Csendben sétálgattam Fiore Királyság fővárosában. Egy kicsit lehet, hogy kirívó volt a zöld hajam és a piros köpenyem, de nem igazán hatott rám, hogy olyan sok ember bámult meg. Soha nem érdekelt ilyesmi, de csak azért, mert azt hittem, hogy ő feltűnőbb személyiség nálam. Mondjuk még most is úgy gondolom, csak most nincs itt. Kirúgták a céhből. Elment. Kinek, hogy tetszik jobban.

Sárga hajának a látványa, szeme villanása, és a tüskés fülhallgatója... Még most is mintha előttem látnám. Soha nem kért arra, hogy kövessem, mégis én legszívesebben utánna mentem volna. Valószínűleg egyedül én. Hisz' én nem az ereje miatt követtem. Persze lenyűgöző, mikor szikrázik, meg villámokat szór, de nekem nem ez a legfontosabb. Én... Én szerettem Laxust. Meg persze tiszteltem is. De most hol van? Itthagyott. Én pedig nem tudok untánna menni. Csak arra tudok gondolni, hogy várnom kell. Várnom, mint egy asszonynak, aki férjét várja haza a háborúból. Csak ez egyértelműen rosszabb. Mert, ha egy katona nem tér vissza, akkor az azt jelenti, hogy meghalt. Ha visont Laxus nem tér vissza, akkor az azt is jelentheti, hogy új életet kezdett. Nélkülem... Akkor lehet, hogy elfelejtett. Az pedig azt jelenti, hogy nem kellek neki. Ezt pedig nem tudnám elfelejteni.

Lefordultam egy sikátorba. Sötét volt és nyirkos. Két kóbor macska éppen valami maradékon veszett össze. Senki nem gondolná, hogy a város főteréhez közel ilyen kis utca van. Szemetes, koszos, bűnös. Szinte hallottam azoknak a lányoknak a sikolyát, akiket itt asználtak ki. Látom azoknak az embereknek a lelkét, akiknak itt oltották ki életük lángját. Érzem a rothadó hús és szemét szagát. Mégis... Nem tudok ezzel foglalkozni. Hisz' ő mentett ki engem innen. A régi bandából. Addig én is bűnöző voltam. Aztán fellázadt a kis csapat, és talán pont itt, ennél a kőnél akartak elverni, amikor ő elémállt, és átvállalta az ütéseket. Megmentett. Megmentette az életemet.

- Na, mi az? Egy percre leveszem rólad a szemem, és máris visszakerülsz erre a környékre? - hallom a hangját, közvetlenül mögöttem. Egy könnycsepp csordul le a szemem sarkából. Nem tudom, hogy tényleg itt van-e, vagy csak képzelődöm.

- Nem... Emlékezni jöttem vissza. Hisz' egy szó nélkül elmentél. A csapat teljesen szétesett. Én persze meg akartalak keresni, de a többiek ellenezték a dolgot.

- Igazuk volt. - valahogy fáj ezt pont az ő szájából hallani. Mozdulni azonban még így sem merek, mert mi van,ha egy szempillantás alatt eltűnik, akárcsak a villámai?

- Hunyd be a szemed! - mondja.

Engedelmeskedem.

Halkan megkerül, mígnem szembekerül velem. Nem látom igazából, de magam elé képzelem...

...és ekkor megcsókol. Ajkaink puhán érnek ösze. Nem sokkal tart tovább egyetlen másodpercnél. De megcsókolt.

- Nyisd ki a szemed! Azt akarom, hogy a szemedbe mondjam. - szól.

Megteszem amit kér, és ő ott áll előttem, arcán a villám alakú sebhellyel.

- Szeretlek... És éppen ezért fogok visszajönni. Várj rám! - mondja, és még az előzőnél is egy kicsit hosszabb csókot nyom a számra. Majd megfordul, és eltűnik a sikátor árnyékában.

Az urolsó, amit látok belőle, az a rikító citromsárga haja, amint elnyeli a sötétség.

Vissza fog jönni...

Megígérte.

Nem emlékszem sok mindenre. Sötét volt... Szegénység... Az eső is esett... Ő pedig megmentett. Akkor, amikor senkire sem számíhatam, ott volt... Kisegített a válságból, pedig -ha jól tudom- abban az időben neki is kellett volna a segítség. Most pedig, évekkel később még mindig úgy érzem, nem háláltam meg. Sőt szerintem még most is, folyamatosan, percről-percre nő az adósságom. Hiszen nem vette le a kezét rólam. Vigyáz a határaimra, a politikámra, a közbiztonságra... De soha nem éreztem, hogy bármiben is irányítani akarna. Egyszerűen gondoskodik róla mint fogadott húgáról.

Csenben sétáltam a bátyám házának folyosóin. Mélyen a gondolataimba merültem, talán ezért nem vettem észre, csak akkor, amikor vállamra tette a kezét.

- Elkalandoztál. - nem kérdés volt. Nem is vád. Egyszerű kijelentés.

- Igen. Egy kicsit. - mondtam, és megpróbáltam elérni, hogy hangomon ne hallatszódjon a kislányos izgalom. Mert izgultam. Pillangók röpködtek a gyomromban, mindig, amikor csak vele voltam.

- Min gondolkoztál? - kérdezte, és hangja miatt szívem kihagyott néhányat csak azért, hogy utánna őrült tempóban kezdhessen verni.

