Életem legerősebb másnaposságával küzdöttem, amikor valaki csengetett. Hogy ki lehet az, amikor éppen olyan kínokat élek át, amiket még Ivannak sem kívánnék. Pedig őt már kívántam a pokolba. Sőt még mélyebbre is.

Szóval éppen szenvedtem az erős fényérzékenység, és a pokoli hányinger kínjai miatt, amiket az én „Drága” Arthur barátomnak köszönhettem. Hiszen ő jött át tegnap hozzám, hogy leitasson. Mondott még valamit is, amire már nem emlékszem, de biztos nem volt fontos.

Kitámolyogtam az ajtóhoz. Ismét megnyomták a csengőt. Most már követelőzőbb volt. Megpróbáltam kinyitni az ajtót. Zárva volt. Mégis milyen megfontolásból voltam képes full részegen bezárni az ajtót.

- Pillanat! Nem találom a kulcsot!

- Várok!- hallatszott kintről a felelet. Furcsa hangja volt, de mintha már hallottam volna. Kicsit olyan volt, mint Arthur hangja. De másmilyen hangfekvésű. És valószínűleg mutált.

 Elkezdtem keresni a kulcsot. Megnézetem minden olyan helyen, ahova épp ésszel élve soha nem tettem volna. A kanapé alatt, a párnái között, a szemetesben, a mosogatóban, a cipőmben, Anglia cipőjében (amit valószínűleg este ittfelejtett). Nem találtam. Megnéztem néhány már sokkal valószínűbb helyen. A kabátom zsebeiben, a széldzsekim cipzáras zsebeiben, a tegnapi farmerem zsebeiben, az éjjeliszekrényemen. Még mindig nem volt meg. Megnéztem ott, ahova nagyon nem valószínű, hogy részeg állapotomban rejteném a bejárati ajtó kulcsát. A pizsamám zsebében (mert ki tudja milyen okból az volt rajtam). Üres. Akkor már csak egy tippem van, ahova nemhogy részeg állapotban nem tenném a kulcsokat, de még józanul se. A helyén. Na és hol volt? Pont ott.

- Megtaláltam! Nyitom!!!- kiabáltam az idegennek. Nem reagált.

 Amikor kinyitottam az ajtót, minden bizonnyal kiköptem volna a teát a számból, ha nem kólás lennék, és ittam volna valamit. Egy (számomra) idegen fiú állt előttem. Körülbelül egyidősnek nézett ki velem. Csak én ország vagyok. Zöld szeme volt, és minimum olyan vastag szemöldöke, mint Arthurnak. A haja viszont valamilyen megmagyarázhatatlan okból ugyanolyanra volt vágva, mint az enyém. Még az az idióta tincs is ugyanúgy meredt az égnek, mint a sajátom. Sőt, az arcformája is hasonlított az enyémhez.

- Öööö… Bocsi, de ismerlek téged?- kérdeztem értetlenkedve.

- Igen, csak nem emlékszel rám. 17 évvel ezelőtt lefeküdtél azzal az idióta angollal, és egy nagyon kedves tündérke segítségével megszülettem én. Amúgy Lili tényleg jófej.

- Igen?

- Ja. Ráadásul a múlt héten Mr. Bunny is meglátogatott.

- Várj! Melyik Mr. Bunny?

- Miért? Hány van? Természetesen Arthur Mr. Bunny - ja. De te úgysem látod, nem igaz?- monda halál nyugodtan.

- Inkább gyere be. Nem szeretem, amikor erről beszélnek az emberek előtt…

*

- Először is… Who the fuck are you?

- Alex. Alex F. Kirkland.

- Aha… és honnan tudod hol lakom?

- Na, ez még egy nagyon jó story. Fogalmad nincs, milyen bizalmas információ a lakcímed!

- De… van. Én értem el, hogy ilyen bizalmas infó legyen.

- Aszta! Te ekkora befolyással vagy a kormányra?

- Nem beszél, én kérdezek! Szóval, honnan ismered Arthurt?

- Mr. Bunny mondta kik vagytok.

- És kik?

- Országok. Tengelyhatalmak.

- Aha… Last one. Mi közöm hozzád?

- Az apám vagy. Azaz az egyik.

- Ez nekem magas. Egy percet kérek. Mindjárt jövök. Addig is hozz egy kávét, please!

- Rendben. Feketén?

- Nem, két cukorral. - mondtam, és elindultam a telefonhoz. Elértem, hogy az az idióta Anglia eljöjjön hozzám. Hiszen neki is van köze hozzá. Mr. Bunny, Lili, és ő.

Nem sokkal később méltóztatott elindulni. Lefőtt a kávé. Megittam. Aztán odaraktam még egyet. Koffeinmániám van, amikor ideges vagyok. Márpedig most az voltam, hiszen egy gyerek azt mondta, hogy ő Arthur és az én közös gyerekem. Az pedig nem jó, hiszen ilyen még nem történt, nem csak azóta, hogy én megjelentem, hanem azóta sem, hogy az első ország megszületett.

