Tengelyek közt/4

  Már egy hete vagyok itt, és mint mindig, ma délután is csendben sétálgatok a bázison, bár már teljesen besötétedett. Pulóver nem volt nálam, és az esti szellő már fújdogált. Hideg volt. „Vissza kellene menni a szállásra…” - gondoltam, és elindultam abba az irányba. Azaz csak indultam volna, de ekkor valami a vállamra terült. Egy piros katonai kabát volt. Hátranéztem és Angliát láttam magam előtt. Már egészen jól tudott magyarul. Meglepően gyorsan haladt. Ezért nem is lepett meg, hogy amikor megszólalt, azt magyarul tette.
- Meg fogsz fázni, ha még sokáig itt állsz!
- De te is, ha ilyen könnyen lemondasz a kabátodról.
- Én nehezen… ország vagyok. Hideg, esős. Jól bírom az ilyen időt. - Rámosolyogtam. Örültem, hogy neki nehéz bajba kerülnie. Így legalább nem kell aggódnom érte.

Azonban ma nevezetes nap van. Mához pont egy hete kérte, hogy a barátnője legyek, és én mostanra ígértem neki a választ. És már este van. Az érzéseim iránta tiszták, de azért akkor is, eddig elrabolt, rám mászott, vele aludtam, leápolta a sérülése(i)met, amiket Oroszországtól kaptam, és még sok minden más. Ha a barátnője leszek, szabad kezet adok neki… azonban amikor belenézek, káprázatosan szép zöld szemeibe, akkor biztos vagyok abban, hogy őt szeretném.

Megfogta a kezem, és maga felé fordított. Tudtam, mit akar.
- Bogi… megtennéd, hogy jársz velem? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de igyekszem! – mondta, azzal a bűbájos szemeivel az enyémbe nézett.
- Igen! – feleltem, és minden kételyem elszállt. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait, s lágyan megcsókoltam. Ő pedig szenvedélyesen válaszolt. Kezével a hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, és úgy tűnt, ő is így érez, mert addig nem eresztett, amíg már egyáltalán nem is kaptunk levegőt. Akkor is mélyen a szemembe nézett, és megragadta a kezemet. Futottunk… együtt a szállás felé… kézen fogva… most már nem kellett pironkodnom a többiek előtt, nem kellett kerülnöm a társaságát. Végre felszabadultunk…

A többiek egyébként akármennyire is próbáltam titkolni, rájöttek a mi kis titkunkra, így, mikor kézen fogva elrobogtunk előttük, gyakorlatilag meg se lepődtek rajtunk, csak mosolyogva integettek nekünk. Megállni csak Arthur szobája előtt álltunk meg.
- Várj egy percet! – mondta lihegve, majd beszaladt a szobába. Ekkor ért utol minket Amerika.
- Na mi újság? – kérdezte.
- Összejöttünk! – feleltem, szikrázva a boldogságtól, ami lehet meg is látszott rajtam.
- Akkor Kanada jön nekem egy 20-assal. Amúgy örülök nektek. Épp ideje, hogy Arthur felengedjen. Az elmúlt héten olyan feszült volt, hogy rosszul voltam tőle.
- Kanada? – kérdeztem, mivel Anglia stressz-jelenségét én is észrevettem.
- Igen. Fogadtunk, hogy összejöttök-e és én nyertem.
- Ilyenre nem szabad fogadni! – mondtam neki mérgesen.
- És, hogy mennyire hasonlítotok! Esküszöm, mint két tojás! Arthur is szeret kioktatni.
- Talán el kéne gondolkoznod azon, hogy igazunk van-e, és ha úgy véled, igen, megpróbálhatnál hallgatni ránk.
- Hmm… megvolt! Nincs igazatok. – vigyorodott el, azzal a szobájába szaladt.

„Egyszer még megbánja…” - fogadkoztam magamban, Anglia jelent meg az ajtóban, egy hatalmas csokor rózsával.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ám a virágok helyett őt öleltem magamhoz.
- „Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó?” – suttogtam a fülébe, kedvenc drámaírója sorait.