- Azon sz estén. - feleltem mire éreztem, hogy egy kicsit megszorítja a vállam.

Maga felé fordított.

- Ne rágd magad raja. Felesleges.

- De... - próbáltam tiltakozni.

- Csak... Felejtsd el... Felejtsd el, és élj boldogan.

- Boldog vagyok... - mondtam, de nem tudtam teljesen lezárni ezt a mondatot.

- De? - szólt ismét ő, mivel valószínűleg ő is tudta, hogy nem lehetek boldog, amíg le nem zárom az életemnek azon fejezetét.

Nem szóltam.

- Rendben... - mondta - Kérdezz csak nyugodtan. Menjünk át a hallba, és kérdezz meg mindent amit szeretnél.

Bólintottam, de a torkomat máris a sírás folytogatta.

*

Most sem mertem megérdezni tőle... Most sem derült ki, hogy "Miért?"...

Tél van. A tűz vidáman ropog a kandallómban. Minden elő van készítve, arra az estre, hogyha Finnország meglátogatna. Lehet meg is teszi, hiszen szeretjük egymást. Nem járunk, vagy ilyesmi, hiszen azt soha nem viselné el, ha folt esne a becsületén, és a többiek elítélnék emiatt. Azonban közel vagyunk egymáshoz és gyakran látogatjuk egymást. Most is az egyik Nyizsnij Novgorodi házamban töltöm az időt. Ez az egyik legvidámabb hely errefelé.

 Szeretem itt múlatni az időt. Szép emlékeket idéz ez a hely. Itt ismertem meg közelebbről az olaszokat. Meg a skandinávokat is. Csodás az a múlt, amit itt töltöttem el. Még akkor is, ha csak rövidke része is az életemnek. Kár, hogy minden más olyan szomorú és fájdalmas... A Szovjetunió feloszlása... Fehéroroszország elképzelései a jövőről...Semmi sem olyan ragyogó most mint.... Mint a tavasz. Tél van, örök tél... Bár ennek is megvan a maga szépsége. A hó fehérsége, ragyogása,tisztasága... A csend, a nyugalom... Minden békés, és alszik, miközben a szél a hópelyekkel játszik örök fogócskát.

Behunyom a szemem, és egy forró bögre levessel elmélázok Oroszországról. Egy helyről, a hazámról...

Elmélázok a szép emlékekről...

A ragyogó télről...

 Erzsébetet megbabonázta  a levegő vibrálása... Teteszett neki, a sokféle ember, ahogy nyevek keveredtek, és egy mindent betöltő hangmasszává olvadtak össze. Úgy összessségében mindig szeretett az operába járni. Most is Ausztria hívta el. Élő zenével adták elő a darabot, és ő volt a zongorista.

 Egy igazi varázslat hatott Magyarországra minden alkalommal, amikor hallotta a férfit játszani. De már nézni is jó volt. Olyan szenvedéllyel zenélt, a nő tekintetét mindig vonzotta. Emellett mindig felidézte benne a rég elmúlt időket. Amikor még együtt keringőztek, s amikor még a férfi csak neki zenélt.

 Hirtelen elsötétültek  a fények, s a tömeg elcsendesült. Megkezdődött az előadás.

*

A szünetben Erzsébetnek nem volt sokmindenre ideje. Elszaladt meglátogatta a női mosdót, sorban állt a büfében, és megitta a diétás kólát, amit vett. Aztán visszaült a helyére, épp a kezdéskor.

*

 A végén Erzsébet rengeteget tapsolt. Fájt a keze, de nem bánta. Mindig is boldog volt az előadások után. Érezte a színészek örömét, a zenekar is szép lassan, fokozatosan, hangszerenként hagyta abba a zenélést. Mindenki felvonult a színpadra. Mindenki, színészek, dalszerző, rendező... Mindenki, csak a zenekar nem. Magyarország tudta, hogy ők nem olyan emberekből állnak, akik szívesen kiállnak mindenki elé.

 Erzsébet nem várta meg, amíg mindenki háromszor meghajol, csak azért, hogy utánna egyessével is megtegyék ezt. Kiment a kabátokhoz, és elkérte a sajátját. Fekete szűkített fazonú gombos szövetkabát. Divatosnak már semmiképp sem mondható, minimum öt éves.

 Erzsébet felvette, és úgy indult el komótosan a kijárat felé.kezét már az ajtóra tette, és éppen kilépett a hűvös, de friss éjszakai levegőbe.

- Várj! - halotta Erzsébet Roderich hangját, és ahogy visszafordult látta, hogy a zongorista kicsit szétzilált hajjal lihegve szalad felé.

Mikor odaért, egy pillanatra történt csak ugyan, de megcsókolta a férfit. Az gyengéden és bizonytalanul ugyan, de visszacsókolt.

- Tetszett az előadás. - mondta végül Magyarország, és otthagyta a döbbent zongoristát, aki a nő után nézve először ajkain simított végig, mintha csak ott  elérhetné a nőt, majd szívére szorította a kezét.

Ők országok. Az az idő már elmúlt, amikor még szabadon együtt lehettek, és már sosem jön vissza...

 Összetört szívvel ugyan, de a zongorista visszament, hogy felkészüljön az esti előadásra.