 Sokkal később, azaz amikor Arthur megérkezett értetlenül nézett Alexre. Hiszen ember. Látszik rajta. Öregszik, türelmetlen,(még nálam is türelmetlenebb, pedig rajtam nehéz túltenni…) és ha megvágja magát, nem gyógyul be a sebe. Mert megvágta magát. Éppen a sebtapaszt raktam a felhasított ujjára (dínósat, mivel csak olyan volt otthon), amikor Anglia megszólalt.

- Akkor, ha jól értem, te azt állítod, hogy 17 éve keresel minket, de eddig még nem találtál meg minket…

- Pontosan.

- Most pedig, mintegy varázsütésre meglátogatott Lili, és Mr. Bunny?

- Aha.

- Igaz ez?- fordult a levegő felé Arthur. Mintha lenne ott valami! Humoros.

 Csend… De mintha Anglia megértett volna valamit. Okoskodóan hümmög, majd mikor már éppen elraknám a sebtapaszos dobozomat, felém fordul.

- Alfred! Beszélhetnénk egy kicsit? Négyszemközt!

- Persze! A fürdőszobában, mivel oda kell elraknom a sebtapaszaimat.

- Oké…

*

- Szóval az a helyzet, hogy amikor 17 éve khm… Együtt töltöttük az ezredfordulót, akkor volt egy igen különleges gondolatom. Emlékszel, utána kómában voltam 9 hónapig. És nagyon úgy néz ki, hogy Lilinek hála lett egy gyerekük. Aki ember, és magában hordozza az én, illetve a te személyiségjegyeidet.

- Azaz? Légyszi úgy, hogy értsem!

- Te vagy Alex apja. Én pedig… Khm… Az anyja.

- Ezt ugye te sem gondolod komolyan?

 Nem válaszolt. Szóval komolyan gondolja. Ilyen nincs. És én még azt gondoltam a srác egy nagyon jó cosplayes. Hogy én mekkorát tévedtem…

- Jó… Na és mi legyen vele?- kérdeztem, mivel valószínű, hogy ő nem fog megszólalni.

- Valamelyikünk magához veszi, és foglalkozik vele.

- Azt mondod, vagy te, vagy én bébiszitteré változunk.

- Azt. És mivel én már három gyereket felneveltem, és annyi bőven elég volt, ezért őt rád bíznám.

- Azért az, hogy felneveltél egy kicsit túlzás, nem gondolod? Velem szinte soha nem foglalkoztál, csak, ha az adót kellet beszedni. Hong Kong függetlenedett, és ha jól tudom, most Izlanddal kavar. Sealandot pedig rásóztad Belwardra, és Tinora.

- Én erre akkor sem vagyok képes.

- Közbeszólhatok?- hallottam ekkor Alex hangját, ami jelen pillanatban nagyon hasonlított arra, mint aki mindjárt elkezd sírni. - Nekem nem kell bébicsősz. Csak tudni szerettem volna ki volt az a két szemét, aki miután megszülettem, magamra hagyott. Mostmár tudom, de már bánom, hogy ilyen kíváncsi voltam. Majd foglalkozok magammal, ti ne is törődjetek velem.

 Azzal elrohant. Otthagyott minket, meg sem várva, hogy felriadjunk az első döbbenetünkből.

 Én voltam, aki először magamhoz tértem.

- Alex! Várj!

*

Az előszobában értem utol, amikor sírva, és dühösen vette vissza a cipőjét. Nem szóltam, csak elálltam a kiutat. Először némán próbált elsétálni mellettem, majd megpróbált arrébb tolni, de nem sikerült.

- Arrébb mennél?

- Nem…- mondtam, és még magabiztosabban álltam ott a helyemen. - Nem, amíg meg nem hallgatsz.

- Nincs mit mondanom neked.

- De nekem van! Mi lenne, ha meghallgatnál?

- Nem vagyok rád kíváncsi.

- Addig pedig nem mész.

 Közben Arthur is megjött. Ő nem beszélt. Csak némán nézett minket, és megpróbálta meghúzni magát.

- Nem vagyok rád kíváncsi. - mondta, miközben megpróbált elmenni a másik irányba. De nem tudott. Hiszen hiába próbált Arthur úgy kinézni, mint a legújabb bútorom, de nem igazán sikerült neki. Így viszont elállta az útját Alexnek.

- Márpedig akár tetszik, akár nem, meghallgatsz. Nem mondtam, hogy nem akarom, hogy velünk legyél. Szép lassan megismernénk egymást, és akkor nem lenne semmi baj.

- Nem érdekelsz!!! Csak hagyj elmenni!

- Nem. Hát nem azért kerestél fel minket, hogy velünk élj?

