Tengelyek közt/6

- Már megint mit csináltok?! - mordult Erzsébet a három fogvatartómra.

- Mi csak... - kezdett rögtön bele a mentegetőzésbe Gilbert.

- Semmi csak! Hagyjátok ezt a lányt békén!

- De... - próbálkozott Ludwig is.

- Mondtam, hogy beszélhatsz?!? - nézett most Magyarország a németre.

- Nem. - szegte le az a fejét.

- Otthon ezt megbeszéljük! Mars haza! - morogta a magyar az orrnyergét maszírozva.

- Bözsi... Figyelj, ez a lány Gilbert lánya.

Eddig mintegy kívülállóként figyeltem a veszekedést, most azonban a poroszra kaptam a fejem.

Szóval a fehér hajú vörös szemű ember az apám. Ráadásul még el sem mondta! Egyáltalán eszébe jutott volna valamikor szólni nekem erről? Hiszen egy ideje már itt van. Hogy pontos legyek, bő egy órája.

Sajnos vérmérsékletem Erzsébetéhez hasonló, így odaléptem a nálam bő egy fejjel magasabb poroszhoz, és egyszerűen pofonvágtam. Ütésem hangja jó ideig visszhangzott az üres folyosón, és tettem után mintha Roderich és Erzsébet is elfelejtett volna veszekedni. Kezem nyoma jó ideig látszódott Gilbert arcán.

Egy jó ideig semmi sem történt. Aztán észrevettem, hogy a porosz háta mögött nyitva az ajtó... és az ajtóban Arthur áll fél kezével a fejét tapogatva.

- Angliaaa! - vetem magam rögtön a nyakába.

- Are you okay Bogi?

- Yes, sure! Erzsébet was come and helped me.

- Köszönöm Erzsébet! Bocsánat a fáradalmakért. - mondta, és alig lehetett érezni az angol akcentusát. Ezen mindenki ledöbbent. De nem csak ezen, hanem azon is, hogy Anglia beszél más nyelvet is az angolon kívül.

- Te meg... mikor? - kérdezte Erzsébet megdöbbenve, hiszen én is tudom, hogy körübelül egy hete még nem tudott magyarul.

- Mikor tanultam meg magyarul? A héten. Bogi tanított. - feleli Anglia és arcára mosoly kúszott. Hiába, szeretett meglepetést okozni az embereknek.

Magyarország kételkedve néz rám, de én bólintok.

- Most hazaviszem a fiúkat. Elnézést a kellemetlenségekért! Bogi! Veled még szeretnék beszélni! Majd beugrom valamikor. - mondja Magyarország, majd Ausztriát a kezénél, Poroszországot pedig a fülénél fogva kezdi el húzni a kijárat felé. Ezután Ludwiggal a sarkában elhagyta az épületet. Még egyszer utoljára integettem a kis csapatnak, mielőtt felszált volna az apró repülőgép, majd odabújtam Angliához. Szemmel láthatóan zavarta valami...

- Valami baj van?

- Igen... Azaz nem... Vagyis... Nem tudtalak megvédeni a német rajaütés alatt. Kiderült ki az apád, pedig tudom, hogy ez érzékenyen érint, és ráadásul segítséget kellett hívnod, hogy megvédd magad. Szégyellem magam. Kész csődtömeg vagyok.

- Ez nem igaz!!! Hagyhattam volna, hogy elvigyenek, hisz' te is tudod, hogy régi álmom volt Németország megismerése. De a nehezebb utat választottam, és veled maradtam. Ne gyötörd magad emiatt.

- De... - kezdte volna ismét az önostorozást, de én a szájára tettem a kezem.

- Ssss~ Nincs semmi baj. Hogy van a fejed? Fáj?

- Nem... Már nem. Gyorsan rendbejövök.

- Azért had nézzem! Hol ütöttek meg? - mondtam, majd, már a szobájában, lenyomtam egy székre.

- Itt. - mutatott szőke tincsei közé.

Közelebb hajoltam, és megnéztem a fejét ott, ahol mutatta. Semmi sem látszódott. Se púp, se horzsolás. Hál' Istennek! De azért, egy puszit nyomtam a fejére biztos, ami biztos.