Csatára készült, de a szíve vérzett. A magas, barna hajú kalóz éppen a csupasz hardját csúsztatta az övébe.

Miért épp kedvese ellen harcol?

Miért épp az ő népét öldösse?

Miért kell, hogy mindkettejüknek fájjon?

És nem kérdezhet. Nem kérdezhet, és nem hátrálhat. Tudja, ez most sorsdöntő. Nyernie kell, vagy lemondania Angliáról, é selfelejtenie azt is, hogy létezik. Mindent feltett erre a lapra. Az életét, pénzét, hitét, a szerelmét...

- Hajók! - hallatsztott a kiáltás. Indulni kell. De miért képtelen mozdulni?

- Angol hajók! - szólt valaki újra a kosárból. Még egyszer utoljára megkötötte a kendőt a fején, majd kilépett a ragyogó napsütésbe, a kabinból a fedélzetre.

Kapitány... Igen, ő most kapitány. Szólni kéne a legénységhez. De miért van gombóc a torkában? Hisz' ezerszer megtette már...

-Előre! - szólt végül, de hangja idétlenül csengett. - Nyerjünk, és... és... - és aztán mi lesz? Valakinek biztosan összertörik a szíve  nap végére. Emberek fognak meghalni, miatta... Miattuk... Mert tudta, hogy ez az ő és Arthur hibája. Mostmár muszáj megtenni. Lelekesíteni az embereket, és a halálba vezetni őket. - Nyerjünk, és mutassuk meg az angoloknak, hogy mi vagyunk a hét tenger igazi kalózai!

- Igen! - hangzott a válasz. Mostmár mindenki harcra kés. Mindenki övében ott a szabja és a tőr. Az angoloknál meg ott a puska meg az ágyú. Ágyújuk nekik is van, puskaporuk is, de túl sok golyóra már nem futotta az adóból.

- Támadás!!! - kiáltották a kalózok, amikor valaki szólt a kabin felől.

- Kapitány! Potyautasunk van! - mindenkiodanézett, majd szétváltak előtte, amikor előre sétált. Apró barna teremtés volt, óriási barátságtalanul, de azért még kíváncsian méregető zöld szemekkel. A haja rendezett volt, egy tincs azonban engedetlenul mégis az ég felé kunkorodott.

- Hogy hívnek kisfiú? - hajolt le hozzá.

- Ro... Romano! - feleli az magabiztosan, de lárszik rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

- Egyedül szálltál fel a hajóra? - kérdezi a kalóz, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, egy ruhácskába öltözött hasonló gyerek rohan elő.

- Bátyó! - sírja kétségbeesetten, az újonnan érkezett, majd a másikhoz bújik. Az fél kézzel átkarolja, és ingjéből egy tőrt húz elő.

- Vissza!  - ezt a pöttöm mát szinte sikítva mondja. Retteg. Mindenki nevet rajta.

- Zárjátok be őket a kapitányi fülkébe! Majd később elintézem őket. Most pedig mindenki a helyére! Vitorlát bonts, ágyút tölts! Célhoz, és... - mielőtt befejezhette volna a tanácsok sztogatását, ágyúdörrenés szakította félbe. Majd reccsenés. A hajó végét érte a találat. Egy, vagy két embert már most a vízbe sodort a hatalmas vasdarab. Még szinte semmi nem is történt.

A két hajó egymás mellé sodródott, és megkezdődött a vízi csata.

*

A spanyol, mikor vesztesnek érezte a csatát, elengedte a két gyereket. Megkérte őket, hogy osonjanak át a másik hajóra, és ott bújjanak el. Úgy talán még megúszhatják. Ennyi volt. Nem aharta, hogy bajuk essen, hiszen már az ő inge is tiszta vér volt. Keveredett rajta másé. és a sajátja. Megrémítette a gyerekeket, de így legelább nem fognak tétovázni, és ha eljön az ideje, könnyedén hátrahagyják.

*

Egy vitorlakötél segítségével könnyedén libbent át a tűz, és a hullák felett, amikor meglátta őt. Éppen kardját emelte áldozazaira. Áldozataira, akik nem voltak mások mint a két gyerek. Antonio röptében, egy macska kecsességével megfordulva, érkezett két lábra, pontosan a gyerekek elé. Testével védte őket.

Karja bánta... Levágták...

Anglia ridegen nézte egykori vesztes szeretőjét, amit testével védi a két gyereket.

Elment... Ki tudja hova? Senki. Azonban biztos, hogy nem virágot szedni ment. Azt sem hiszem, hogy csak benéz Svédországhoz, és már jön is vissza. Nem... Ismerem Christensent. Amúgyis, ő nem olyan kis hűséges típus. Soha nem is kértem rá... Nem mondtam, hogy csak engem szeressen. Viszont Finnországnak legalább annyira fáj, mint nekem. Hiszen ő csak egyvalakihez húzódik. Szegény... Lehet, nem is tudja. Lehet, hogy Berwald megkíméli. Nem enedi neki, hogy fájjon, hogy fájdalmat érezzen. Ezzel azonban nem tesz jót, és így szegény Tinonak még jobban fog fájni. amikor megtudja. Keserűbb lesz, mint azok a kanalas orvosságok, miket annyira utál.