- De…- ekkor már nem sírt egyenesen bőgött. Nem hiszem el, hogy a Hollywoodi szövegeim tényleg hatásosak a valódi életben! 1-0 nekem Arthur! Majd még megbeszéljük, kinek a filmjei valószínűtlenek!

- Akkor maradj! Egy szóval nem mondtam, hogy nem maradhatsz itt.

- Akkor meg miért veszekedtetek amiatt, hogy ki neveljen?

- Nem veszekedtünk. - mondtam

- Nem?- kérdezte Arthur meglepetten.

- Nem, nem veszekedtünk. Csak az ellen tiltakoztam, hogy Arthur egy gyereket is felnevelt volna tisztességesen. Én más akarok lenni, mint ő. Én azt akarom, hogy az, aki számít rám, ne csalódjon.

- Akkor most mi lesz?- kérdezte, már csak szipogva. Hál’ istennek.

- Természetesen maradsz.

- De… Mi lesz Arthurral?

- Csak felejtsd el őt. Sőt, Arthur kifelé!

 Némán ment ki. Elengedtem az ajtó felé, majd megfogtam Alex kezét.

- Te pedig, elmeséled milyen a normális élet. Tudod, nekem mindig az ország ügyekkel kell foglalkoznom, meg, hogy jó színben tűnjek fel a többi ország előtt. Szóval lesz mit bepótolnunk. - mosolyogtam olyan bátorítóan rá, amennyire csak tudtam, és közben berúgtam az ajtót Arthur után.

 Viszlát, a legközelebbi ezredfordulón!

 Addig pedig hőst nevelek Alexből. Olyat, mint amilyen én vagyok. Because I’m the HERO!

Fárasztó... Nemigazán érdekel, nem is foglalkozok vele, azomban ő bevon engem is csillogásába. Haja a savanyú citromra emlékeztet, de szempillája a medvecukor színével vetegszik. Mindenki úgy tekint rád, minte egy óriás óvodásra. De ez csak a látszat. Valójában szomorú vagy a folyamatos elutasítástól. Magányos vagy. Hisz' Kuroko sem a te árnyékod, Aomine (kit te példaképednek veszel) sem a te társad. Vagy bármelyik klub, amibe rövidebb időre beléptél. Mind csak próbálkozás arra irányulóan, hogy beilleszkedj. Hogy végre elkapd a mézesmadzag végét. Mint egy macska, aki a cseresznye piros lézert üldözi. Vagy mint egy farkát kergető kutya. Sosem fogod elkapni... Sosem éred el a célod. S mint már mondtam nem is érdekel. Mert nyűg. Mert nem kelti fel az érdeklődésem. 

 Kibontom a kezemben tartott chipsed, majd bekapok egy aranysárga szirmot. Tessék... Erről is te jutsz az eszembe. Ez egy egészen új nézőpont. Hajad és a szemed színe, mint az kedvenc chipsem. De ez is sós. Meg sem közelíted az édességet. Csak távolról ismered. Külső szemlélőként figyeled akárcsak én. 

 De te megpróbálod utánnozni, lemásolni, azonban nem teheted. Te maga vagy a tűhegyes csillogás a puha bárányfelhők édesével, mely itt a földön a vattacukorhoz hasonlatos. Vagy mint a méz, amely a csalfaságáva lépre vonza az oylan bolondokat, mint én. De igazából átver. Mert minden képzeletedet túlszárnyaja. Megcsal, hogy aztán már más mézre rá se nézz. Ne legyen gustusod hozzá. Bár... Színed aranysárgád hasonlatos a mézhez, te azonban más vagy csillogó, ragyogó máz van kívül rajtad. Amikor viszont bepillantok alá, elfintorodik a szám a savanyú ízétől.

 Lám, most meguntad a fárasztásom, és inkább rászálltál Midorimára. Őt sem nagyon érdekli. Ma egy nyúlfigura volt nála. Valószínűleg ez volt a napi szerencsekabalája. De így távolról úgy néztek ki, mint egy répa, meg egy citrom.

- Most egy olyan történetet fogsz hallani, amit nem én találtam ki... Mindez megtörtént... Ha nem is pontosan így...

- Chris'! Ne légy hatásromboló! Mondd el a mesét Peternek, és feküdjünk le mi is. - a norvég férfi türelmetlenül szakította félbe a dán monológját.

- Azért maradsz meghallgatni? - Kérdezte a másik szokásos fülltől fülig érő mosolyával. A kérdezett nem felelt semmit, csak leült a kis, szőke, sealandi fiú ágyának sarkára. 

- Akkor kezdem... Az egész egy nagyon-nagyon régen történt... - fogott bele a szokásos mesélőhangján az előzőleg Chris'-nek nevezett férfi...

§

- Tündérek márpedig nincsenek! Makacskodott a dán lovag. 

