Tengelyek közt/3

Amikor Arthur kilépett az ajtón, már viszonylag normálisan festettem. Rámosolyogtam az angolra, és csendben elindultunk vacsorázni.Bekopogtunk Amerikához is, így míg rá vártunk, tüzetesebben meg tudtam figyelni az angol öltözködését. Öltöny volt rajta. Fehér ing, és rózsaszín nyakkandő. Elegánsan nézett ki, mégis azzal, hogy nem tűrte be ingjét a nadrágjába, és nem gombolta be inge tetejét, lazán festett.

Pont mikor befejztem a szemlélődést, megjelent Amerika. Rajta sárga póló, és szokásos dzsekije volt farmerrel.

-Mehetünk!- mondta, azzal előreszökkenve megindult. Anglia csendben elmosolyodott. Hiába, még mindig örül Amerikának. Mint egy igazi apuka.

Én ia elindultam Amerika után, hogy ne zavarjam elmélkedését.Hamarosan észrevettem, hogy az angol is követ minket. Kiértünk az épületből, és szembetalálkoztunk a szövetség másik három tagjával. Kína, Oroszország, és Franciaország morcosan állt előttem.

-Vous êtes en retard!(Késtetek!)- morogta a francia.

-Nem az én hibám! Angliánál volt!- válaszolta rögtön az amerikai.

-What?(Mi)- kérdezte az angol, és valamikor ekkor lett teljes a zűruavar. Mindenki elkezdett a saját nyelvén vitatkozni, hogy valyon miért is késtünk, és a többiek miért nem láttak. Egy darabig vicces volt a civakodás. Utánna unalmas, fárasztó, majd idegesítő. 5 perc után pedig elpattant a cérna. Vége!

-Stop!- kiálltottam.- Elég volt! Nem jöttem ki a szobából, mert fáradt voltam. Késni pedig azért késtünk, mert elaludtam! Megint! Világos?- kiabáltam dühösen, mire mindenki értetlenkedve nézett rám(kivéve Anglia, mert ő értetlenül).

-Minden rózsának van tövise...- motyogta a francia.

-Szóval...- váltottam ismét mosolygós arcra- Megyünk vacsizni?

A többség döbbenettől letaglózva ugyan, de elindult.

Én Arthur mellé csapódtam(merő véletlenségből), és megfogtam a kezét. Nem mondtam igent, de kezdetnek talán elég. így megnyugtathattam, hogy nem benne kételkedek, hanem magamban. Nem tudom, elért-e az üzenetem hozzá, de megszorította a kezemet, és a sor végén kézenfogva indultunk el a díszes menet után. 

Az étkező egy, a szállástól elég messze elhelyeszkedő, a változatosság kedvéért szürke épület volt. Mindenki bement, és rutinosan vette a tálcát, evőeszközt, ételadagját, és leültek katonáikhoz. Ahogy gondoltam, nekem már nem maradt hely. Az oroszokhoz mondjk nem szívesen ültem volna, hiszen Ivannal nem jöttem ki valami jól(nem is tudom megvan-e a jogom ahoz, hogy Ivannak hívjam). Arthurhoz nem ülhettem, amíg el nem döntöm mit vákaszolok. Amerika mellett a vacsora túl sokáig tartana(nem is tudom, honnan jött ez a sanda gyanú). Kínánál már így is tömegnyomor van. Akkor viszont maradt Francias...

Fogtam hát tálcámat, és a francia asztalához sétáltam vele.

-Mi történt hölgyem? Nem élvezi az angol társaságát?

-Csak nem szeretnék teljesen elszigetelődni.

-Ön tudja...- mondta, azzal nekilátott elfogysztani a vacsoráját.

-Amúgy megtennéd, hogy nem magázol? Alig múltam 16!!!

-De már kész hölgy vagy.

-Kösz!- mondtam örülve, hogy a kérésem is meghellgatta, és el is fogadta.

-Szóval? Miért örülhetek, hogy engem tisztelsz meg a jelenléteddel?

-Egyszerű!- mondtam, és elmondtam az összes okot, kivéve Angliát. Őt ügyesen kikerültem.

- Értem... Most, hogy így mondod, igazad van. Kéne egy külön asztal a tengelyhatalmaknak.

-Ez a legkevesebb. Amúgy az sokkal zavaróbb, hogy az egész táborban sehol egy virág, és minden épület szürke.

-Nade ez csak egy katonai bunker...

-Az lehet, de ez nekem akkor sem tetszik... Majd megkérem Alfrédot, hogy szerezzen virágmagokat, és festéket. Rendbehozom ezt a helyet!!!

-Úgyse engedi az a jenki...- mondja.

-Ne hívd jenkinek! Nem szeretem ezt a fajta megkülönböztetést!

-Rendben, bocsánataot kétrek, nem úgy gondoltam!

-Elfogadva.- mondtam, és én is hozzáláttam az ebédhez. Egy darabig csndben ettem, de utánna észrevettem, hogy a francia engem néz(Mit néz, egyenesen bámul!!!).

-Mi van?- kérdeztem, és aggódva néztem végig magamon, hátha leettem magam, vagy valami baj van a kinézetemmel.

-Semmi... Csak gondolkoztam, hogy melyik az igazi éned, mert most pédául egész aranyos vagy, de pár perce mág láttalak tombolni is.

-Ez az igazi.- nevettem el magam, és kicsit el is pirulva.- Az előbbi csak azért volt, mert felidegesítettetek.

-Szóval ez az iazi...- motyogta, és láttam, hogy mélyen elgondolkozik.- Amúgy hogy van a csuklód?

-Oh, kösz. Egész jól. Már egy ideje nem fáj.

-Ennek örülök.- mondta, azzal felállt.- Úgy érzem, én indulok is... Salut!(Szia!)

-Neked is!- feleltem, majd én is felálltam éstálcám kíséretében indultam kifelé.

Az ajtóban nem figyeltem, és nekimentem egy embernek.

-Bocsánat!-szóltam rögtön, és már mentem is volna tovább, de megláttam a hosszú fehér sálat(Nem vágom, hogy képes azt viselni, télen-nyáron.).

-Semmi baj!- válaszolt mosolyogva, majd megfordult.

-Oh, te vagy az?- kérdezte, majd előreengedett, tartva az ajtót.

-Köszönöm!- mondtam, és már húztam is volna fel a nyúlcipőt, de az orosz nem engedett.

-Hogy van a kezed?

-Már nem fáj annyira...

-Sajnálom! Nem akartam, hogy fájjon, de nem engedhettelek el. Ugye megérted?

-Igen... Én sajnnálom, hogy szökni próbáltam.

-Nem kell! Jogos volt... Csak azt sajnálom, hogy habár mindent tudtál rólam, arra próbáltál menekülni, amerre én voltam. Miért? Francias biztos elengedett volna.

-Nem igazán tudom...- feleltem, de a válasz egyértelmű volt. A másik oldalon szembe kellett volna néznem Angliával.

Az orosz(szerencsére) beérte ennyi válasszal, és hagyott elmenni a szállásom felé. Épp ment le a nap. Az ég alja vöröses fényben úszott, a felhők lilás színben pompáztak... Az Angol még nem fejezte be a vacsorát, és a szállásra menni is felesleges lett volna. Elinduldam hát sétáni egyet a bázison. Háát igen... Ráférne egy kis női igazítás. Nem valami szép hely. Sebaj! Majd rendberakom. Szép lesz! Remélm...