Denny azonban nem ilyen, nem ringat álomvilágban, nem hiteget. De nem is hagy reményt. Nem tudom, hogy azért-e, mer nem szeret, vagy azért, mer nem tud változtatni a természetén. Lehet, soha nem is fogom megtudni. Lehet, soha nem is akarom. Hisz mi lenne velem, ha megtudnám?

Mi lenne velem?

Mondd meg, mi lenne velm, ha mgtudnám, ó hatalmas Dánia

*

A tóparton volt. Nem ment haza. Tudta, kedvese nem hisz benne, és valószínűleg azt hisz, hogy éppen Svédországgal múlatja az időt. Pedig őt már régen elfelejtette. Számára már csak Lukas számított. Csak ő , és fájt nézni, ahogy előbb vagy utóbb végleg elveszti az ő szeretett Norvégiáját.

A csodás Norvégiát...

A varázslatos szerelmét...

Éppen hazafelé tartok Hong Kongtól. Nála vakációztam. Egy hétig voltam távol az otthonomtól. Norvégia Dániánál töltötte az időt, Finnország pedig Svédországgal sziesztázott. Habár, ha engem kérdeznek, szerintem több is történt, a sziesztánál. De nincs sok közöm ahoz, hogy mit csinálnak a szabadidejükben. Lehet, hogy sakkoznak... Mindenesetre mindenki elszórakozott. Még Sealand is megpróbálta elérni, hogy elismerjék államnak. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem sikerült neki. Pedig megérdemelné! Igazán keményen próbálkozik.

Ekkor észreveszem, hogy megrezdül a zsebemben a telefonom. Hogy őszinte legyek, nem igazán szeretem ezeket a kütüket, de Norvégia rábeszélt egyre. Így legalább könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot. Most egy SMS-t kaptam. Lealábbis elviekben. Ugyanis nemcsak nem szeretem, de nem is tudom használni a telefonomat. Előkotortam hát a zsebemből a mobilomat, és megnéztem a kijelzőt. Igazam volt. Üzenetem érkezett. Megnyitottam.

"Gyere értem Dániához!"

Se név, se aláírás, a telefont pedig enm tudom annyira kezelni, hogy megnézzem.

Mindegy...

Elmagyak, és kiderítem, ki akarja hazavitetni magát velem. Habár valószínűleg Norvégia, hiszen ő lakik velem. Vagyis én vele... Na mindegy!

Beleültem a kocsiba, a Volvóba, amit Svédország adott kölcsön. Szeretem ezt a járművet. Jól bírja az itteni terepviszonyokat, sőt kifejezetten ide lett tervezve.

*

Mikor Dánia házához értem, észrevettem valami furát. A házban sötét volt, és csend, ami, hát valljuk be, eléggé temészetellends. Dániánál mindig nyüzsgés van. Nem tudom mire vélni ezt a nyugalmat

Elsétáltam az ajtóig, majd lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Mikor bementem az ajtón, léptem koppanása visszhangzott. Már majdnem minden szobát végignéztem. Kettő maradt ki. Norvégiáé, és Dániáé. Előbb az utóbbiba mentem be, mivel ott az ajtó alatt világosság szivárgott ki.

Ez a szoba is - mint előtte sok másik - üres volt. Egy gyertya égett , és az ablak volt nyitva. Becsuktam hát az ablakot, a gyertyát pedig úgy döntöttem, magammal viszem.

Féltem. Rettenetesen féltem attól, hogy mit találok az utolsó szobában. Hiszen eddig egyetlen árva lelket sem láttam, és még mindig nem tudom, hogy ki rendelt ide. Ráadásul magamat féltettem. Senkit sem találtam Dánia házában, amiben egyébként még akkor is nagy a nyüzsgés, amikor a házigazda nincs is itthon. Ez a helyzet leírhatatlanul bizarr volt.

Végiggondoltam mindent, mielőtt benyitottam az utolsó szobába. Már bántam, hogy Norvégiát sohasem hívtam oni-channak, vagy hogy Dánia vicceit mindig annyira komolyan magamravettem. Hogy Sealandnak nem voltam jó nagybácsija, és hogy rosszat feltételeztem Finnországról, és Svédországról.

Ezután bűneimmel szembenézverátettem a kezem a kilincsre. Lassan lenyomtam, az pedig nyikorgott. Félve a látványtól, ami fogadni fog becsuktam a szemem.

- Meglepetéés! - halottam mindenki hangját kórusban, és kinyitottam a szemem.

- Boldog szülinapt öcsisajt! - mondta Dánia, azzal az én fejemre (is) tett egy partysapkát.

Végignéztem a tömegen, és azt sem tudtam, hogy sírjak, vsagy nevessek. Mindeni ott volt előttem, épen, és egészségesen. Svédország átkarolta Finnországot, aki pedig Sealandet tartotta fogva. Norvégia, aki eddig középen állt, most azonban, hogy Dánia kiállt a sorból szélre került, egy tortát tartott a kezében, megszámlálhatatlanul sok gyertyával. Végül pedig nem kis meglepetésemre a háttérben ott állt Hong Kong, aki mosolyogva figyelte, ahogy az arcomon végigfut a döbbenet és az öröm összes árnyalata.

Végül sírva fakadtam. Eszembe sem jutott, hogy ma van a szülinapom. Ők pedig bulit szerveztek nekem annak ellenére, hogy nem is foglalkoztem megfeleően velük.