- Vannak, ha mondom. Az álmaink megtestesítői. Téged is körülvesznek. Sokan vannak, és mind mosolyog. Csodálatos látvány. - a norvég lányt teljesen elbűvölte, amit látott. Egy férfi csupa ezüstszín páncélban, körülötte megannyi tündér, és ork mosolyog, nevet, és pajkos vidámságot mutat a külvilág felé. A szivárvány minden színében pompáznak.

- Nem hiszek neked! Bizonyítsd be.

- Figyelj... - itt a lány elakad. Még csak nem is tudja az idegen nevét, aki akár a Tündérkirály is lehetne. Mélyen elpirul butaságán, hogy csak így leszólított egy vadidegent.

- Chris'.- segítette ki a férfi a szörnyű nagy zavarban szenvedő lányt. Aki egyébként szintén gyönörű volt. Tejelszőke haja egyik oldalt a szemébe lógott, másik oldalt azniban egy kereszt alakú csattal volt hátratűzve.

- Chris'!- könnyebbült meg a lány. - Nem látod őket, ha nem hiszel bennük. Ez így működik. Próbálj meg egy icipicit megbízni bennem, és akkor látod majd őket. Amúgx pedig engem Lucynak hívnak.

- Szép...

- Hm?

- A neved. Gyönörű neved van.

- Nem én választottam. És ha ez egy bók akrt lenni, akkor harmetgyenge, hiszen nem én vagyok az egyetlen Lucy.

- Szép is vagy... De a hitemet nem tudod megtörni.

- Akkor mi szerinted egy tündér?

- Ezt neked kéne jobban tudnod, hiszen te is az vagy nem? Csak ideképzellek. Nemsokára felkelek, és rögtön el is felejtelek.

- Nem vagyok délibáb, hogy eltűnjek. Tündér pedig mégúgyse. Van egy hugom, aki otthon vár, szóval bocsáss meg, de nem fogom rádpazarolni az időm.- a lány nem tudta miért mondta el ezeket ennek a vadidegennek, mégis ösztönösen megbízott benne. Vagy a tündéreiben, melyek az ifjú álmairól meséltek neki. 

 Hátatfordított hát, és elment. Be az erdőbe, hogy gombát szedjen. A vitéz sok ideig csak állt, és nézte a helyet,ahol a lány bement a rengetegbe.

§

- Chris'! Peter elaudt. Mi is menjünk!

- Emlékszel még a végére?

- A mesének? Igen... A lovagom utánnamjött, egészen a házamig követett, ahonnan később egy palotába költöztetett engem, és a testvéremet. Igaz, már lakott ott egy félelmetes tekintetű férfi, de egyjódarabig ott éltem.

- Ennyi?

- Igen... Ez a vége.

- De szerelmes voltál belém? Nem így volt?

- Akkor még nem.

- Most?

- Erre neked jobban kell tudnod a választ. - mondta a mindig citombaharapott képű ember, majd egy puszit lehelt annak homlokára. A dán pedig egy pillanatra tényleg elhitte, hogy léteznek tündérek

  Már egy hete vagyok itt, és mint mindig, ma délután is csendben sétálgatok a bázison, bár már teljesen besötétedett. Pulóver nem volt nálam, és az esti szellő már fújdogált. Hideg volt. „Vissza kellene menni a szállásra…” - gondoltam, és elindultam abba az irányba. Azaz csak indultam volna, de ekkor valami a vállamra terült. Egy piros katonai kabát volt. Hátranéztem és Angliát láttam magam előtt. Már egészen jól tudott magyarul. Meglepően gyorsan haladt. Ezért nem is lepett meg, hogy amikor megszólalt, azt magyarul tette.
- Meg fogsz fázni, ha még sokáig itt állsz!
- De te is, ha ilyen könnyen lemondasz a kabátodról.
- Én nehezen… ország vagyok. Hideg, esős. Jól bírom az ilyen időt. - Rámosolyogtam. Örültem, hogy neki nehéz bajba kerülnie. Így legalább nem kell aggódnom érte.

Azonban ma nevezetes nap van. Mához pont egy hete kérte, hogy a barátnője legyek, és én mostanra ígértem neki a választ. És már este van. Az érzéseim iránta tiszták, de azért akkor is, eddig elrabolt, rám mászott, vele aludtam, leápolta a sérülése(i)met, amiket Oroszországtól kaptam, és még sok minden más. Ha a barátnője leszek, szabad kezet adok neki… azonban amikor belenézek, káprázatosan szép zöld szemeibe, akkor biztos vagyok abban, hogy őt szeretném.

