Tengelyek közt/5
Majdnem 10 perc után teljesen kifogytam az ötletekből. A bőröndöm kész volt, és már nagyon közel jártunk az éjfélhez. Ludwiggal elindultunk kifele, de megállítottam.
- Németország! Megengeded, hogy Angliát bevigyem a szobájába? Azért ne itt a folyosón feküdjön, ki tudja meddig...
- Hagyd csk! Beviszem.Te meg várj itt... - mondta, azzal megragadta az elernyedt testet, és bevitte a szobába. Hallottam, ahogy az ágy rugói nagyot nyögnek Anglia súlya alatt.
Hamarosan megjelenik Ludwig.
- Iduljunk! - mondja, és ne kevésbé kedevsen, mint a bátyja megragadja a csuklómat. Azt, ami fáj még Ivan nem túlkedves szökésszabotása óta.
- Azt hittem kedvesebb vagy! Ne legyél ilyen durva! Lány vagyok!
- Figyelj... Egész jól ismersz, szóval szerintem azt is tudod, hogy szerintem egy katona azt tesz, amit parancsolnak neki. Nekem az a parancsom, hogy vigyelek el a német táborhoz, és ha kell, nyugodtan használhatok erőszakot is. Ha megpróbálsz ellenszegülni, fizikai erővel is elhozhatlak.
- Az lehet, de ettől függetlenül kedves is lehetnél! Szerinted hogy kerültem ide? Talált! Elraboltak. Viszont ők normálisan viselkedtek velem, ezért igazán meglepő lenne, ha önként, és dalolva mennék át a német táborba, ahol mindenki gonoszul bánik velem! - kiáltottam, hirtelen tehetetlen dühömben.
MI az, hogy erőszakot hazsnálni? Egy lánnyal szemben? És még csak figyelembe sem venni, ha esetleg bármilyen problémája van? Pedig nekem igazán csak az volt a bajom, hogy még mindig fájt a csuklóm! Tudom, hogy az orosz okozta a sérülést, de miután szóltam Ivannak, hogy ne legyen ilyen durva, azóta visszavett, és semmi bajunk egymással... Az , viszont, hogy Ludwig ilyen, mélységesen nagy csalódást okozott nekem.
- Egyáltalán miért kellek nektek? - kérdeztem, miután egy kicsit lenyugodtam. Addig ott álltunk a folyosón, szótlanul, lihegve, a dühtől vörös fejjel.
- Egyszerű! Tudomásunkra jutott, hogy az egyik tengelyhatalom a szövetségből gyengéd érzelmeket táplál irántad, és ezért úgy döntöttünk, kellesz nekünk, érzelmi zsarolás céljából.
- Jó, akkor tisztázzuk... Az apám, és a haverjai elrabolnak, a pasimtól, és a haverjaitól? A francba már, ez olyan, mint valami olcsó latinamerikai szappanopera!
- Pontos megfogalmazás. Most pedig indulunk. - rántotta me ismét a csuklóm,és elkezdett kifele rácigáni.
Egy halk sikoly hagyta el a számat, hiszen ha eddig nem is, most biztosan eltört a csuklóm. Pont ekkor lépett be Poroszország is a folyosóra. Az első néhány húzás lendületétől majdnem padlót fogtam, de szerencsére a porosz nem hagyta, hogy az arcomal töröljem fel a padlót. Mielőtt földet értem volna, elkapott, és visszahúzott. Ennek a lendületétől azonban ő ült le a földre akarata ellenére.
- Jól vagy? - kéredztem, és felé nyújtottam az ép kezemet, hogy felsegítsem.
- Igen, azt hiszem. Csak azt nem értem, hogy Nyugat miért ilyen durva bevetéseken. Neked nincs bajod?
- Hát a csuklóm alapból meg volt húzódva, nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha rángatják.
- Had nézzem! - mondja a porosz miközben feláll, és lesöpri magáról a port.
-Még mindig nem tört el, de a tesó ujjlenyomatai biztos látszani fognak, és majdnem ugyanott vagy, mint amikor először magúztad. Ha nem rosszabb helyzetbe'.
- Szuper! Egy hét alatt másodjára akarnak elrabolni emberek, akiket úgy ismerek, mint a tenyeremet, és mind a két alkalommal meghúzom a csuklóm. Igazán fenomenális! Csak azt nem értem, hogy miért nem vezetek naplót? Kellene...
- Hát, ha így mondod, akkor tényleg elég vicces. Legközelebb ne legyél ilyen béna.
- Damare! Baka! - fakadok ki akaratlanul is japánul. Nem mintha más nyelven nem tudnám elküldeni a fenébe a haalmas egójával együtt. Ez azonban még mindig közel áll hozzám annyira, hogy reflexszerűen ezt használjam.
- Hát így viszonyulsz, ahoz, aki megmentett attól, hogy felkenődj a földre? Hát illő ez?
- És ha nem? Éppen elraboltok! Persze, hogy nem vagyok kedves! Mégis mit vártál? Hogy majd örömtől repkedve megköszönöm? Könyörgöm... Én most jól érzem magam itt.
