Ciel csendben szuszogott az ágyban. Sebastiannak semmi kedve nem volt felkelteni gazdáját, azonban érzelmein felülkerekedve odasétált az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Ciel lassan megmozdult, majd kinyitotta a szemét. Morgott egy kicsit, majd hátat fordított a fényforrásnak. A komornyik tudta mit jelent ez.

- Se... Sebastian! - morogta Ciel, majd mégis inkább felült az ágyában.

- Yes, my Lord? - kérdezte a démon.

- Ma nem akarok sehova menni. Mondj le mindent!

- Yes, my Lord... - felelt Sebastian, éa már indult is volna elintézni teendőit, amikor ifjú gazdája ismét megszólalt.

- Ne menj! Ne hagyj itt! Egyébként is húzd el a függönyt! Ez így túl világos. Gyújts gyertyát!

- Yes...

- Ja, és ne formáliskodj. Most add önmagadat!

- Rendben gazdám. - mondta a komornyik, majd behúzta a függönyöket. Odasétált gazdája ágyához. Ciel szúrósan nézett rá

- Valami probléma van? - kérdezte a komornyik, akinek nem kis erőfeszítésbe tellett , hogy lehagyja az "úrfi" megszólítást.

- Szeretném, hogy idefeküdj mellém, azonban attól tartok, ilyen ruházatban nem engedhetem meg, hogy idegyere.- paskolta meg maga mellett a takarót a fiatal gróf.

Erre szebastian lerúgta a cipőjét, könnyedén kibújt öltönéből, és mellényéből egyaránt.

- Még mindig sok! - mondta az ifjú gróf.

Ez így ment egészen addig, míg a komornyik anyaszült meztelenül be nem feküdt gazdája mellé.

- Ha nekem így kell kinéznem az ifjú úrnak is... - suttogta a démon Ciel fülébe, majd bele is harapott az említett testrészbe.

- Mrggg... - nyögött fel az, akit teljesen felizgatott szolgája hozzásimuló meztelen teste. Na meg persze kezei, melyek önállósították magukat, és hálóingje alá be-be csúztak.

A komornyik levette gazdájától a ruháját, majd fejét maga felé fordította.Ajkait hosszasan nyomta a másikéra, végül azonban mégis elhúzódot. Ciel eddigre teljesen megszokta Sebastian nyelvének érintésést, így az kínzó hiányt jelentett számára. Nyúlt is a távolodó komornyikja után, de nem érte el. Hát, ha a fejét nem éri el, majd megy lejjebb. Oda is hajolt a "démonhoz", és szájába vette. Ekkor már ő is nyögdécselt, hiszen ifjú gazdája így kénysztette. Nem hagyhatta figyelmen kívül, hát megragadta a fiú fejét, hajánál fogva, ésmég közelebb rántotta magához.

Most azonban Ciel húzódott el tőle, kínozva ezzel a másikat. Hisz' tudta, mindketten elérték határaikat. Ekkor azonban Sebastian olya tett, amire Ciel nem számított. Pillanatok alatt hasra fordította őt, és már benne is volt. Az apró gróf ekkor érte el tetőpontját.

- Jó volt? - kérdezte a komornyik az alatta lihegőt.

Az nem felelt, csak a pírtól vöröslő arcát a párnák közé temette.

- Ezt igennek veszem. - folytatta a fent, majd szép lassan mozgatni kezdte csípőjét.

Ciel elméjét pedig ekkor teljesen elborította a fájgalom érzése. Mégse akarta, hogy véget érjen. Hiszen ki tudja, mikor lehet még egyszer ilyen közel titkos szerelméhez. Hát nem szólt semmit, csak megszorította a takarót, és erősen lihegett. Sebastiant azonban nem lehet átverni. Az ember legkissebb rezdüléseiből is olvas. Méghozzá nagyon jól.

- Fáj? -  mondta, majd egy pillanatra megállt.

- Dehogy... is... - lihegte Ciel

- Nem kell megtenned értem. - suttogta a démon.

- Tudom. - nyögte az ifjú gróf, s ezúttal ő mozdult meg.

- Tusom, de ezt akarom... Élvezem... - makogta, miközben teste vonaglott.

- Köszönöm! - mondta a démon, majd mielőtt újra mozogni kezdett volna, lágy csókot lehelt kedvese nyakára.

*

Új nap virradt a Phantomhive villában. Sebastian lassan lépkedett a folyosón. El sem hitte, hogy megtette. Egyszrűen nem emlékezett semmire. Ő teperte le kedvesét, vagy fordítva? Egyáltalán akarták mindketten? Vagy csak ő? Nehéz gondolatok ezek, azonban az előző nap mámorának elmaradhatatlan következményei.

Benyitott az apró gróf szobájába. Vasárnap lévén egy órával később jött a szokottnál. Ciel pedig már fent volt. Az ágy szélén ült, és mereven nézte a talajt. Töprengését még az ajtó csukódása sem tudta megzavarni.

- Jó reggelt fiatalúr! - szólt Sebastian jó komornyikhoz híven - töpreng valamin?

- Igen...

- A tegnapin?

- Igen...

- Megbánta?

- Nem... azon gondolkozok, vajon te megbántad-e?

- Soha nem tennék ilyet. - mondta a komornyik, majd meghajolt gazdája előtt, miközben szája szegletében mosoly bujkált.

Elmentem törökországba. Hogy miért is? Nemigazán tudom megmondani... Meghívott magához az az idióta. Én meg itt vagyok a volt nevelőapámnál, és próbálom megtalálni a 175 cm-es idiótát, aki mindig az árnyékban sétál kapucnival a fején. Azt mondjuk nem értem, mi a baja a nappal. Engem például egy cseppet sem zavar.

- Hát itt vagy végre! - hallom meg a hangját a mellettem lévő sikátorból. Rögtön odakapom a tekintetem, és megpillantom Sadiqot. Lezseren támaszkodik a falnak. Csak kapucnis pulcsija, és szokásos rövidnadrágja volt rajta. Meg a maszkja... Melyelrejti érzelmeit még tőlem is.tőlem, aki valaha egy házban élt vele, és nála nevelkedtem. Ő tanított mindenre, amit most tudok. Megtanított elviselni, csendben dühösnek lenni, felejteni, és szeretni...

Arcomra mosoly kúszik, amikor odaérek hozzád. Újra találkozhattam veled... Már hiányzott. Rideg tekinteted, borostás arcod, fehér fogaid, melyek minden szavadnál felvillannak arcod árnyékából, és a sötét bőröd. Persze ezt soha nem mondanám el neked.

- Miért hívtál? - mondom tettetett bosszúsággal a hangomban, de mindez hazugság, és ezt te is nagyon jól tudod. Fekete kifejezéstelen szemed, mely előbukkan a hófehér maszk mögül, most is engem pásztáz. Felkavarja a szívem. Hiszen nem azért hagytalak ott, mert már nem szerettelek... Azért, mert máshogy szerettelek. Gátlástalanul, önérzet nélkül. Fontos vagy számomra, s ez pírt csal az amúgy sokszor álmos, kifejezéstelen arcomra.

- M-mit nézel? - kérdezem, és lesütöm a szemem.