Megfogta a kezem, és maga felé fordított. Tudtam, mit akar.
- Bogi… megtennéd, hogy jársz velem? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de igyekszem! – mondta, azzal a bűbájos szemeivel az enyémbe nézett.
- Igen! – feleltem, és minden kételyem elszállt. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait, s lágyan megcsókoltam. Ő pedig szenvedélyesen válaszolt. Kezével a hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, és úgy tűnt, ő is így érez, mert addig nem eresztett, amíg már egyáltalán nem is kaptunk levegőt. Akkor is mélyen a szemembe nézett, és megragadta a kezemet. Futottunk… együtt a szállás felé… kézen fogva… most már nem kellett pironkodnom a többiek előtt, nem kellett kerülnöm a társaságát. Végre felszabadultunk…

A többiek egyébként akármennyire is próbáltam titkolni, rájöttek a mi kis titkunkra, így, mikor kézen fogva elrobogtunk előttük, gyakorlatilag meg se lepődtek rajtunk, csak mosolyogva integettek nekünk. Megállni csak Arthur szobája előtt álltunk meg.
- Várj egy percet! – mondta lihegve, majd beszaladt a szobába. Ekkor ért utol minket Amerika.
- Na mi újság? – kérdezte.
- Összejöttünk! – feleltem, szikrázva a boldogságtól, ami lehet meg is látszott rajtam.
- Akkor Kanada jön nekem egy 20-assal. Amúgy örülök nektek. Épp ideje, hogy Arthur felengedjen. Az elmúlt héten olyan feszült volt, hogy rosszul voltam tőle.
- Kanada? – kérdeztem, mivel Anglia stressz-jelenségét én is észrevettem.
- Igen. Fogadtunk, hogy összejöttök-e és én nyertem.
- Ilyenre nem szabad fogadni! – mondtam neki mérgesen.
- És, hogy mennyire hasonlítotok! Esküszöm, mint két tojás! Arthur is szeret kioktatni.
- Talán el kéne gondolkoznod azon, hogy igazunk van-e, és ha úgy véled, igen, megpróbálhatnál hallgatni ránk.
- Hmm… megvolt! Nincs igazatok. – vigyorodott el, azzal a szobájába szaladt.

„Egyszer még megbánja…” - fogadkoztam magamban, Anglia jelent meg az ajtóban, egy hatalmas csokor rózsával.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ám a virágok helyett őt öleltem magamhoz.
- „Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó?” – suttogtam a fülébe, kedvenc drámaírója sorait.

Ő persze elpirult, hogy ilyeneket mondtam neki, hiszen ő még most is az a kimért angol, aki eddig is volt. Még most sem igazán tud mit hozzászólni a bókokhoz. Sebaj… nem is ebbe szerettem bele.
- Bogi. Szép a szemed. – suttogja nekem, majd átölel. Hogy őszinte legyek nem igazán tudom mit talál benne szépnek. Sötétbarna, enyhén vöröses szemem van, amit én, személy személyem szerint utálok. Átveszem tőle a virágokat, és beviszem a szobámba, hogy beletegyem egy vázába.

Mire kiérek, Angliát leütve találom a földön, mellette két katonaruhás férfi áll. Egy fehér hajú és egy szőke. Németül beszélnek. Valakinek a lányáról. Tudom kik ezek!

A szőke, magas, kék szemű, hátrazselézett hajú, Németország tengelyhatalma. A másik, alacsonyabb, azonban félelmetesebb. Szeme vörös, akár a vér. Kezében jókora bot. Gonoszul vigyorog, amikor észrevesz.

Tudom, késő… ha elfutnék, elkapnának. Hát csak egyvalamit tehetek. Odarohanok Angliához, letérdelek mellé, fejét a térdemre helyezem, és óvatosan fölé hajolok. Kezemmel legyezgetem sápadt arcát, s közben sírok. Sírok a félelemtől. Mert itt van előttem két kegyetlen német katona, akik alighanem el fognak rabolni, ráadásul szerelmem itt fekszik eszméletlenül a földön, és nem tudom, él-e vagy hal-e?

