az jutott aszembe, hogy a kezemen lévő kötés nem az enyém... Hanem Angliáé...

Óvatosan letekertem hát a zsebkendőt, és megnézetm a csuklómat. Kivsit piros, és dagadt volt, de komolyabb baja nem történt. Fogtam egy fáslit, és elkezdtem becsavarni a kezemet. Végül egészen pofásan nézett ki. Ahoz képest, hogy egyedül csináltam. Anglia kendőjét, mely most az ágyra volt rakva, finoman az ujjaim közé csippentettem, és megszagoltam. Jól gondoltam. Az angol kölnie érezhetően beleivódott a szövet anyagába.

Mikor végre elkészültem, kimentem az ajtón, és becsuktam a sajatomat. Elsétáltam a mellettem lévő ajtóhoz. Bekopogtam.

-Come on!(Gyere be!)- hallottam Anglia hangját, de hözben az agyam fogaskerekei kattogtak, hogy mit is mondjak neki.

-Hello! I'm just say, I bring back your handkerchief.(Helló! csak azt szerettem volna mondani, hogy visszahoztam a zsebkendődet.)- mondtam, miközben benyitottam a szobába, bár ez nem vollt túl jó ötlet. Így szembetaláltam magam eg olyan Arthurral, aki szemmel láthatólag most jött ki a közös fürdőből, ugyanis csak egy törülköző volt a derekára kötve, csupasz felsőtestén pedig vízcseppek voltak. Éppen a ruháját készítette ki a vacsorához. Egyébként pedig ő legalább annyira meglepődött, mint én.

-Please bring it here !(Kérlek hozd ide!)- mondta, és már nyújtotta is a kezét, ám én megelőze a mozdulatát odaadtam neki. A kezemet, így már nem volt időm visszahúzni, ezért ő megragadta a azt, és visszarántott. A nagy erejének az lett a vége, hogy én az ágyon kötöttem ki, magammal rántva őt is. Természetesen rámesett, és így a befont hajamat teljesen szétzilálta.

-Sorry, but...(Sajnálom, de...)- suttogta, de még mindig nem kelt fel.

-But... But... (De... De...)- ekkor már a vállát rázta a sírás. Amint ezt felismertem, nem törődtem intim helyzetünkkel, átöleltem. Sírjon csak a vállamon. Ha arra van szügsége... Hiszen én... Én... 

Én SZERETEM Angliát!

Igen! Hagyom neki, hogy nekem sírjon. Hagyom neki, hogy velem sírjon. Megengedem neki, hogy elém borítsa ki az érzrlmeit.

Megsimogattam a fejét. Ekkor a selymes szőke hajzuhatagból előtűnt két könnyáztatta szem.

-Sorry. I'am a man, so I musn't cry.(Sajnálom. Férfi vagyok, szóval nem szabad sírnom.)- mondta, azzal feltápászkodott, és leszállt rólam. Kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

-Why?(Miért?)- kérdeztem ekkor tőle.

-Because America... He is my little son, and he isn't here... He is missing...(Amerika miatt... Ő az én kicsi fiam, és nincs itt... hiányzik...)- mondja az angol.

-I'm sorry. I am not your daughter, but I think, I am your friend. I'm never leave you.(Sajnálom... Nem vagyok a lányod, de szerintem a barátod igen. Soha nem foglak elhagyni.)- mondom neki, bár tudom, hogy sovány vigasz.

-Are you sure?(Komolyan gondolod?)- kérdezte, és szemében öröm is kezdett csillogni.

-Of course.(Természetesen.)- felelem, de mielőtt bármit is tudnék tenni, a rá különösen nem igaz gyors tempójával odalép hozzám, és megcsókol. Ezt azonban már lassan teszi. Nem siet, nem kapkod. Jófotmán csak egy puszi a számra. Én azonban már ettől is prosabb lettem a főtt ráknál. Nem baj... Majd legközelebb megpróbálok nem elvörösödni... Ha lesz legközelebb... Csókunk végén az angol elhúzódott, és mélyen a szemembe nézett. Ajkai kivörösödtek, haja kócos ott, ahol a kezem beletúrt, szeméből pedig a könnycseppek eltűntek.

-You are my friend, but I want more! I want to be my girlfriend!(A barátom vagy, de én többet akarok! Azt akarom, hogy a barátnőm légy!)- mondta, és kérdőn nézett rám.

Nem tudom mit kéne válaszolnom... Még alig egy napja ismerem...

-I... I don't know. I want to be your girlfriend, but... But I must say wait. Wait one week.(Én.. Én nem is tudom... Szeretnék a barátnőd lenni, de... De muszály azt mondanom, várj! Várj egy hetet.)

-I get it. I wait for you.(Értem. Várni fogok rád.)

-Thank you. Do you want, I'm wait for you at the corridor?(Köszönöm! Szeretnéd, hogy megvárjalak a folyosón?)

-Yes, please!(Igen, kérlek!)- feleli, azzak folytatja a ruhái kikészítését.

Én csendben kisétáltam a folyosóra. Ott hátamat a falnak vetve próbáltam rendezni keszekusza érzéseimet, és végiggondolni a bent történteket.

Arthur most komolyan megkért, hogy járjak vele? Nem akarom elhinni... Szeret? Mint én őt? Tulajdonképpen mit is érzrk én iránta? Hiszen alig egy napja iamerem személyesen! És mégis... Nem tudom mit gondoljak!