Lerogytem a földre, és hagytam, hogy a vállamat rázza a sírás.

- Sajnálom! - zokogtam, és az arcomat a kezembe temettem - Sajnálom... én...

- Most meg mi van vele? - kérdezte Dánia. A gyertya, ami eddig a kezemben volt, leesett a földre, most megállt Norvégia előtt. Ő letette az asztalra a gyertyát, majd elkezdte összeszedni a viaszt.

- Minden rendben... Semmi baj... Mind megbocsájtunk. Most pedig sírj csak nyugodtan. - térdelt mellém Norvégia. Finnorszég is elengedte Sealandet, és kibújt férje szorításából, majd idejött hozzám. Anyáskodóan megsimogatta a fejemet, és magához ölelt.

Örültem, hogy itt vannak velem. Mindenki.. Habár Dánia valószínűleg csakazért engedélyezte az egészet, mert be akart rúgni, de nem full részegen várt. Ez pedig a részéről nagyon nagy teljesítmény. Na meg persze törődés.

Svédország... Hát igen, ő svéd, félelmetes, de a maga néma módján törődött velem. Sokat.

- Mi lenne, ha odaadnánk neki? - kérdezte az apró Sealand nagyrabecsült nagybácsiját.

- Adjuk! - lelkesült fel ő is, és egy becsomagolt dobozt rakott elém, ami elég nagy volt, ám lyukak voltak rajta.

Remegő kézzel nyúltam a öldön heverő csomag felé. Óvatosan lebontottam róla a szalagot, majd kicsit bátrabban letéptem a csomagolópapírt is. Felemeltem a cipősdoboz tetejét. (Mert az volt. 40-es férficsizma. Dániáé. Talán az, ami most a lábán van.) Egy apró, a tojásból még alig kikelt fióka pislogott rám. Nem tudtam megmondani a faját, de egy papírdarab ott volt mellette. Odanyúltam, hogy kivegyem, de mielőtt visszahúztam a kezemet, megharapott. Vagyis mecsípett. Vagy mit csinál egy madár?

Na mindegy. elolvastam a lapot, ami mint kiderült egy "használati útmutató" volt, és kiemelten figyelmeztetett arra, hogy "A madár CSÍP!".

*

Már nem sírok. Nem hiányzik senki. A Norvégiával közös házunk teraszán ülök, és medvecukorral etetem a kis, még-mindig-nemtudom-hogy-milyen madaramat. Már több mint egy éve annak a szülinapnak. Annak a keserédes álomnak. Elmúlt, mint minden más, de ezt nem fogom elfelejteni sohasem.

Kora reggel van... Egy magas sötétbőrű, sörét hajúfiú van a ház konyhájában. Látszik, hogy most kelt, hisz olyan, mint egy lusta fekete leopárd. Lassan mozog, aminek nem a fáradtsága, sokkal inkább az előzőleg említett lustasága volt az oka. Felteszi a kávét, és várja, kogy vörös hajú barátja is aktivizálódjon. Hosszú volt az előző nap. Edzés is volt, meccs is volt, így jóformán mindketten már a vacsoraasztalnál elaludtak. Szinte nem is foglalkoztak a másikkal. Ma pedig lelkiismeret-furdalásuk volt emiatt. Aomie eldöntötte, hogy úgy fogja kiengesztelni barátját, hogy elhívja valahova enni. Mindent elő is készített. (Már amit az ember egy szál alsógatyában, kedd reggel előkészíthet.

- Nem! - utasította azonban vissza Kagami az egész felhajtást meglepően morcosan és röviden.

- Miért?

- Mert legutóbb is csak azért nyertem, mert hagytál. Jobb vagy kosárban, nálad lakok, te főzöl, és mosol rám. Legalább amikor egy étterembe megyünk, hagy álljam én az egészet.

- De az én ötletem volt! Ha tudom, hogy így fogsz viszonyulni hozzá, az egészet el sem mondom.

Ez a vita még sokáig folytatódott volna a tigris, és a leopárd közt, ha nem vetődik fel egy ötlet...

Mi lenne, ha kosárral döntenék el, hogy ki állja a vagyorát?

Ez így már mindkét félnek tetszett, így megegyeztek a szabályokban: Szabad védekezni, ugrani, zónát használni, nem szabad a másikat testileg, és lelkileg befolyásolni. Igen... Ez így tiszta játék. Egy óra a határidő.

El is kezdték. Egyikőjük a másik után dobta a kosárt, vagy éppen védte a palánkját. A pontok gyorsan gyűltek, és mindkét fél részéről egyenletesen. Hol Aomine vezetett 61-59-re, aztán pedig Kagami 66-64-re. Két pontnál nagyobb különbség soha nem volt a két játékos között. Telt az idő, és egyszer csak beléptek az 59-dik percbe is. Ekkor éppen 150-150 volt az állás. Nem akart az egyik sem veszíteni, ám akárhogy is próbálkoztak, hol Kagami dobott kosarat, és Aomine egyenlített, és pedig fordítva. Egyszóval szinte kiszámíthatatlan, ki nyer. Minden a szerencsén múlik. 10 másodperc meredt, és Kagami vezet 161-160-ra. Aomine utolsó, kétségbeesett próbálkozása, hogy pontot szerezzen... Már majdnem elérte a palánkot... Megszólal az időt jelző csengő, és a labda bemegy. A pont azonban érvénytelen. Időn kívül volt.