Ekkor a porosz – hiszen az egyik az volt – megragad a galléromnál, és talpra ránt. Kényszerít, hogy belenézzek rideg vörös szemeibe.
- Ő az. Kétség kívül. – mondja ekkor a másik, akit Ludwignak hívnak.
- Akkor fogjuk, és menjünk! – ragad meg Gilbert és elkezd húzni a kijárt irányába. Ekkor eszmélek csak fel sírásrohamomból és sikítok.
- SEGÍTSÉG!!! VALAKIII!!! – kiáltom, de a bázis kihalt. Azonban senki sem válaszol. Az orosz és kínai csapatok bevetésen vannak, a franciákat virágért küldtem el, az angolok és az amerikaiak meg már régen lefeküdtek aludni. Angliát leterítették, Amerikát pedig szintén kiütve találom Kanada házának ajtaja előtt.
- Nyugi kislány! Senki sem fog segíteni neked. – mondja Gilbert. Igaza van…
- Jobb, ha csendben maradsz! – mordul rám Ludwig is.
- Inkább szólj a bátyádnak, hogy engedje el a kezem! Van barátom! – morgom, de erre mindkét katona megáll.
- Honnan tudod, hogy rokonok vagyunk? Senkinek nem mondtuk, ráadásul nem is hasonlítunk.
- Elég sok mindent tudok… – mosolyodok el szemtelenül.
- Mint például? – kérdezi gyanakvóan a porosz.
- Hááát… neked Gilbert, tetszik a hazám, Erzsébet, de sajnos nem kaphatod meg, mert az összeköltözött Ausztria-sannal. Vagy te Ludwig – fordulok a másik felé. – szövetségben állsz a két olasz tengelyhatalommal, Venezianoval, és Romanoval, ám Dél nem igazán szívlel téged, és Spanyolországgal él. Továbbá mindketten szeretitek a sört, és neked porosz, van egy kis sárga madarad, Gilbird. Téged a Német Lovagrendnek hívnak, öcsédet Németországnak. Tudom még azt is, hogy az eddig említettek közül valaki az apám, aki 16 évig rám se bagózott, most is csak azért, mert az állítólagos ellenséggel vagyok. Pontos összefoglalás? Mert ha kell, még folytathatom…
- Nem... Ennyi elég lesz, köszönjük. – mondja a fiatalabbik.
- Bakker, Öcsi, én még nem hallottam ilyen pontos információkat rólunk! Ez a lány veszélyes.
- Feltehetőleg, azonban, ha rólunk ennyit tud, akkor szerinted mennyit tudhat azokról, akikkel egy hétig együtt lakott? Kész főnyeremény!
- Örülök, hogy örültök nekem, és hogy élőben megismerhettelek Ludwig, sokat hallottam rólad… DE!!! Nem fogok információkat kiadni erről a Szövetségről.
- Rólam? – kerekedik el a szőke szeme, ám bátyját mondandóm másik fele fogta meg.
- Óh, úgyis beszélni fogsz! Megvannak rá a módszereim! – nevet a porosz, majd újra elindul.
- Régen pasinak nézted a hazámat!!! És te még azok után is beleszerettél. Emellett… - folytattam volna a fehér hajú leégetését, ám ő félbeszakított.
- Az nem úgy volt! Fiúnak mondta magát! Hazudott nekem. – pirult el teljesen. Látszott, hogy kínosan érinti ez az emlék.
- Hazudsz! – mondom, de folytatom mondandómat. – Poroszország, add ide a telefonod, hogy elintézhessek egy PRIVÁT HÍVÁST, és utána veletek megyek a legkisebb ellenállás nélkül.
- Rendben! – vonja meg a vállát a porosz, majd ideadja a mobilját, és hagy félrevonulni.

Nem próbálok szökni, értelmetlenség lenne… azonban már van egy homályos tervem, melynek köszönhetően, max. 3 nap múlva visszajuthatok ide.

Megnyitom a porosz névjegyzékét, és gyorsan végigpörgetem. Jól gondoltam… Benne van Magyarország száma. Benyomom a hívás gombot. Kicseng…
- Bíp… bíp… - hallom, majd Erzsébet ideges hangja is megszólal. – Mit akarsz?
- Magyarország! Nem Poroszország vagyok. Kannás Bogi… Magyar állampolgár. Az a porosz el akar rabolni, megtennéd, hogy megakadályozod?
- Persze… Csak mondd meg, hogy hol vagy! – felel, és hallom, ahogy előkotorja a serpenyőjét, mely talán a legnagyobb fegyvere.
- Az amerikai bázisán a szövetségnek.
- És miért nem Amerikától kérsz segítséget? Én elég messze vagyok.
- Mert már alszik az osztaga, őt magát pedig leütötték.
- Oh… Értem... Egy órán belül ott vagyok. Ott tudsz maradni egy óráig?
- Nem igazán hiszem, de megpróbálok…
- Rendben, ha változás van, hívj!
- Jajj, még valami! – mondom – ha már nem lennék itt, Angliát is leütötték, de nem akarom, hogy majd miattam aggódjon. Tájékoztatnád majd a helyzetről?
- Persze! –feleli.
- Kösz! – fejezem be a beszélgetést, és kinyomom a telefont.

A porosz rögtön megindul felém. Nyújtja a kezét a telefonér. Odaadom.
- Összepakolhatom a cuccaim? – kérdezem tőle, majd a szállásra mutatok.
- Igyekezz!!! Ludwig, te pedig kísérd el! Nem akarok sokáig időzni itt… Nem valami bizalomgerjesztő ez a hely…
- Rendben. – szól a német, majd velem együtt elindul a lakásom felé. Körülbelül tíz percet matatok a szekrényben. Addigra Ludwig előhalászott egy bőröndöt.
- Pontosan hová megyünk? A német szállásra, vagy az olaszra? Esetleg a japánra?
- Olasz. – feleli röviden. Hááát, hogy őszinte legyek, nem így képzeltem az első találkozásomat életem példaképével.