Te továbbra sem szólsz, csak megragadod a kezem, és elindulsz velem a sikátor sötétje felé. Amikor már biztosnem lát minket senki a kóbor macskákon, vagy a patkányokon kívül, megfordulsz. Szép lassan leveszed a maszkod, mely mögül előtűnik a számomra oly' ismert arc. Aztán gyorsan odalépsz hozzám, és megcsókolsz.

Szólni sem tudok, de érzem, amint erős karjaiddal átkarolsz. Fejedet elhúzod tőlem, és szád apró mosolyra húzódik, amikor érzed, én is átölellek.

- Mi az törpe? Kérsz még? - kérdezed mosolyogva, és én csak bólintani tudok. Ekkor újra odahajolsz hozzám, és újra megcsókolsz. Mikor újra szétválunk , mindketten lihegünk, s nekem azon jár az agyam, hogy vajon miért nem marasztaltál? Mikor kijelentettem függetlenségemet egy szó nélkül hagytad, hogy elmenjek. Most pedig csendben felémmagasodsz. Nevelőm, akitől soka nem kaptam egy csepp szeretetet se. Mindig szigorú voltál, barátkozni se nagyon engedtél. Ennek ellenére én szerettelek. Mindennél jobban...

- Hiányzol - mondtad, és határozott vonalú arcodon konnycseppek csorogtak végig. Ettől megilyedtem. Még soha nem sírtál előttem, soha nem mutattál semmilyen gyengeséget. 

- Nekem is te. - simogatom meg arcod, majd a vállamra hajtod fejed.

- Gyere haza! - suttogod a nyakamba.

- Nem lehet. Tudod jól, hogy országom ügyeit kell szem előtt tartanom. Te tanítottad meg, hogy az érzelmek nem megengedettek. - toltam el magamtól. Felvettem a földről a maszkot, és az arcára csúsztattam.

Még egy utolsó könnycsepp, még egy utolsó csók, egy utolsó pillantás, és vége. Megfordultam, és egyedülhagytam a síró gyenge Törökországot.

Majdnem 10 perc után teljesen kifogytam az ötletekből. A bőröndöm kész volt, és már nagyon közel jártunk az éjfélhez. Ludwiggal elindultunk kifele, de megállítottam.

- Németország! Megengeded, hogy Angliát bevigyem a szobájába? Azért ne itt a folyosón feküdjön, ki tudja meddig...

- Hagyd csk! Beviszem.Te meg várj itt... - mondta, azzal megragadta az elernyedt testet, és bevitte a szobába. Hallottam, ahogy az ágy rugói nagyot nyögnek Anglia súlya alatt.

Hamarosan megjelenik Ludwig.

- Iduljunk! - mondja, és ne kevésbé kedevsen, mint a bátyja megragadja a csuklómat. Azt, ami fáj még Ivan nem túlkedves szökésszabotása óta.

- Azt hittem kedvesebb vagy! Ne legyél ilyen durva! Lány vagyok!

- Figyelj... Egész jól ismersz, szóval szerintem azt is tudod, hogy szerintem egy katona azt tesz, amit parancsolnak neki. Nekem az a parancsom, hogy vigyelek el a német táborhoz, és ha kell, nyugodtan használhatok erőszakot is. Ha megpróbálsz ellenszegülni, fizikai erővel is elhozhatlak.

- Az lehet, de ettől függetlenül kedves is lehetnél! Szerinted hogy kerültem ide? Talált! Elraboltak. Viszont ők normálisan viselkedtek velem, ezért igazán meglepő lenne, ha önként, és dalolva mennék át a német táborba, ahol mindenki gonoszul bánik velem! - kiáltottam, hirtelen tehetetlen dühömben.

MI az, hogy erőszakot hazsnálni? Egy lánnyal szemben? És még csak figyelembe sem venni, ha esetleg bármilyen problémája van? Pedig nekem igazán csak az volt a bajom, hogy még mindig fájt a csuklóm! Tudom, hogy az orosz okozta a sérülést, de miután szóltam Ivannak, hogy ne legyen ilyen durva, azóta visszavett, és semmi bajunk egymással... Az , viszont, hogy Ludwig ilyen, mélységesen nagy csalódást okozott nekem.

- Egyáltalán miért kellek nektek? - kérdeztem, miután egy kicsit lenyugodtam. Addig ott álltunk a folyosón, szótlanul, lihegve, a dühtől vörös fejjel.

- Egyszerű! Tudomásunkra jutott, hogy az egyik tengelyhatalom a szövetségből gyengéd érzelmeket táplál irántad, és ezért úgy döntöttünk, kellesz nekünk, érzelmi zsarolás céljából.

- Jó, akkor tisztázzuk... Az apám, és a haverjai elrabolnak, a pasimtól, és a haverjaitól? A francba már, ez olyan, mint valami olcsó latinamerikai szappanopera!

- Pontos megfogalmazás. Most pedig indulunk. - rántotta me ismét a csuklóm,és elkezdett kifele rácigáni.

Egy halk sikoly hagyta el a számat, hiszen ha eddig nem is, most biztosan eltört a csuklóm. Pont ekkor lépett  be Poroszország is a folyosóra. Az első néhány húzás lendületétől majdnem padlót fogtam, de szerencsére a porosz nem hagyta, hogy az arcomal töröljem fel a padlót. Mielőtt földet értem volna, elkapott, és visszahúzott. Ennek a lendületétől azonban ő ült le a földre akarata ellenére.

- Jól vagy? - kéredztem, és felé nyújtottam az ép kezemet, hogy felsegítsem.

- Igen, azt hiszem. Csak azt nem értem, hogy Nyugat miért ilyen durva bevetéseken. Neked nincs bajod?

- Hát a csuklóm alapból meg volt húzódva, nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha rángatják.

- Had nézzem! - mondja a porosz miközben feláll, és lesöpri magáról a port. 

-Még mindig nem tört el, de a tesó ujjlenyomatai biztos látszani fognak, és majdnem ugyanott vagy, mint amikor először magúztad. Ha nem rosszabb helyzetbe'.

- Szuper! Egy hét alatt másodjára akarnak elrabolni emberek, akiket úgy ismerek, mint a tenyeremet, és mind a két alkalommal meghúzom a csuklóm. Igazán fenomenális! Csak azt nem értem, hogy miért nem vezetek naplót? Kellene...

- Hát, ha így mondod, akkor tényleg elég vicces. Legközelebb ne legyél ilyen béna.

- Damare! Baka! - fakadok ki akaratlanul is japánul. Nem mintha más nyelven nem tudnám elküldeni a fenébe a haalmas egójával együtt. Ez azonban még mindig közel áll hozzám annyira, hogy reflexszerűen ezt használjam.

- Hát így viszonyulsz, ahoz, aki megmentett attól, hogy felkenődj a földre? Hát illő ez?

- És ha nem? Éppen elraboltok! Persze, hogy nem vagyok kedves! Mégis mit vártál? Hogy majd örömtől repkedve megköszönöm? Könyörgöm... Én most jól érzem magam itt.

- De felvágták a nyelved! Pont mint az az idióta Erzsébet... Mindketten bosszantóak vagytok.

- És magyarok... Amúgy nem igazán érdekelsz! Németoszág érdekelt, de mostmár ő sem. Ha mindannyian ilyenek vagytok, akkor veletek nem akarok találkozni...

