Miért?

Nem emlékszem sok mindenre. Sötét volt... Szegénység... Az eső is esett... Ő pedig megmentett. Akkor, amikor senkire sem számíhatam, ott volt... Kisegített a válságból, pedig -ha jól tudom- abban az időben neki is kellett volna a segítség. Most pedig, évekkel később még mindig úgy érzem, nem háláltam meg. Sőt szerintem még most is, folyamatosan, percről-percre nő az adósságom. Hiszen nem vette le a kezét rólam. Vigyáz a határaimra, a politikámra, a közbiztonságra... De soha nem éreztem, hogy bármiben is irányítani akarna. Egyszerűen gondoskodik róla mint fogadott húgáról.

Csenben sétáltam a bátyám házának folyosóin. Mélyen a gondolataimba merültem, talán ezért nem vettem észre, csak akkor, amikor vállamra tette a kezét.

- Elkalandoztál. - nem kérdés volt. Nem is vád. Egyszerű kijelentés.

- Igen. Egy kicsit. - mondtam, és megpróbáltam elérni, hogy hangomon ne hallatszódjon a kislányos izgalom. Mert izgultam. Pillangók röpködtek a gyomromban, mindig, amikor csak vele voltam.

- Min gondolkoztál? - kérdezte, és hangja miatt szívem kihagyott néhányat csak azért, hogy utánna őrült tempóban kezdhessen verni.

- Azon sz estén. - feleltem mire éreztem, hogy egy kicsit megszorítja a vállam.

Maga felé fordított.

- Ne rágd magad raja. Felesleges.

- De... - próbáltam tiltakozni.

- Csak... Felejtsd el... Felejtsd el, és élj boldogan.

- Boldog vagyok... - mondtam, de nem tudtam teljesen lezárni ezt a mondatot.

- De? - szólt ismét ő, mivel valószínűleg ő is tudta, hogy nem lehetek boldog, amíg le nem zárom az életemnek azon fejezetét.

Nem szóltam.

- Rendben... - mondta - Kérdezz csak nyugodtan. Menjünk át a hallba, és kérdezz meg mindent amit szeretnél.

Bólintottam, de a torkomat máris a sírás folytogatta.

*

Most sem mertem megérdezni tőle... Most sem derült ki, hogy "Miért?"...