Ő persze elpirult, hogy ilyeneket mondtam neki, hiszen ő még most is az a kimért angol, aki eddig is volt. Még most sem igazán tud mit hozzászólni a bókokhoz. Sebaj… nem is ebbe szerettem bele.
- Bogi. Szép a szemed. – suttogja nekem, majd átölel. Hogy őszinte legyek nem igazán tudom mit talál benne szépnek. Sötétbarna, enyhén vöröses szemem van, amit én, személy személyem szerint utálok. Átveszem tőle a virágokat, és beviszem a szobámba, hogy beletegyem egy vázába.

Mire kiérek, Angliát leütve találom a földön, mellette két katonaruhás férfi áll. Egy fehér hajú és egy szőke. Németül beszélnek. Valakinek a lányáról. Tudom kik ezek!

A szőke, magas, kék szemű, hátrazselézett hajú, Németország tengelyhatalma. A másik, alacsonyabb, azonban félelmetesebb. Szeme vörös, akár a vér. Kezében jókora bot. Gonoszul vigyorog, amikor észrevesz.

Tudom, késő… ha elfutnék, elkapnának. Hát csak egyvalamit tehetek. Odarohanok Angliához, letérdelek mellé, fejét a térdemre helyezem, és óvatosan fölé hajolok. Kezemmel legyezgetem sápadt arcát, s közben sírok. Sírok a félelemtől. Mert itt van előttem két kegyetlen német katona, akik alighanem el fognak rabolni, ráadásul szerelmem itt fekszik eszméletlenül a földön, és nem tudom, él-e vagy hal-e?

Ekkor a porosz – hiszen az egyik az volt – megragad a galléromnál, és talpra ránt. Kényszerít, hogy belenézzek rideg vörös szemeibe.
- Ő az. Kétség kívül. – mondja ekkor a másik, akit Ludwignak hívnak.
- Akkor fogjuk, és menjünk! – ragad meg Gilbert és elkezd húzni a kijárt irányába. Ekkor eszmélek csak fel sírásrohamomból és sikítok.
- SEGÍTSÉG!!! VALAKIII!!! – kiáltom, de a bázis kihalt. Azonban senki sem válaszol. Az orosz és kínai csapatok bevetésen vannak, a franciákat virágért küldtem el, az angolok és az amerikaiak meg már régen lefeküdtek aludni. Angliát leterítették, Amerikát pedig szintén kiütve találom Kanada házának ajtaja előtt.
- Nyugi kislány! Senki sem fog segíteni neked. – mondja Gilbert. Igaza van…
- Jobb, ha csendben maradsz! – mordul rám Ludwig is.
- Inkább szólj a bátyádnak, hogy engedje el a kezem! Van barátom! – morgom, de erre mindkét katona megáll.
- Honnan tudod, hogy rokonok vagyunk? Senkinek nem mondtuk, ráadásul nem is hasonlítunk.
- Elég sok mindent tudok… – mosolyodok el szemtelenül.
- Mint például? – kérdezi gyanakvóan a porosz.
- Hááát… neked Gilbert, tetszik a hazám, Erzsébet, de sajnos nem kaphatod meg, mert az összeköltözött Ausztria-sannal. Vagy te Ludwig – fordulok a másik felé. – szövetségben állsz a két olasz tengelyhatalommal, Venezianoval, és Romanoval, ám Dél nem igazán szívlel téged, és Spanyolországgal él. Továbbá mindketten szeretitek a sört, és neked porosz, van egy kis sárga madarad, Gilbird. Téged a Német Lovagrendnek hívnak, öcsédet Németországnak. Tudom még azt is, hogy az eddig említettek közül valaki az apám, aki 16 évig rám se bagózott, most is csak azért, mert az állítólagos ellenséggel vagyok. Pontos összefoglalás? Mert ha kell, még folytathatom…
- Nem... Ennyi elég lesz, köszönjük. – mondja a fiatalabbik.
- Bakker, Öcsi, én még nem hallottam ilyen pontos információkat rólunk! Ez a lány veszélyes.
- Feltehetőleg, azonban, ha rólunk ennyit tud, akkor szerinted mennyit tudhat azokról, akikkel egy hétig együtt lakott? Kész főnyeremény!
- Örülök, hogy örültök nekem, és hogy élőben megismerhettelek Ludwig, sokat hallottam rólad… DE!!! Nem fogok információkat kiadni erről a Szövetségről.
- Rólam? – kerekedik el a szőke szeme, ám bátyját mondandóm másik fele fogta meg.
- Óh, úgyis beszélni fogsz! Megvannak rá a módszereim! – nevet a porosz, majd újra elindul.
- Régen pasinak nézted a hazámat!!! És te még azok után is beleszerettél. Emellett… - folytattam volna a fehér hajú leégetését, ám ő félbeszakított.
- Az nem úgy volt! Fiúnak mondta magát! Hazudott nekem. – pirult el teljesen. Látszott, hogy kínosan érinti ez az emlék.
- Hazudsz! – mondom, de folytatom mondandómat. – Poroszország, add ide a telefonod, hogy elintézhessek egy PRIVÁT HÍVÁST, és utána veletek megyek a legkisebb ellenállás nélkül.
- Rendben! – vonja meg a vállát a porosz, majd ideadja a mobilját, és hagy félrevonulni.