- Sajnálom, hogy nem felelünk meg a kisasszony elvárásainak...Jobban fogunk igyekezni. - mondja ekkor valaki az ajtó felől. Mindhármana bejárat irányába akpjuk a fejünket. Az ajtóban fehér öltönybe öltözött ember áll. Orrnyergén szemüveg, kezén kesztyű, és olyan eleganciát sugároz, amit vártam tőle. Ez Ausztria!

- Austria-san! - kiálltottam, mire Roderich felém fordul.

- Te ismersz? - kérdezi meglepetten, de én a németektől elfutva mögé állok.

- Igen! Roderich-san, kérlek tüntetsd el ezeket az embereket a közelemből! - mutatok a németek felé durcásan.

- Attól tartok, ezt nem áll módomban megtenni, azonba van valami, aminek hasznát veheted. - mondja, és kotorászni kezd a zsebében. Egy arisztokratához méltó fegyvert vesz elő. Egy pisztolyt.

- Tessék. Töltve van. Nyugodtan használd, és lődd le őket.

Meg is ragadnám a fegyvert, és minden bizonnyal használnám is, ha merném. Dehát mit tehetek? Én is ember vagyok! Nem merem megtenni. Mikor ez az osztrákban is tudatosul, ekteszi a fegyvert. Ezalatt a két német döbbenten áll, és néz minket.

- Gondoltam. Nem mered megtenni, igaz? Mert bármekkorát is cslódtál bennük, és bármannyire is gyűlölöd őket amiatt, amit veled tettek, nem tudod megtenni. Nem tudod megtenni, mert a szíved mélyén szereted őket. Hisz' alig egy hete még minden álmod volt velük találkozni. És remélted, hogy amikor találkozok velük, megkedvelnek. De nem így történt, és ez fáj. Nincs igazam?

- De igen... - suttogom, és az előbbi dührohamomból sírás lett. Fájt, hohy azok az emberek, akikre felnéztem milyen kétszínűek. És fájt, hogy egy ember számára, akinek teljesen idegen vagyok milyen könnyen olvas bennem.

- Te most majdnem megöltél minket! - kiabál a porosz.

- Nem, dehogy. Csak elértem, hogy a fogoly ne mutasson tobbé ellenállást.

- Egyszer ég kinyírlak! - csikorgatta a fogai közt a porosz, a másik azonban végig nyugodt maradt. Most odajött hozzám, és legnagyobb meglepetésemre megölelt. Hagyta, hogy a fejem a melkhasára hajtsam, de megtartott. Nem engedte, hogy elessek. Csendes gondoshodó szeretet volt ez. Végre olyan, mint amit Németországtól vártam.

Én azonban még mindig sírtam. Az osztrák, ésa porosz még mindig vitatkoztak, de nem éreztem fontosnak. Elmerültem a saját kis buborékomban Doitsuval. Nem volt sem romantikus hangulat, sem baráti légkör,de még egy icipici elismerés sem a résétől. Ezt azonban már nem tartottam fontosnak. Csak azt, hogy itt volt, amikor senki más.

Én pedig csak sírtam... Pont mint valami csecsemő. Most azonban nem adhatom fel! Már az 1 óra nagy része eltelt. Magyarország nemsokára ideér, és megment. Még 10-15 percig kitartok, és vége.

- Khmm... Nem akarom megzavarni az idilli pillanatot, de ha nem megyünk, akkor semmire sem volt jó, hogy leütöttük a tengelyhatalmakat. Nemsokára regenerálódnak, és akkor felkelnek! Akkora túlerő ellen már nem bírnánk. - szólt a porosz.

- Van nagyobb problémánk is... Gilbert... Miért adod oda a telefonod egy lánynak, vagy ha már megteszed, miért nem hallgatod ki a beszélgetését?

- Miért tenném?

- Azért, mert mondjuk hívhatott segítséget a telódon! Ugye ezt tetted? És az egész nem több puszta időhúzásnál, hogy a felmentőcsapat ideérjen?

Könnyes szemmel néztem az osztrákra, de szám mosolygott. Bár eddigi könnyeim igaziak voltak, az, hogy ilyen könnyen átláttak tervemen mosolyra késztetett. Mert hát mit is vártam magamtól? Sosem sikerül semmi, amit eltervezek.

 Németország ellépett tőlem. Arcán döbbenet volt.

- Ezek szerint ez mind csak hazugság volt? - suttogta dühtől eltorzuló arccal a német.

- Nem! Nem hazudtam.

- Most is! Miért próbálkozol még mindig? Vesztettél, nem igaz? Add már végre fel!

- Ludwig! Hagyd... Ő már nem fog velünk jönni. - tette öccse vállára a kezét a porosz, majd a kijárat felé indult csendben.

Ekkor jelent meg Magyarország, kezében athibútumával, a serpenyővel...

Utolsó levél ez, melyet a világnak írok. Még mielőtt az elmém teljesen megbomlana a halál gondolatától. Mert én bizony nem bírom ezt tovább. Egy perccel sem. Ha pedig megkérdeznétek, miért nem szöktem meg egyszeren sorsom elől, még annak idején, amikor magamhoz vettem Ludwigot, akkor azt mondanám a válasz egyszerű. Túl sok szál kötött akkor még az élethez. Sorolhatnám az okokat, amik miatt most végezni fogok magammal, de nem igazán érné meg. Egyszerűen vége. És bárhogy is gyötrődöm kénytelen vagyok elfogadni, hogy bizony nem Ausztria a hibás. Nem is Oroszország, akinek a cellájában fogjátok majd megtalálni az utolsó poroszt. Nem... Csakis én vagyok a hibás. Hogy bíztam. Abban, hogy az, hogy eldobtak, megszégyenítettek meg sem történt. Hogy minden seb után fel tudok állni. Hogy nem fáj az, ha kést döfnek belém. Pedig ez mind nem igaz. Minden létező sérülést elszenvedtem, csak azért, hogy utánna még egyszer belémrúgjanak.

 Most elsősorban hozzád szólok Erzsébet. Szeretlek. Igen, én még most is szeretlek. Nem fogom elfeljeteni soha, hogy azt a pojácát válaszottad helyettem. Ahogy azt sem, milyen volt, amikor egy vesztes csatám után meglátogattál, és bekötözted a sebeimet. Most is vesztettem. Csak ezeket a sebeken nem tudod egyszerűen bekötözni. Azért köszönöm, hogy ilyen kedves voltál hozzám.

 Ausztria! Téged csakegy dologra kérlek. Vigyázz rá! Bár erősnek és bátornak mutatja magát, könnyű összetörni. Szóval vigyázz rá helyettem is!

 Francias, Antonio! Ne hagyjátok hogy az, hogy én elbuktam, titeket is a mélybe rántson. Fájhat, hogy elveszettetek, de ne urakodjon el rajtatok. Nekem nem kell fényes temetés, és gazdagság. Egy pillanat is elég, ha tiszta szívvel gondoltok rám. Én voltam a leggyengébb, ezért tudom, hogy ti nem bukhattok el.

 Végül hozzád szólok, West! Emlékezz mindig arra, mit tanítottam. Egy német sosem sír. Egy német nem mutat gyengeséget, és egy német sosem feljet. Ha bármi gondod adódna ezeket jól vésd az eszedbe. Sosem felejthetsz el! Nem azért, mert én olyan fontos vagyok. Azért, mert te vagy olyan fontos. Azért nem felejthetsz el, hogy ne véts ugyanolyan hibákat mint én. Te nem bukhatsz el! Érted? Neked hirdeted kell az én dicsőségemet. Ha valaki rád néz tudnia kel, hogy ,,Igen... Ez a csodálatos Poroszország utódja." Ennyit kérek. Légy erős és hatalmas ország. Légy független. És legyen szíved. Szeress valakit tiszta szívből. És ha így van, ne engedd el. Ennyit kérek tőled, Mein lieber Bruder.