Kagami nyert.

Miközben az győzelmének örül, a barnabőrű fáradtan roskad le egy padra. Vaszített. Már megint veszített ez ellen a srác ellen. És még csak fel sem fogja. Az egész jóformán olyan mint egy film. Mint egy komédia, vagy valamilyen kindikamerás show. Nem igazán érdekli... Igen... Az elsz a legjobb, ha úgy tesz, mintha nem érdekelné. Úgy talán nem veszíti el a róla kialaított képet szerelménél.

- Aomine! Nyertem, szóval este árlak, a szokásos helyen.

- Rendben. - mondja az, miközben érzi, ahogy a halántékán egy izzadtságcsepp csurran le.

*

Bármennyire is tiltakozunk, az idő megy tovább. Még a csodák generációja sem képes olyasfajta csodára, hogy megállítsa. Így van ez Aominével is. Bármennyire is szeretné késleltetni az este eljövetelét, nem tudja. Így előbb vagy utóbb a megbeszélt vacsora is eljön. De ez vajon mi? Baráti összejövetel? Nem, ez annál több. "Üzleti vacsora?" Nem, ez mindenről fog szólni, csak a kosárról nem. Márpedig mindketten kosárben utaznak. Akkor mi? Talán egy... Egy randi? Lehetséges, hogy Kagami rájött mit érez, és ezért akart annyira ő fizetni? Ki tudja...

Ilyesfajta gondolatok jártak Aomine fejében, miközben a szokásos reklámpóló helyett egy rendes - bár kicsit régi - pólót vett fel. Oké! Így már mehet emberek közé. Csak még belövi a haját... Kész!

Indulás! Miközben a buszra várt, látta, hogy nem csak ő siet találkozóra. Momoi Kisével kézenfogvarohant egyenpólóban, aminek elejére "Kurokocchi" a hátuljára pedig "Tetsu" volt írva. Ez két dolgot jelenthat. Először is, hogy Kuroko-fan gyűlésre mennek. Ennek kicsi az esélye, hiszen kicsi azok száma is, akik egyáltalán észreveszik őt. Második lehetőség, hogy randiznak. Kicsi az esélye, de meg kell adni ennek is az esélyt. Hisz' melyik a valószínűbb? Egyértelműen a második.

Megjött a bus. Aomine felszállt, kilyukasztotta a jegyét, és a szeme sarkában még éppen látta, amint Murasakibara megrakodva egy csomó különböző étellel száll le a buszról. Ezután magában megállapította, hogy meglepően nagy mozgás van az ismerősei között.

Első, második, harmadik, és végül a negyedik megálló. Itt kell leszállnia. Ha minden igaz, akkor a sarkon kell találkoznia Kagamival, aki egyébként hazament, hogy átöltözzön, és elhozza a kis dugipénzét.

A vöröske már ott volt. Lezseren támaszkodott a falnak.

- Régóta vársz? - kérdezte a barnabőrű.

- Relative? Nem. - mondta a másik, azzal az érkzőre vigyorgott.

- Az jó! Akkor indulhatunk?

- Persze! Pizzát, gyrost, vagy hambit?

- Ami legközelebb van. Nem akarok sokat sétálni.

- Még velem sem? - kérdezte a másik tettetett szomorúsággal.

- Nem.

- Olyan lusta vagy! - morogta Kagami. 

Aomine megvonta a vállát, és elindult a legközelebbi Meki felé. Nem azért választotta a legközelebbi Mekit, mert ő olyan hű-de-lusta, hanem azért, mert tudta, hogy Kagami legszívesebben hamburgert evett volna. Bár ezt a világért sem vallotta volna be. Így viszont megfeleő mentséget talált arra, hogy Kagamit hagyhassa szórakozni. Megfelelő mentséget, hiszen ő köztudottan lusta. Nagyon lusta.

Mikor megérkeztek, ő kért egy csibeburgert, Kagami pedig egy nagy sültkrumplit, egy csibefalatokat, egy duplahúsos hamburgert, egy sajtburgert, és egy nagy kólát kért. Hiába... Ha egyszer szeret enni, akkor Aomine előtt sem fogjavisszafogni magát.

Amerika kitalálta, hogy tartsunk jelmezbált. Akkor még lelkesedtem is az ötletért, hiszen olyan unakmasak a hétköznapok. De miután kiderült mi a téma már nem lehetett menekülni... Még, hogy öltözzek be annak az országnak, akit húztam, és viselkedjek is úgy, mint ő! És ha már ez történt, miért pont Poroszország? Miért pont őt húztam ki? Ráadásul őt magát sehol sem látom. Kína és Japán egymást húzták ki. Nekik könnyű! Ugyanolyanok! Bezzed Gilbert Alfrédot húzta ki... Ezek ketten pedig ugyanolyan nagyszájúak. Ez pedig idegesítő. Legszívesebben fejbevágnám egy serpenyővel... De nem lehet... Csak egy csibém van.

Miközben így puffogtam odajött hozzám egy vastag szemöldökű orosz.

- Helló Poroszország! - mondja, és idegesen szorongatja a vascsövét.

- Talált, Anglia? - kérdezem bizonytalanul.

- Talált, de amúgy orosznak kéne kinéznem...

- Ne aggódj, hasonlítasz!