- Gyógyító-puszi?

- Igen. Csak neked!

- Na látod, ezzel biztosítottad nekem, hogy semmi bajom ne legyen.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - mondtam, majd csendbe burkolóztunk. Most, hogy belegondoltam rájöttem, hogy Arthur nem olyan sebezhetetlen, mint amilyennek hittem, hanem sokkal több helyen sebezhető, mint egy átlagember.

 Álltunk egy darabig, majd elindultunk megkeresni Amerikát. Még emlékeztem hol láttamkiütve, de mivel mostanra már Anglia is felkelt, értelmetlenség lett volna ott keresni. Mivelmár bőven hajnalodott, megnéztük a kilátót. Senki sem volt ott. Továbbmentünk, minden sátorba bekukucskáltunk, de egyik alatt sem volt. Kanadához is benéztünk, ám ő azt mondta, nem látta, hogy testvére erre járt volna. Hát kerestük tovább. Egészen addig, mígnem virágillat cspta meg az orrunkat.

- Ez biztos Franciaország lesz. Elküldtem virágért, hogy szebbé tegyük ezt a bázist. - mondtam izgatottan, majd Anglia karját megragadva elindultam az illat forrásához. Igazam volt! Ráadásul időközben megérkezett Kína és Oroszország is.

- Hölgyem! Ez így megfelel az íslésének? - kérdezte a virágokra mutatva.

- Igen. Köszönöm Franciaország! Ez csodás lesz! - lelkendeztem.

- Mondtam már, hogy hívhatsz Franciasnak is... - vigyorodott el.

- Francias! Could we say? - kérdezte Arthur, majd válszt nem is várva arrébb rángatta a franciát.

- Helló! Hogy lenni? Történni valami? - kérdezte kína felém fordulva.

- Igen... Az este a németek megpróbáltak elfabolni.

- Majd elmesélni, mi történni, de most én menni, nekogy Anglia megharagudni.

- Rendben! - mosolygok, és elindulok a virágokhoz. A sok gyönyörű virág, amik között ott lézengenek a francia katonák.

- Öhm... Tudtok magyarul? - kérdezem meg őket, de valószínűleg nem nagyon értettek, legalábbis, hogy értetlenkedve összenéztekkérdésem után arra engedett következtetni.

- Do you speak english? - tettem még egy próbálkozást arra, hogy megértsük egymást, de nem sikerült. Sebaj. Majd egyszer biztos sikerül. Ekkor szétnéztem, hátha találok magamnak egy tolmácsot, és láttam, hogy Arthur mérgesen Fracis pedig vigyorogva közeledik.

- Mindig szeretitek egymást bosszantani? - szóltam oda hozzájuk, majd intettem nekik, hogy jöjjenek ide. Minkettő azonnak odasietett hozzám.

- Francias! Szólnál a katonáidnak, hogy a kissebb virágokat ültessék a lakó-rész köré, a nagyobbakat pedig az étkezőhöz?

- Persze, semmi gond! - mondta, azzal el is ment intézni a dolgát

- Te pedig Arthur, - mondtam, miután Franciaország hallótávolságán kívülre kerültünk - gyere velem!

Azzal megragadtam a kezét, és elindultam vele a szobáink felé.

Egyenesen Anglia szobájába mentünk, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, átöleltem. Csendesen becsukta az ajtót, majd karjaimat lehámozta magáról. Érdeklőve néztem rá, mire lehajolt, és egyik kezével térdemnél megragadott, majd a másik kezével elhapta zuhanó hátamat, és felemelt.

- What are you?!? - mondtam, de ő csak az ágyához sétált, és lefektetett.

- Goodnight! - suttogta a fülembe, majd mellémfeküdt, és átölelt.

most pedig, hogy valaki rámutatott, igaz volt. Álmos voltam,és megmozdulni is alig bírtam. Hát odabújtam az angolhoz, és a fejemet a karjára téve elaludtam. Az utolsó, amit értékeltem sz sz volt, hogy Arthur gyengéden átöleli a derakamat. Arthur, aki jobban ismer magamnál is.

VÉGE