Die genial Preußen

Preußen

§

Gilbert egy borítékba csúsztatta a levelet, majd lassan a fejéhez emelte a fegyvert. Első pisztolya volt, melyet II. Fritz adott neki még mikor csak kiskölyök volt. Lehunyta a szemét, majd mindenféle tétovázás nélkül meghúzta a ravaszt, örökre elbúcsúzva ettől a pokoli világtól.

- Hééééj! Hol tartasz? Nekem… Hikk! Ez már a nyolcadik korsó sör. Hikk!- a kocsma a dán kiabálásától volt hangos.

- Hah… Nekem már a kilencedik. Hikk!- azt mondjuk nem hagyhattam, hogy ebben is legyőzzön. Hangosabb vagyok, és több sört tudok meginni, mint az a senkiházi dán.

- De nem is fér beléd több… Hikk! Bezzeg én még tudnék akár kétszer ennyit is inni.

- Álmodozz csak! Esélyed… Hikk! Se lenne. Soha nem tudnál leinni! Hikk!

 Értelmetlen vitatkozásunk még sokáig tartott… Se ő, sem pedig én nem adtuk fel álláspontunkat, miszerint többet tudunk inni, mint a másik.

 Igazából nem tudom, melyikünk a rosszabb. Mindketten megrögzött iszákosok vagyunk. Hiszen olyan jó érzés. Inni… Dehogy inni, vedelni a sört.

 Hamarosan mindketten lerészegedtünk. Azaz már részegek voltunk, csak továbbléptünk a részegség következő fázisába.

Az ember először hangos. Utána pedig érzelgős. És mi most pont ebben az érzelgős-sírós állapotban voltunk.

 Ekkor érkezett meg Norvégia. Christensen teljesen össze volt törve amiatt, hogy a norvég haverja nem szereti. Lukas pedig úgy néz, ki teljesen leszarja, mit gondol róla, a dán. Sőt, úgy néz ki, semmi sem érdekli.

 Ludwig is lejött a kocsmába. Két ok lehetett volna:

A) Inni jött a kocsmába.

B) Engem jött ellenőrizni, és ha kell, hazacipelni a kocsmából.

 Valószínűleg Lukas is ezért jött. Hogy ha kell, összekaparja a dánt. Így viszont, hogy volt mindkettőjüknek felügyelőjük, nem kellett félnünk attól, hogy nem jutnak haza az este végére. Na, nem mintha bármikor is számított volna, hogy hazajutnak-e este, vagy sem.

 Volt már olyan, hogy a mezőn ébredtek. És? Semmi nem történt. Maximum egy kicsivel jobb estét szereztem valakinek. Akit nem is ismerek.

 Norvégia besokallt, amikor Dánia belékapaszkodva sírt, és megpróbálta lenyomni a nyelvét a kiszemelt áldozata torkán. Én pedig magamhoz hívtam az öcsémet. Úgy tűnt, már nem fontos az, hogy ki nyeri a sörivóversenyt. Megpróbáltam elérni, hogy legalább egyszer úgy isten igazából berúgjon az én drága, túl felelősségteljes kisöcsém. Hiszen mióta ismerem, nem rúgott be.

 Ekkor sokallt be Lukas.

- Azt mondtam, szállj le rólam! Nem hallottad? Menj a francba hülye buzi!

 Ezzel felállt, és otthagyott minket a fenébe. Kár! Emiatt fel kellett hagynom öcsém itatásával, hogy vele foglalkozzak.

-Ajjmár! Miért történik ez? Én nem csináltam semmit!!!

- Tudod mit! Igazad van! Nem is tudom, hogy dobhatott téged.

*

 Jó darabig nyugtattam még, és nem is tudom, végül hogy kerültünk a házamba. Azaz az ágyamba. Csak arra eszméltem fel, hogy Dánia miközben nagyban csókolgatott, vette le a ruháimat. Én pedig igyekeztem segíteni neki…

 Nem emlékszem pontosan mi történt azon az este.

 Csak azt tudom, hogy másnap Christensen karjaiban ébredtem, úgy, hogy nagyon fájt a hátsóm. Nem emlékszem mi történt, de azért lehetett sejteni. Valamit biztosan. Ráadásul Chris’ nyaka is ki volt szívva, hátán karmolásnyomok. Habár hivatalosan, a nagyközönség előtt, még nem jártak, de már csak idő kérése, és fognak. Ezzel keresztülhúztam a tervét. Tuti kicsinál, de részeg voltam, és végül is az ő hibája. Én nem akartam. Szóval teljesen ártatlan vagyok. Legalábbis szerintem igen. Valószínű…

 Igyekezetem kibújni a karjaiból. Lassan lehúztam magamról a takarót. Ám azt is megláttam, hogy Ő IS MEZTELEN!

 Majdnem sikítottam a döbbenetemben. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, amit láttam. Elmentem, hiszen, ha nem tudja, akkor nem is fáj neki. Így megkímélhetem attól, hogy Norvégia szakítson vele. Az lesz neki a legjobb, ha elfelejt… Te jó ég, mi lesz akkor, ha ő nem részegedett le annyira, hogy elfelejtse az éjszakát. Elvégre én több sört ittam nála, és sokkal másnaposabb is vagyok. Egyértelmű, hogy én az egészet elfelejtem. De mi lesz vele?

*

Leléptem… Mielőtt felébredt volna. elmentem onnan. Eltűntem, mint a harmat a reggel elmúltával. Nem maradt semmi utánam. Se búcsúszó, se levél, se semmilyen árulkodó nyom utánam…

 Eltűnni…

 Ezt tudom egyedül normálisan megcsinálni…

 Hiszen az öcsém felelősségteljesebb nálam. Kész csődtömeg vagyok, de erősnek, és döbbenetesnek mutatom magam mások előtt. De egyszer el fogok tűnni… És akkor ez az este csak egy lesz a bűneim listáján…

West!

 Hogy német? Én? Nem… Én annál sokkal több vagyok. Nem is több… Másabb. Porosz vagyok. Őszinte, akit a világ egyszerűen elkönyvel németnek. S mindezt miért? Mert mikor magamhoz vettelek téged, te nagyobb hatással voltál rám, mint én rád. Ezért népemet azonosítják veled. Vajon, ha akkor nem esik meg a szívem rajtad, a szláv nyelvet tanuló kisfiún, és nem tanulok meg németül, akkor más lett volna? Téged mondtak volna porosznak, és te tűntél volna el a térképről? Akkor talán még élnék… Esetleg Erzsébettel.

 De nem… Akkor könnyelműségemben elfelejtettem porosznak lenni. Elfelejtettem önmagam. Emiatt nem okolhatlak téged. De akkor hol rontottam el? Vagy mindig is ez volt a sorsom? Hogy egy mindenki számára ismert híres országot neveljek az én édes kicsi öcsikémből? Mert nélkülem nem jutottál volna odáig, ahol most vagy. Csak elsüllyedtél volna a téged körülvevő népek között. Egy lettél volna a sok közül. Mint ahogy utólag én is csak egy vagyok a sok közül. Egy jelentéktelen ex-ország. Sokan nem is ismernek. Pedig léteztem. Érző szívekkel, és erős karokkal, melyeket elnyomott az orosz. Vagy melyekkel rád vigyáztam. Hiszen kiskorodban sokszor kerültél bajba. És mindig én segítettelek ki.