- Nah persze... Morgolódott az angol, de aggodalma jobb kedvre derített.

- Amúgy nem láttad Amerikát? Mármint az igazit.

- Nem. Kanadát játszik.

- Egész ügyes.

- Ja, amúgy te nem láttad a másik Amerikát?

- Poroszországot? Leitta magát. Valaholarrafelé parádézik.

- Te jó ég, és nekem még ennek az idiótának kellett volna beöltöznöm.

- Ne szívd mellre! - veregeti meg a brit a vállamat, majd ő is továbbáll.

Nem lehetek valami jó társaság, de Poroszország sem az! Ebben legalább hasonlítok rá.

Elindulok Gilbert felé. Arthurnak igaza lehetett, mert már távolról is hallom, ahogy röhög. A tömegen átvágva odaérek hozzá, és lerángatom az asztalról, amin éppen állt.

- Mi a baj Bözsikém? Csak nem zavarlak?

- De, nagyon is! Gyere csak velem egy percre! - mondom, azzal elrángatom egy csendesebb helyre.

ott már valamiért ő sem baromkodott. Mérgesen nézek rá, ő pedig dacosan vissza. Esküszöm, pont olyan, mint valami kisgyerek! Soha ennél rosszabbat még nem láttam.

- Mit szeretnél? - kérdezi végül.

- Egy serpenyőt. Meg hogy megüthesselek. - mondtam ki őszintén.

- Ezért nem tehetek semmit. Bocsesz. - mondja, de nem megy el.

Végül aztán csendben feláll, és közelebb jön. Hátrálok egy lépést, de mögöttem már csak a fal van. Odahajol hozzám, de pár centire az arcomtól megáll.

- Tudod mi a szánalmas? - mondja végül, de a szájából érződik az alkohol szaga. - Az, hogy józanul soha nem lennék képes neked szerelmet vallani. Pedig szeretlek. Nagyon is... - suttogja nekem.

Végül magabiztos mosollyal az arcán elhúzódik tőlem.

- Dehát ez most nem az én problémám, hanem a tied. Mert most te vagy én. - azzal sarkonfordulsz, és otthagysz.

Ez meg mi volt? Vallomás? Egy olyantól, aki tropára itta magát, és ráadásul folyton csatázik velem. Mindig legyőzöm, és ott vagyok a legrémesebb rémálmaiban, szóval ez nem lehetett vallomás.

De ha mégis, akkor lehet, hogy végig kéne gondolnom...

- Már megint mit csináltok?! - mordult Erzsébet a három fogvatartómra.

- Mi csak... - kezdett rögtön bele a mentegetőzésbe Gilbert.

- Semmi csak! Hagyjátok ezt a lányt békén!

- De... - próbálkozott Ludwig is.

- Mondtam, hogy beszélhatsz?!? - nézett most Magyarország a németre.

- Nem. - szegte le az a fejét.

- Otthon ezt megbeszéljük! Mars haza! - morogta a magyar az orrnyergét maszírozva.

- Bözsi... Figyelj, ez a lány Gilbert lánya.

Eddig mintegy kívülállóként figyeltem a veszekedést, most azonban a poroszra kaptam a fejem.

Szóval a fehér hajú vörös szemű ember az apám. Ráadásul még el sem mondta! Egyáltalán eszébe jutott volna valamikor szólni nekem erről? Hiszen egy ideje már itt van. Hogy pontos legyek, bő egy órája.

Sajnos vérmérsékletem Erzsébetéhez hasonló, így odaléptem a nálam bő egy fejjel magasabb poroszhoz, és egyszerűen pofonvágtam. Ütésem hangja jó ideig visszhangzott az üres folyosón, és tettem után mintha Roderich és Erzsébet is elfelejtett volna veszekedni. Kezem nyoma jó ideig látszódott Gilbert arcán.

Egy jó ideig semmi sem történt. Aztán észrevettem, hogy a porosz háta mögött nyitva az ajtó... és az ajtóban Arthur áll fél kezével a fejét tapogatva.

- Angliaaa! - vetem magam rögtön a nyakába.

- Are you okay Bogi?

- Yes, sure! Erzsébet was come and helped me.

- Köszönöm Erzsébet! Bocsánat a fáradalmakért. - mondta, és alig lehetett érezni az angol akcentusát. Ezen mindenki ledöbbent. De nem csak ezen, hanem azon is, hogy Anglia beszél más nyelvet is az angolon kívül.

- Te meg... mikor? - kérdezte Erzsébet megdöbbenve, hiszen én is tudom, hogy körübelül egy hete még nem tudott magyarul.

- Mikor tanultam meg magyarul? A héten. Bogi tanított. - feleli Anglia és arcára mosoly kúszott. Hiába, szeretett meglepetést okozni az embereknek.

Magyarország kételkedve néz rám, de én bólintok.

- Most hazaviszem a fiúkat. Elnézést a kellemetlenségekért! Bogi! Veled még szeretnék beszélni! Majd beugrom valamikor. - mondja Magyarország, majd Ausztriát a kezénél, Poroszországot pedig a fülénél fogva kezdi el húzni a kijárat felé. Ezután Ludwiggal a sarkában elhagyta az épületet. Még egyszer utoljára integettem a kis csapatnak, mielőtt felszált volna az apró repülőgép, majd odabújtam Angliához. Szemmel láthatóan zavarta valami...