- De felvágták a nyelved! Pont mint az az idióta Erzsébet... Mindketten bosszantóak vagytok.
- És magyarok... Amúgy nem igazán érdekelsz! Németoszág érdekelt, de mostmár ő sem. Ha mindannyian ilyenek vagytok, akkor veletek nem akarok találkozni...
- Sajnálom, hogy nem felelünk meg a kisasszony elvárásainak...Jobban fogunk igyekezni. - mondja ekkor valaki az ajtó felől. Mindhármana bejárat irányába akpjuk a fejünket. Az ajtóban fehér öltönybe öltözött ember áll. Orrnyergén szemüveg, kezén kesztyű, és olyan eleganciát sugároz, amit vártam tőle. Ez Ausztria!
- Austria-san! - kiálltottam, mire Roderich felém fordul.
- Te ismersz? - kérdezi meglepetten, de én a németektől elfutva mögé állok.
- Igen! Roderich-san, kérlek tüntetsd el ezeket az embereket a közelemből! - mutatok a németek felé durcásan.
- Attól tartok, ezt nem áll módomban megtenni, azonba van valami, aminek hasznát veheted. - mondja, és kotorászni kezd a zsebében. Egy arisztokratához méltó fegyvert vesz elő. Egy pisztolyt.
- Tessék. Töltve van. Nyugodtan használd, és lődd le őket.
Meg is ragadnám a fegyvert, és minden bizonnyal használnám is, ha merném. Dehát mit tehetek? Én is ember vagyok! Nem merem megtenni. Mikor ez az osztrákban is tudatosul, ekteszi a fegyvert. Ezalatt a két német döbbenten áll, és néz minket.
- Gondoltam. Nem mered megtenni, igaz? Mert bármekkorát is cslódtál bennük, és bármannyire is gyűlölöd őket amiatt, amit veled tettek, nem tudod megtenni. Nem tudod megtenni, mert a szíved mélyén szereted őket. Hisz' alig egy hete még minden álmod volt velük találkozni. És remélted, hogy amikor találkozok velük, megkedvelnek. De nem így történt, és ez fáj. Nincs igazam?
- De igen... - suttogom, és az előbbi dührohamomból sírás lett. Fájt, hohy azok az emberek, akikre felnéztem milyen kétszínűek. És fájt, hogy egy ember számára, akinek teljesen idegen vagyok milyen könnyen olvas bennem.
- Te most majdnem megöltél minket! - kiabál a porosz.
- Nem, dehogy. Csak elértem, hogy a fogoly ne mutasson tobbé ellenállást.
- Egyszer ég kinyírlak! - csikorgatta a fogai közt a porosz, a másik azonban végig nyugodt maradt. Most odajött hozzám, és legnagyobb meglepetésemre megölelt. Hagyta, hogy a fejem a melkhasára hajtsam, de megtartott. Nem engedte, hogy elessek. Csendes gondoshodó szeretet volt ez. Végre olyan, mint amit Németországtól vártam.
Én azonban még mindig sírtam. Az osztrák, ésa porosz még mindig vitatkoztak, de nem éreztem fontosnak. Elmerültem a saját kis buborékomban Doitsuval. Nem volt sem romantikus hangulat, sem baráti légkör,de még egy icipici elismerés sem a résétől. Ezt azonban már nem tartottam fontosnak. Csak azt, hogy itt volt, amikor senki más.
Én pedig csak sírtam... Pont mint valami csecsemő. Most azonban nem adhatom fel! Már az 1 óra nagy része eltelt. Magyarország nemsokára ideér, és megment. Még 10-15 percig kitartok, és vége.
- Khmm... Nem akarom megzavarni az idilli pillanatot, de ha nem megyünk, akkor semmire sem volt jó, hogy leütöttük a tengelyhatalmakat. Nemsokára regenerálódnak, és akkor felkelnek! Akkora túlerő ellen már nem bírnánk. - szólt a porosz.
- Van nagyobb problémánk is... Gilbert... Miért adod oda a telefonod egy lánynak, vagy ha már megteszed, miért nem hallgatod ki a beszélgetését?
- Miért tenném?
- Azért, mert mondjuk hívhatott segítséget a telódon! Ugye ezt tetted? És az egész nem több puszta időhúzásnál, hogy a felmentőcsapat ideérjen?
Könnyes szemmel néztem az osztrákra, de szám mosolygott. Bár eddigi könnyeim igaziak voltak, az, hogy ilyen könnyen átláttak tervemen mosolyra késztetett. Mert hát mit is vártam magamtól? Sosem sikerül semmi, amit eltervezek.
Németország ellépett tőlem. Arcán döbbenet volt.
- Ezek szerint ez mind csak hazugság volt? - suttogta dühtől eltorzuló arccal a német.
- Nem! Nem hazudtam.
- Most is! Miért próbálkozol még mindig? Vesztettél, nem igaz? Add már végre fel!
- Ludwig! Hagyd... Ő már nem fog velünk jönni. - tette öccse vállára a kezét a porosz, majd a kijárat felé indult csendben.
Ekkor jelent meg Magyarország, kezében athibútumával, a serpenyővel...