 És mit látok, ha most a jelenre nézek? Azt, hogy megérte. Mert bármennyire is fáj, hogy véget ért, eltűnik amellett a büszkeség mellett, melyet akkor érzek, ha rád nézek. Hisz’ sugárzik belőled az erő, az élni akarás. És már puszta léted is az én dicsőségemet hirdeti. És ezt…

Köszönöm…

Preußen

Dein Bruder

A porosz egy balti nép volt, csak teljesen elnémetesedett. A nyelvük a 18. században halt ki. Ma már nevük egyet jelent a némettel.

 Svédországra nem jellemző, hogy erőszakos lenne a finnel. Soha nem tett semmi olyat, aminek a másik nem örült volna, vagy nem élvezett. Most sem tett semmi olyat, amit a másik nem élvezett volna. Csak nem szerette, ha a másik a többi tengelyhatalom előtt csókolta meg. Vagy tett bármilyen utalást arra vonatkozóan, hogy kit is hív a feleségének. Esetleg megjegyzéseinek köszönhetően kérdőre lehetett vonni nemi identitása felől. Mert Tino a lányokat szerette. Régi szerelme volt Magyarország, akinek nem tudta bevallani érzéseit, de egy kapcsolatot fel tudott építeni kettejük között. A finnugor kapcsolatok révén annyiszor láthatta a lányt, ahányszor akarta. Bár minden találkozás inkább baráti volt, mintsem a szerelemről szólt volna. Ezért örült valamelyest Belward társaságának. Hisz’ habár férfi volt, tagadhatatlanul vonzalmat érzett a másik iránt.

 A svéd először csöppet erőszakosan préselte hozzá ajkait a másikhoz. Utána azonban a másik is átkarolta, és így már nem úgy tűnt, hogy az óriás kihasználja a testi fölényét, és erőszakoskodik a másikkal. Sokkal inkább tűnt úgy, mintha a kicsi csimpaszkodott volna bele a másikba.

 Éppen a Világkonferenciáról jöttek ki, amikor Berwald lerohanta feleségét. Ami, valljuk be a folyosón elég merész húzás. Ezért a finn először el akart húzódni, aztán rájött, hogy aki látta a csókjukat, már úgyis rosszat feltételez róla, vagy undorodik tőle, szóval nem érdemes eltolni Belwardot, ha már úgyis mindketten élvezik. Egyébként is, minek foglalkozik ő mások véleményével?

 Azonban mikor elhúzódtak egymástól jött a hidegzuhany. Mégpedig Svédország zúdította szegény kis Tinora. Hogy miért csókolta meg előtte, azt nem tudni. Lehet csak erőt gyűjtött, vagy nem tudta biztosan mit akar mondani, és időt akart nyerni. De megtette, ezzel még rosszabbá téve Tino számára az egészet. Valószínűleg nem így tervezte, de sajna ez lett a vége.

- Ma… Nem megyek haza. Hívj valakit, ne legyél egyedül.

 Erre Tino nem tudta mit mondjon. Nem az volt a baj, hogy egyedül hagyja egy éjszakára, hanem az, hogy nem tudja hová megy. Ráadásul nem bízik benne annyira, hogy egyedül hagyja egy éjszakára. Inkább direkt eléri, hogy vendégei legyenek aznap. És ezt nem akarta a finn. Mert fogadni, mert volna, hogy ma Dánia kérve- kéretlenül meglátogatja. Hiszen a dánnak olyan fülei vannak, hogy minden lehetőséget meghall, amikor le lehet részegedni. Amikor munkáról volt szó, ritkában hallotta meg.

- Nem baj?

- Dehogyis! Miért lenne baj? Nem baj, Hazamegyek, de szerintem nem hívok senkit se meg. Egy-egy napot kibírok egyedül. Amúgy is, nem tudom, kit hívhatnék meg, egy kényszerbulinak semmi értelme.

- Hívd Dániát!

- De te hova mész? Még nem mondtad, és lehet tapintatlanság, de érdekelne.

- Országügyek.

- Értem. Akkor sok sikert! Remélem, hamar végzel. Otthon várlak!

- Kösz!

- Rendben, értem, szia!- mondta a finn, majd elindult a kijárat felé.

- Szia!- nem várta meg, míg kimondja. Pedig nem hosszú szó, ráadásul rögtön válaszolt. Az ő rövid tömör módján. Na, nem mintha a finn keveset mondott volna, de önmagához képest, ennél sokkal tovább szokott búcsúzkodni.

 A svéd meglepetten állt a folyosón. Amikor hosszabb időre búcsúznak, mindig kap búcsúcsókot. És a kicsi finn nem szalad el tőle, hanem amíg lehet, elkíséri. Nem tudta, mit rontott el, amikor tényleg csak az ország ügyeit ment el rendezni. Hisz’ ő sosem hazudik. De most bűntudata volt. Mivel nem tudta jól kezelni az érzéseit, ezért szótlan volt, és többnyire ugyanolyan arcot vágott. Pókerarccal tűrt mindent. Ha zavarban volt, még egy kis pír is játszott az arcán. Ha örült, esetleg mérges volt, akkor arca ijesztő hatást keltett, pedig valójában nem volt az. Sőt soha nem akart olyan hatást kelteni.

Most sem tudta, hogy mimikájával volt-e baj, vagy esetleg a hangsúly csúszott máshova, mint más normális embereknél?

Nem ácsoroghatott sokáig. Elindult, hogy elintézhesse, amiket a főnöke szervezett neki mára. Hivatalos vacsora… méghozzá olyan emberekkel, akik semmit sem jelentettek neki. De a muszáj az muszáj. A munka pedig munka. Elindult hát, hogy minnél hamarabb túl legyen ezen a muszáj-vacsin.

 Eközben Finnország hazaért stockholmi lakásukba. Dánia pedig még abban az órában megérkezett egy rekesz sörrel, és egy jó nagy üveg vodkával. És a férfi jól gondolta. Mire odaért, Tino sírt, és csak azért, hogy ne semmittevéssel teljen az ideje, takarított.

- Tinuskám, ha tudnád, most mennyire hasonlítasz egy olyan feleségre, aki rajtakapta a férjét, hogy megcsalja, valószínűleg… Valószínűleg nem tudnád meginni ezt a vodkát, annyira undorodnál magadtól.

- Köszi Chris’, de ma nincs bulizós kedvem.

- Márpedig ez első osztályú vodka a mi drága orosz barátunktól. Ja, és még szívélyes üdvözletét is küldi az ő drága… fagyott hóemberének a lelkizős estére. Szóval kösz a meghívást, most bemegyek!

 A dán férfi mit sem törődve azzal, hogy Tino terve eredetileg az volt, hogy kidobja, és aztán végigsírja az estét az ágyában. De Tinonak még annyi ideje sem volt, hogy végiggondolja ezt a gondolatmenetet, Mert a dán jólesően ciccentette fel első sörét, és töltött barátjának vodkát. Hiszen nagyon jól tudta, hogy a finn nem bírja az alkoholt. Így mondjuk gyorsan le tudta itatni, és kiszedni belőle az egészet:

- Berwald… Nem szeret engem. Megcsal! Nem tudom kivel, de biztosan.