Nem próbálok szökni, értelmetlenség lenne… azonban már van egy homályos tervem, melynek köszönhetően, max. 3 nap múlva visszajuthatok ide.

Megnyitom a porosz névjegyzékét, és gyorsan végigpörgetem. Jól gondoltam… Benne van Magyarország száma. Benyomom a hívás gombot. Kicseng…
- Bíp… bíp… - hallom, majd Erzsébet ideges hangja is megszólal. – Mit akarsz?
- Magyarország! Nem Poroszország vagyok. Kannás Bogi… Magyar állampolgár. Az a porosz el akar rabolni, megtennéd, hogy megakadályozod?
- Persze… Csak mondd meg, hogy hol vagy! – felel, és hallom, ahogy előkotorja a serpenyőjét, mely talán a legnagyobb fegyvere.
- Az amerikai bázisán a szövetségnek.
- És miért nem Amerikától kérsz segítséget? Én elég messze vagyok.
- Mert már alszik az osztaga, őt magát pedig leütötték.
- Oh… Értem... Egy órán belül ott vagyok. Ott tudsz maradni egy óráig?
- Nem igazán hiszem, de megpróbálok…
- Rendben, ha változás van, hívj!
- Jajj, még valami! – mondom – ha már nem lennék itt, Angliát is leütötték, de nem akarom, hogy majd miattam aggódjon. Tájékoztatnád majd a helyzetről?
- Persze! –feleli.
- Kösz! – fejezem be a beszélgetést, és kinyomom a telefont.

A porosz rögtön megindul felém. Nyújtja a kezét a telefonér. Odaadom.
- Összepakolhatom a cuccaim? – kérdezem tőle, majd a szállásra mutatok.
- Igyekezz!!! Ludwig, te pedig kísérd el! Nem akarok sokáig időzni itt… Nem valami bizalomgerjesztő ez a hely…
- Rendben. – szól a német, majd velem együtt elindul a lakásom felé. Körülbelül tíz percet matatok a szekrényben. Addigra Ludwig előhalászott egy bőröndöt.
- Pontosan hová megyünk? A német szállásra, vagy az olaszra? Esetleg a japánra?
- Olasz. – feleli röviden. Hááát, hogy őszinte legyek, nem így képzeltem az első találkozásomat életem példaképével.

„Sebaj, majd összebarátkozok vele… Remélem…” – gondoltam, miközben Olaszországba megfelelő ruházatot halmoztam utazótáskámba. A harmadik rövidnadrág után, azonban elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogyan húzhatnám még tovább az időt. Hiszen Erzsébet 1 órájából, még csak 10 perc telt el…