„Sebaj, majd összebarátkozok vele… Remélem…” – gondoltam, miközben Olaszországba megfelelő ruházatot halmoztam utazótáskámba. A harmadik rövidnadrág után, azonban elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogyan húzhatnám még tovább az időt. Hiszen Erzsébet 1 órájából, még csak 10 perc telt el…

  Ez a nap is eljött. A kis finn, mint minden évben, elindult, hogy kiossza az ajándékokat. Hosszú éjszaka ez. Most sem volt rövidebb, de most is véget ért. Hajnalban Finnország végre hazaért. Fáradtan huppant le a kanapéra, piros jelmezében, és hagyta, hogy szinte azonnal elnyomja az álom
§
Korán reggel kelt, azonban valaki még így is megelőzte. A konyhából reggeli illata kúszott a nappaliba. A finn nagyokat nyelt, miközben érezte a levegőben a grillezett hering illatát – Igen, a hering tipikus finn étel. – , és hallotta, amint valaki azt egy tányérra kiszedi.
Csendben bekukucskált a nyitott ajtón. Lakótársa, Berwald volt az, aki éppen egy gyertyát szúrt a halba. Hogy őszinte legyek nem valami kreatív főzés terén.
Tino benyitott az ajtón, és a konyhaasztalhoz csoszogott.
- God morgon! – motyogta a finn svédül.
- Neked is. – fordult meg a svéd,és a maga kimért módján odaadta a reggelit Finnországnak. – Boldog szülinapot.
- Tudod, hogy nem tartom fontosnak.
- Ilyenkor tudsz kívánni. Fújd el és kívánj valamit. – morogta a svéd, aki habár kedves akart lenni, félelmetes kisugárzása gátolta ebben.
- Rendben – szeppent meg Tino, de megtette amit a svéd kért.
„Bárcsak… bárcsak… szeretne valaki.  Nem csak a Mikulás miatt!” – gondolta, azzal elfújta a gyertyát. Kivette a halból a forró viaszdarabot, majd hozzálátott a reggelijéhez. Habár égette a torkár a hal, megette. Hogy egészen pontos legyek, az utolsó falatig. Utána pedig állt volna fel, de Berwald megelőzte, kezéből kivette a tálat, és a mosogatóba helyezte.
- Köszönöm! – mondta Tino, és boldogan nézett mogorva lakótársára.
- Mit kívántál? – szólalt meg Berwald, amikor észrevette titkos kincsén a mosolyt.
- Nem mondhatom el, mert nem teljesül. – morogta rögtön a kis finn és az arcán halvány pír jelent meg.
- Rendben.
- Akarod tudni? – nézett mélyen a másik szemébe.
- Mi másért kérdeztem volna? – kérdezte a svéd, majd közelebb lépett a finnhez.
- Akkor elmondom. – lehelte Finnország.
- Biztos? Akkor nem fog teljesülni. – hátrább állt Tinótól, és így könnyebbé tette a légkört.
- Lehet, hogy már teljesült… szóval… – mondta, majd kisebb szünet következett. – Azt kívántam, hogy valaki igazán szeressen… – Tino lesütötte a szemét és fülig vörösödött.
- Igazad van. – Mondta Berwald. – Már teljesült...
Azzal felemelte a finn arcát az állánál fogva, és gyengéd puszit nyomott az apró szerelme homlokára.

Nah meg persze még egy. Ez már hosszabb. :)