- Jaj Tino, hát miért tenne ilyet?

- Mer’ szerinted nem?- Kérdezte a finn, aki már rég az alkohol mámorában úszott.

- Dehogy is! Miért választott volna akkor téged feleségének?

- De nem mondta meg hova megy! Biztosan megcsal! De én nem akarom ezt!

- Nem teszi, ha mondom. Mondta, hogy munkaügy, nem?

- De…

- Na, látod! Minden rendben van! Nincs itt szó semmiféle megcsalásról. Túlreagálod a helyzetet.

- Hogy én túlreagálom?

- Ja. Kb. ez a helyzet.- mondta a dán, majd még egyszer belekortyolt a sörébe. Ő még nem volt részeg, de csont nélkül elvették volna a jogsiját, ha vezet. És ha lenne neki jogsija. Sokáig itatta még a finnt, majd egy búcsúüzenet megírása után hazament.

 Ami pedig azt illeti, Svédország nagyon unta a vacsorát. Szinte hálát adott az istennek, amikor hazajutott. Ahol azonban a békés otthon helyett a szeretett felesége fogadta részegen. Megkérdezte mi történt. Nem kapott értelmes válasz, viszont megtalálta a dán, hellyel-közzel józanul írt levelét. Ott magyarázatot kapott az estére, és megtudta a finn aggodalmait.

 Nem próbálta meg kijózanítani a finnt. Ahhoz túlságosan haragudott rá. De mindenképp biztosítani akarta afelől, hogy őt szereti. Megcsókolta, és, hogy mi történt azután, az legyen az ő titkuk.

 A reggeli ébredésnél nincs rosszabb. Józanul sem kellemes vekkerre kelni, de másnaposan még rosszabb. Ezt a finn alaposan megtapasztalta. Addig emlékezett mindenre, hogy legurította az első néhány pohárka vodkát. De, hogy Berwald mikor érkezett haza, arról fogalma sem volt. Mondjuk örült, hogy az éjszakát legalább itt töltötte mellette. Félt. Nem attól, hogy megcsalta Svédország, hanem attól, hogy részegségében mondott valamit, ami nem tett jót a kapcsolatuknak. Mert fontos volt neki… Nagyon fontos, és nem tudta volna elviselni, ha Belward elhagyja. Nem… Inkább levetné magát egy szikláról… Inkább meghalna, ha kell ezerszer is, minthogy elveszítse. Pedig Belwardnak pokoli fájdalmakat okozott az a feltételezése, hogy megcsalja őt. De Svédország pókerarccal tűrte ezt is. A fájdalmat, és a nehézségeket. Mert hitt abban, hogy egyszer a finn is annyira fogja szeretni őt, mint fordítva.

 Minden egy meleg nyári napon történt. Angliában. Ahol, legyünk őszinték, ritka az ilyesmi. Ott mindig esik az eső és az év 273 napján hideg, 92 napján pedig hűvös van. Ezért volt ez a mai nap kivétel.

 Ugyanis még az esős ország szívében, Londonban is lehet egyszer-egyszer 35 °C. Ja, és ragyogó napsütés természetesen.

 A középkorú angol férfi szenvedett is a szokatlan melegtől. Még soha nem érezte ezt. Testét láz járta át. Még alig tartott a kivételes kánikula, és máris hőgutát kapott.

 Azonban úgy döntött, nem fogja a napot ágyban tölteni. Hiszen egy Gentleman nem punnyad otthon, akármilyen kánikula van odakinn. Azt csak a gyerekeknek, és a nőknek szabad ilyen időben. Neki nem…

 Habár ha csak egy kicsit pihen, akkor semmi baj nem történhet. Mr. Bunny is pihen. Vagyis, hogy az előzőhöz hasonlóan fogalmazzak: punnyad.

 Így talán nekem is lehet egy-két perc nyugtom. Hiszen már évezredek óta nem is pihentem. Mondjuk az is igaz, hogy már évezredek óta nem volt ilyen idő. Azelőtt pedig még csak gyerek volt. Nyulakkal, baglyokkal, és különböző vadállatokkal barátkozott, és még nem igazán volt kivel foglalkoznia.

 Az angol férfit idővel elnyomta az álom. Mr. Bunny pedig egy ventillátort használt saját maga felfrissítésében. Egy pillanatra úgy nézett ki a nyuszi, mint Arthur. Leszámítva azt, hogy ő zöld volt. Arthur pedig szőke. De más különbség nincs…

 Amikor a férfi magához tért, már besötétedett. Lehűlt a levegő, és újra visszaállt az élete a normális kerékvágásba. London utcáiról mindenki elment, hogy végre lefeküdjön, és megpihenjen. Mivel Anglia lakói a napot nem punnyadással töltötték, hanem otthonról intézték az ügyeiket. Arthur gyakorlatilag belebetegedett abba, hogy lakosai már nem olyanok, mint régen, amikor felfedezték Amerikát, vagy a kalózidőkben. Akkoriban erős volt. Manapság viszont erőt vett az embereken a semmittevés, és lustaság.

Mr. Bunny lustán telepedett gazdája ölébe. Arthur csak gyengéden megsimogatta, majd hagyta. hogy az állat békésen elszunnyadjon. És aznap este Arthur vigyázott Mr. Bunnyra, aki felette őrködött egész nap abban a nyuszi-meleg időben.

 Nem tudom, melyik a rosszabb… Raboskodni, egy olyan úr házában, aki mindig a hangulatától függ, vagy sokkal szabadabban élni egy olyan helyen, ahol mindent irányítanak, bár csak kívülről.

Talán mégis Svédországgal a jobb. A belügyeimbe nem avatkozik bele. Csak a többi országgal való viszonyaim függenek tőle. Míg Dániával éltem, addig nem tehettem semmit. Egyszerű gyarmatként kezelt engem. Minden cselekedetem irányítva volt. Egy tárgy voltam, nálam nagyobb valakik kezében. Én pedig kénytelen voltam elfogadni. Most azonban már elegem van. Nem lehet engem csak úgy továbbadni. Az pedig tényleg mindennek a teteje, hogy lánynak néz. Elismerem, elég kerek, gyerekes arcom van, de nem vagyok nő. És az, amikor a feleségének nevez, az kifejezetten zavar.

 Siralmas a helyzetem. Azt azonban neki köszönhetem, hogy rengeteg csatától megkímél, így nem kell megtapasztalnom milyen is az, amikor az ember húsát szaggatja fel egy-egy eltévedt golyó vagy, hogy milyen, amikor egy ütés betöri a koponyámat. Habár elég jól tudok a puskákkal lőni, és halálos nyugalommal tudok gyilkolni, csak nyugodt körülmények között találom el a célt. Ő pedig erre tökéletesen megfelel. Vigyáz rám, hogy még véletlenül se kelljen kibontakoznom közelharcban.  Azonban a háborúkból engem sem hagy ki. (Mondjuk biztos, hogy vérig sértene vele, ha megtenné…)

 Most pedig pontosan ezért, mert tudok lőni, itt ülök a hóban, egy lövészárok közepén, mert Svédországnak muszáj volt beleszólnia az európai ügyekbe. És neki éppen Oroszországot kellett kritizálnia. Pedig eddig semmilyen konfliktus nem volt a két ország között. Most meg háború van… Aminek a tétje megint én vagyok… Mint egy bábu. Egy egyszerű paraszt a sakktáblán.