- Valami baj van?

- Igen... Azaz nem... Vagyis... Nem tudtalak megvédeni a német rajaütés alatt. Kiderült ki az apád, pedig tudom, hogy ez érzékenyen érint, és ráadásul segítséget kellett hívnod, hogy megvédd magad. Szégyellem magam. Kész csődtömeg vagyok.

- Ez nem igaz!!! Hagyhattam volna, hogy elvigyenek, hisz' te is tudod, hogy régi álmom volt Németország megismerése. De a nehezebb utat választottam, és veled maradtam. Ne gyötörd magad emiatt.

- De... - kezdte volna ismét az önostorozást, de én a szájára tettem a kezem.

- Ssss~ Nincs semmi baj. Hogy van a fejed? Fáj?

- Nem... Már nem. Gyorsan rendbejövök.

- Azért had nézzem! Hol ütöttek meg? - mondtam, majd, már a szobájában, lenyomtam egy székre.

- Itt. - mutatott szőke tincsei közé.

Közelebb hajoltam, és megnéztem a fejét ott, ahol mutatta. Semmi sem látszódott. Se púp, se horzsolás. Hál' Istennek! De azért, egy puszit nyomtam a fejére biztos, ami biztos.

- Gyógyító-puszi?

- Igen. Csak neked!

- Na látod, ezzel biztosítottad nekem, hogy semmi bajom ne legyen.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - mondtam, majd csendbe burkolóztunk. Most, hogy belegondoltam rájöttem, hogy Arthur nem olyan sebezhetetlen, mint amilyennek hittem, hanem sokkal több helyen sebezhető, mint egy átlagember.

 Álltunk egy darabig, majd elindultunk megkeresni Amerikát. Még emlékeztem hol láttamkiütve, de mivel mostanra már Anglia is felkelt, értelmetlenség lett volna ott keresni. Mivelmár bőven hajnalodott, megnéztük a kilátót. Senki sem volt ott. Továbbmentünk, minden sátorba bekukucskáltunk, de egyik alatt sem volt. Kanadához is benéztünk, ám ő azt mondta, nem látta, hogy testvére erre járt volna. Hát kerestük tovább. Egészen addig, mígnem virágillat cspta meg az orrunkat.

- Ez biztos Franciaország lesz. Elküldtem virágért, hogy szebbé tegyük ezt a bázist. - mondtam izgatottan, majd Anglia karját megragadva elindultam az illat forrásához. Igazam volt! Ráadásul időközben megérkezett Kína és Oroszország is.

- Hölgyem! Ez így megfelel az íslésének? - kérdezte a virágokra mutatva.

- Igen. Köszönöm Franciaország! Ez csodás lesz! - lelkendeztem.

- Mondtam már, hogy hívhatsz Franciasnak is... - vigyorodott el.

- Francias! Could we say? - kérdezte Arthur, majd válszt nem is várva arrébb rángatta a franciát.

- Helló! Hogy lenni? Történni valami? - kérdezte kína felém fordulva.

- Igen... Az este a németek megpróbáltak elfabolni.

- Majd elmesélni, mi történni, de most én menni, nekogy Anglia megharagudni.

- Rendben! - mosolygok, és elindulok a virágokhoz. A sok gyönyörű virág, amik között ott lézengenek a francia katonák.

- Öhm... Tudtok magyarul? - kérdezem meg őket, de valószínűleg nem nagyon értettek, legalábbis, hogy értetlenkedve összenéztekkérdésem után arra engedett következtetni.

- Do you speak english? - tettem még egy próbálkozást arra, hogy megértsük egymást, de nem sikerült. Sebaj. Majd egyszer biztos sikerül. Ekkor szétnéztem, hátha találok magamnak egy tolmácsot, és láttam, hogy Arthur mérgesen Fracis pedig vigyorogva közeledik.

- Mindig szeretitek egymást bosszantani? - szóltam oda hozzájuk, majd intettem nekik, hogy jöjjenek ide. Minkettő azonnak odasietett hozzám.

- Francias! Szólnál a katonáidnak, hogy a kissebb virágokat ültessék a lakó-rész köré, a nagyobbakat pedig az étkezőhöz?

- Persze, semmi gond! - mondta, azzal el is ment intézni a dolgát

- Te pedig Arthur, - mondtam, miután Franciaország hallótávolságán kívülre kerültünk - gyere velem!

Azzal megragadtam a kezét, és elindultam vele a szobáink felé.

Egyenesen Anglia szobájába mentünk, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, átöleltem. Csendesen becsukta az ajtót, majd karjaimat lehámozta magáról. Érdeklőve néztem rá, mire lehajolt, és egyik kezével térdemnél megragadott, majd a másik kezével elhapta zuhanó hátamat, és felemelt.

- What are you?!? - mondtam, de ő csak az ágyához sétált, és lefektetett.

- Goodnight! - suttogta a fülembe, majd mellémfeküdt, és átölelt.

most pedig, hogy valaki rámutatott, igaz volt. Álmos voltam,és megmozdulni is alig bírtam. Hát odabújtam az angolhoz, és a fejemet a karjára téve elaludtam. Az utolsó, amit értékeltem sz sz volt, hogy Arthur gyengéden átöleli a derakamat. Arthur, aki jobban ismer magamnál is.

VÉGE