 Ebben a pillanatban egy óriási alak közeledik felém. Hogy a kabátja miatt látszik ekkorának, vagy tényleg ekkora, azt nem tudnám megmondani. Sál tekergőzik a nyakán, egy kitüntetés melle bal oldalán. Kezében egyetlen óriási puska. Arcát már pirosra csípte a hideg, de ez látszólag egyáltalán nem érdekli. Haja világosabb szőke még az én hajamnál, vagy akár Dániáénál is. Hópelyhek ragadtak a tincsek közé, amik nem olvadtak el a teste melegétől, inkább még jobban ráfagytak a hajszálakra. Én nem tudom miért, automatikusan felfedem magam, majd óvatosan közelebb megyek hozzá. Még mielőtt odaérnék hozzá, az idegen elmosolyodik, és elájul.

§

 Jómagam sem tudom miért segítettem neki. Orosz volt. Ha arcáról nem is tűnt fel rögtön, fegyveréről azonnal megmondhattam volna.  Mégis volt valami a kisugárzásában, ami megfogott. Elbűvölő volt… Termete nem hasonlított Svédországéhoz, mivel valahogy sokkal több erőt közölt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Svédország gyenge. Ha az lenne már régen fellázadtam volna ellene. Nem… Egyszerűen más erő lakik benne, mint ebben az oroszban.

 Miután erősebb kötéseket raktam az idegen törött karjára, és a fején lévő sebet is illően kezeltem, nem volt szívem otthagyni.  Csak félrehúzódtam egy fa mögé, hogy ott várhassam ki, mi történik. Nemsokára az orosz is ébredezni kezdett, hát hófehér kabátomban igyekeztem elbújni. Ez nem esett nehezemre tekintettel arra, hogy egy hókupac tetején nőtt az a fa, ahol voltam. Szóval az orosz magához tért. Lassan ült fel, s közben a hó, mely időközben ráesett, szépen lepergett róla. Akárcsak a cukor, amit a kávémba szoktam rakni. Ránézett a kötéseire. Köpött egyet a hóba, majd felállt.

- Ezek nem orosz ködszerek… - monda, majd miközben látszólag dühösen letekerte magáról az összeset. Ezután, lassan körbenézett.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

§

Megfagyott a világom, amikor láttam azt a lilás szempárt. Többé nem akartam Svédországgal lenni. Csak ő érdekelt. Csak az a fagyott tekintet. Csak az a kipirult arc. Csak az a megbomlott őrült mosoly.

Ezután elsötétedett az én szürke ködbe burkolózó világom, majd elájultam…

(Utána:

Mikor magamhoz tértem, egy házban voltam. Nem Svédországéban, de ez is legalább olyan kellemesen berendezett hely volt. Felültem az ágyban, és megláttam a szoba másik végében várakozó alakot. Ugyanaz az orosz férfi volt. Egy picit elmosolyodott, pontosan úgy, mint amikor elájult.  Visszamosolyogtam, mire megszólalt:

- Tudod, hogy ki vagyok?

- Nem… - mondtam, és egy kicsit kirázott a hideg. Volt valami visszataszító a magjelenésében. Ami miatt nem mertem szinte semmit sem tenni.

- A hatalmas Oroszországot látod magad előtt. Mostantól hivatalosan is hozzám tartozol, miután az a pökhendi svéd elvesztette a háborút.  Baráthozz majd össze a többi cseléddel! Jót fog tenni.

- Értettem… - suttogtam szinte halálra váltan.

Vége van Svédország… Elvesztettél. Hiába, ismét rab vagyok, mostmár másvalaki kalitkájában. Nem te vagy a hibás… Te csak vesztettél.  Nem volt elég erőd. De hát Oroszországot nekem sincs erőm legyőzni. Talán soha nem is lesz… De egyszer mindenképp megpróbálom. Hogy ha majd sikerül, eléd tudjak állni, és egyszerűen kinevetni. Hogy lám-lám, ez az aprócska finn, kit te semmibe vettél, kit nőnek méztél, most legyőzte azt, akitől tán életedben először kaptál ki, s aki elvette hazádnak hatalmas területeit. Igen… Ilyen leszek, és megmutatom, hogy erősebb vagyok nálad. Megmutatom, hogy Finnország nem lehet rab sosem.)

 Már egy hete költözött hozzám Alex. Egész jól kijöttünk, és már azt is elértem, hogy ne úgy tekintsen rám, mint az apjára. És Arthurra sem úgy, mint az anyjára. Mert eddig őt is úgy kezelte. Mióta itt hagyott minket… Azaz nem… Mióta elküldtem a fenébe, csak telefonon beszéltem, és beszélt Alex vele. Ma viszont eljön látogatóba, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Érdekes lesz…

- ALFRED!!! Hol van a kávé?

- Jaj, kérlek, ne mond azt, hogy elfogyott a kávé! Ha az nincs, akkor Arthur teával fog leitatni minket!

- Én szeretem a teát.

- Ja, mert te rokona vagy. Vérszerinti! De én nem… Én utálom a teát!

- Rendben… Akkor mi lenne, ha lemennék a boltba, és vennék neked koffeint.

- Tényleg! Koffein! Kólám az van!

- Na, akkor nem is baj, hogy elfogyott a kávé.

- Deeee! Még mindig kávézni akarok!!!

- Akkor hívd fel Angliát, hogy idefele jövet vegyen neked egy csomaggal. Rendben? Hívjam én?

- Áh… Mindegy! I’m the hero so Én hívom.

- Nekem mindegy, de minnél többet hezitálsz, annál nagyobb az esélye, hogy előbb ideér, és csak azután tudsz vele beszélni.

 Na, igen… Pont ekkor csengetett valaki. Mivel nem váram más látogatót, ezért 100%-ig biztos voltam abban, hogy ez ő lesz. Akkor úgy tűnik teaparti lesz.

 Mentem ajtót nyitni. Ami ott fogadott, meglepett. Még soha nem láttam olyannak Arthurt, mint amilyen most volt. A katonai egyenruhájában jött. Nem a piros színűben, hanem a zöldben. És képes volt felvenni a bakancsát, amit én, személy szerint 15 percig veszek fel. Mert hosszú a bekötős rész. Amúgy egy normál cipőt 15 másodperc alatt veszek fel.

 Beengedtem, bár az utcámban élők már kezdtek egy kicsit furcsán nézni rám. Túl nagy forgalma volt a házamnak. Lehet új helyre kéne költöznöm… Megint… Mert mindig el kell költöznöm, ha kezdek gyanússá válni. Ráadásul nem segít a helyzetemen, hogy egy japán pali, valami Himaruya Hidekaz, megírta a storynkat. És kiadta mangában, és animében. Emiatt a 20 év alatti emberek egyre figyelmesebbek, és egyre gyorsabban rájönnek. Habár egy angol származású írónő, Stephany Meyer kreált egy vámpíros storyt is, ezért a többség vámpírnak néz (hiszen nem öregszem). Ez minden tengelyhatalomnak jó, kivéve Romániát. Mert ő tényleg vámpír… Mondjuk ő most a Drakula-kastély egyetlen, és meghamisítatlan gondnoka. Hogy miért vállalta el, ez még most is rejtély számomra.

 Na de vissza a jelenbe! Arthur amint megérkezett, lerakott a konyhaasztalra egy csomag kávét. Hát mi ez, ha nem telepátia? Vagy csak egyszerűen megérezte, hogy nincs? Jaj, remélem ez nem Németország kávéja! Olyan rosszat még életemben nem ittam, mint az övé. Finnországé ellenben maga a kávék istenének ajándéka.

 Mikor Arthur észrevette, hogy a kávét fixírozom, biztosított afelől, hogy ez finn kávé. Soha nem örültem még Anglia azon szabályának, hogy ha vendégségbe mész, vigyél ajándékot!

- Köszi!

- Nem neked hoztam.

- De én fogom meginni. – mondtam, és azzal a lendülettel el is vettem tőle az éltető ital (egyenlőre) szilárd formáját. Ezután a vendéglátás alapszabályaival nem sokat törődve otthagytam. Nagyfiú már. Le tudja venni egyedül is a cipőjét. A kabátját is tudja hova kell akasztania.

*

 Mikor lefőztem a megfelelő mennyiségű koffeint, bementem a nappaliba. Ahol a hangulat olyan volt, mintha temetésen lennék… Szinte láttam a fekete aurát Anglia, és Alex között. Mind a kettő, a kanapén ült, és úgy vártak rám, hogy gyakorlatilag egymásra sem nézetek.

- Meddig jutottatok a beszélgetésben? – Kérdeztem őket, úgy téve, mintha észre sem venném azt a kisugárzást, hogy minden bizonnyal percekkel ezelőtt itt embert öltek.

- Semeddig… - dőlt hátra Alex, meg sem próbálva úgy tenni, mint aki bármiféle erőfeszítést tett volna.

- Na, igen… - erősítette meg Arthur is.

- Remélem, nem várjátok, hogy ezt én beszéljem meg helyettetek? Ugye nem? – Eközben Alex felállt, kivette a kávét a kezemből (amibe még alkalmam sem volt belekóstolni) és arcon öntötte vele Arthurt. - Ezzel én revansot vettem az elmúlt 17 évért. Meg a múltkori incidensért. - jelentette ki, miközben én döbbenten álltam az incidens előtt. Az a kávé tűzforró volt… Ráadásul Arthur jól láthatóan (eddig) tiszta, és frissen vasalt inget vett fel a nagy újratalálkozásra. Plusz új, méregzöld nyakkendőt.

- Megértettem… - mondta, majd először óvatosan elmosolyodott, végül pedig kitört belőle a nevetés. Amibe amúgy másodpercek után Alex is belekezdett.

- What the hell? Akkor ezennel meg is beszéltétek?

- Meg. - mondta Arthur.

- Persze! Ennyi volt. - mondta Alex is.

Okay! Ez azt jelenti, hogy az esemény, amire egyébként rengeteg chipssel készültem, hogy milyen jó lesz a hosszú elbeszélgetés alatt azt eszegetni, ennyi volt. Még egy hamburgert sem volt időm kibontani! (pedig abban minden bizonnyal világelsőnek számítok, hiszen gyakorlás teszi az mestert)

Nem volt hát mit tenni, sarkon fordultam, és elindultam a konyhába, egy másik kávémért. Persze a ,,Mérgesek vagyunk, és a másik arcába öntjük a kávét” filmfogás még midig az én ötletem, szóval 2:0 az én javamra.

- Menjünk el valahova sétálni? – kérdezte ekkor Arthur, mintha mi sem lenne természetesebb, mint ilyen kávés ingben elmenni, sétálni.

- Menjünk! – értett egyet vele Alex is.

- Akkor hozok neked egy másik inget, mert így nem mutatkozhatsz a jelenlétemben. Gondolom, nem akarod lejáratni a Herot.

- Éppenséggel nem zavarna…

- Lejáratni engem, vagy, hogy kávés ingben császkálj, és összekoszold a kabátod.

- Előbbi.

- Mindjárt gondoltam.

A szekrényemben nem igazán volt akkora ing, amekkora Arthurnak kellett, ezért találomra vettem ki egy kék ruhadarabot a szekrényből. Odaadtam Angliának, hogy próbálja fel. Nagy volt rá, de hát nincs mit tenni, ezt kapja. Nem mutatta fel a blokkot, így nem tudok cserélni… Sajnos… Hahaha…

*

Igazság szerint gondolhattam volna rá, sőt előre meg is mondhattam volna, hiszen mégiscsak az én országom, de mért gondoltam volna, hogy esni fog. Nem vártam viszont mást attól, hogy Arthur jelen volt. Mert ahol ő van, ott mindig esik az eső. Így viszont, hogy én nem gondoltam, hogy esni fog, Anglia pedig nálam felejtette (hogy Alexről ne is beszéljünk), nem volt nálunk esernyő. Egy sem. Alexnél viszont volt egy buszjegy így ő hazament.

- Tudtam, hogy rád nem bízhatok olyasmit, mint az időjárás.

- Ha tudtad, miért bíztad rám? - morogtam viszonylag dühösen, hiszen tényleg nem ér engem hibáztatni!

- Reméltem, hogy neveltem beléd ennyi felelősségtudatot, és előrelátást.

- Ne menjünk el megint e felé a téma felé! - figyelmeztettem, mielőtt ez a beszélgetés túl kínossá vált volna mindkettőnk számára.

Csend… Az a kínosabbik fajta. Nem beszéltünk még ilyen nyíltan egymással, mióta Alex megjelent. Most azonban furán veszi ki magát.

- Sosem hittem volna, hogy ezt szeretted volna. - mondtam neki, egy kis idő után.

- Mit?

- Gyereket.

Erre elpirult.

- Tudod, rossz dolog egyedül lenni. Tudom, nekem ott vannak a bátyáim, Wales, Skócia, és Észak-Írország, de én mégis egyedül érzem magam.

- Hogy ne tudnám… El sem tudod képzelni, mennyire egyedül voltam az ezredforduló után. Te kómában voltál, nekem pedig végeznem kellett a mindennapi tevékenységeimet.

Erre gondolva akarva, akaratlanul is könnyezni kezdett a szemem.

- Tessék! - nyújtotta felém, a feltehetőleg egyetlen száraz holmiját, a zsebkendőjét.

- Idióta! Esik az eső. Nem sírok! Ez csak… Ez…

A torkomban lévő gombócot egyre nagyobbnak éreztem. Nehezemre is esett miatta beszélni…

Arthur csendben elrakta a zsebkendőjét, majd hirtelen megállt.

Ránéztem az arcára. Ő is sírt.

Egy pillanat volt az egész. Még csak azt sem mondhatom, hogy szándékos. Olyan ösztönszerű volt. Odaléptem hozzá, és óvatosan felemeltem a fejét. Ekkor az egykori Brit Birodalom olyan elesettnek, olyan gyengének látszott, mint azon a bizonyos estén 17 évvel ezelőtt. Mindenképp érezni akartam, és hogy tudja, én itt vagyok neki. Odahajoltam hát, és megcsókoltam. Ugyanúgy, mint azon az estén. Ő pedig visszacsókolt.

Na, jó… Lehet, van valami a te filmjeidben is. Esőben megcsókolni a másikat tényleg romantikusabb. Ezennel megkaptad az első pontodat. 2:1