Norvégia a feldúlt szobája közepén ült továbbra is a csatját keresve. Bosszankodva nézte át újra a földön heverő ruhakupacot, a szekrényeket és a polcokat továbbra is sikertelenül. Idegesen felállt és kiment a napaliba és a konyhába újra átkutassa azt is. Mikor ott sem találta, feladva a keresését kiment a nappaliba és leült a kanapéra. Bekapcsolta a TV-t, de nem tudott figyelni rá. Nem sokára a többi északi is felkelt. Már nem tudtak visszaaludni Norvégia csörömpölése miatt, ami felért egy elefántcsordával és már abban se voltak biztosak, hogy nem ez történt, mert a ház is úgy festett mintha ormányosok serege futott volna át rajta. Dánia nem zavartatta magát. Neki a szobája is hasonlóképen festett ki. Bement a konyhába és nekikezdett a reggelijéhez. 
- Látom kezded átvenni a szokásaimat. – Nézett ki a Norvégra. Felvett a földről egy műanyag müzlis tányért és a helyiség másik feléből előkerült a zabpelyhes doboz is. A hűtőt Norvégia nagyjából rendben meghagyta, szóval a tej előkerítése már nem került olyan sok időbe. Nem sokára Svédország és Finnország is fáradtan kijött a szobájából és meglepetten néztek körbe a lakásban. Mikor lementek a nappaliba, meglátták Norvégiát egy már kevésbé ép IKEA dohányzóasztal társaságában, gondolataiba mélyen elmerülve.
- Nor, mi történt? – Kérdezte Finnország aggodalmasan.
- Ki vette el? – Kifejezéstelen arccal bámult a Svéd-Finn duóra, akik csak értetlenül egymásra néztek és mi után megbizonyosodtak róla, hogy a másik sem érti, hogy a norvég miről beszél, visszanéztek rá. 
- Fogalmunk sincs miről beszélsz. – Mondta Svédország közömbös hangon.
- Eltűnt a csatom.
- A házra nézve már meg sem kérdezem, hogy mindenütt kerested-e. – Kiabált át Dánia a konyhából, ami a nappaliból nyílt. 
- Melyikőtök volt? – Kérdezte szúrósan nézve, miközben baljós, lila aura lengte körül a testét.
- Nor, légy szíves nyugodj le. – tette a kezét Lukas vállára – Mikor tűnt el?
- Tegnap este. – Mondta és mintha a köré gyűlő aura egy kicsit elhalványult.
- Hány körül?
- 10.
- Meséld el pontosan mi volt.
- Zuhanyzásnál levettem és miután végeztem bevittem a szobámba és letettem az éjjeliszekrényre. Lementem a konyhába hogy egyek és mire visszaértem már nem volt ott.
 - Sve-vel csak 11 körül jöttünk haza.
- Dánia. – Mondta Norvégia vészjósló hangon, majd a tekintetével próbálta felnyársalni a még mindig a konyhában tartózkodó férfit.
- Hééé! Nem én loptam el. Amúgy is, miért venném vissza azt, amit én adtam? Ez nem vall rám. – Itt szünet következett be. Már csak egy ember maradt. – Akkor Izland?
- És ő hol van? – Kérdezte Finnország.
- Gondolom a szobájában. Reggelire amúgy is mindig valami egészségtelen, édes cuccot szokott enni, úgyhogy nem is nagyon szokott előjönni délig. – Norvégia felállt és feltrappolt a lépcsőn öccse szobájához. Pár másodperc elteltével Dánia is elindult utána.
- Hova mész? – Kérdezte Finnország.
- Nor után.
- Az oké, de miért?
- Mert lehet, hogy egy jó kis testvérbunyó tanúja lehetek. 
 Lukas bevágta az ajtót és odaállt a legfiatalabb északi mellé, aki csakugyan egy zacskó gumicukrot tömött épp magába és közben ázsiai barátjával chat-elt és zenét hallgatott. Nemes egyszerűséggel levágta a laptop tetejét, amire az izlandi ijedten vette ki a füléből a fülhallgatót.
- Te meg mit-
- Hol van a csatom?
- Ezt nem neked kéne jobban tudnod?
- Te vetted el nem? Senki más nem lehetett.
- Mi…Mi van? Eltűnt vagy mi? Fogalmam sincs, hogy hol van. 
- Akkor gondolom nem baj, hogyha átkutatom a szobádat.
- Miért loptam volna el? – Norvégia figyelmen kívül hagyva izlandi öccsét, odament a szekrényhez és áttúrta az egészet, úgy hogy tartalmának fele a földön végezte, míg meg nem akadt valamin a keze. Megnézte a borítót majd a hátlapot és kérdőn nézett Emilre, akinek a felismeréstől céklavörös lett az arca.
- Hol szerezted ezt?
- Az egyik barátomtól kaptam kölcsönbe.
- Hongkong? – Erre az izlandi csak félrenézett. – Szóval Hongkong. – Mondta Norvégia, majd visszatette a yaoi mangát a fiókba és folytatta szeretett csatfónja* keresését. 
- Felesleges keresni. Nem loptam el.
- Szóval nem. – Mondta Norvégia kis szünet után és felemelte az imént megtalált csatot.
- Mi a…? – Izland köpni-nyelni nem tudott hirtelen. – De hát, én nem is vettem el. Este nem is nagyon mentem ki a szobámból. 
- Nincs meg belőle egy darab… - Állapította meg, majd gyilkos pillantást küldött a szigetország felé.
- Fogalmam sincs, hogy hol van és azt sem tudom hogy hogyan került ide. – Norvégia már épp mondani akart valamit, amikor is Mr. Puffin erősen elkezdett köhögni(Olyat a madarak is tudnak. Szerintem…) és nagy nehezen kiöklendezett egy kis arany darabkát. ( Na, ilyeneket már szerintem nem tudnak csinálni.xD Mindegy) 
- Akkor…a madár volt? – Kérdezte Dánia az ajtóban állva. – Pár percig síri csend telepedett a szobára. 
- Izland...A te hazádban meg szokták sütni a lundák húsát, nem? – És újonnal a már jól ismert feketés-lilás aura lengte körbe a norvégot.
- Nem sütheted meg. – De Norvégia figyelmen kívül hagyva öccsét, egy ki tudja honnan előrántott késsel üldözőbe vette a lundát. A madár egy pillanatra megszeppenten bámult, aztán mivel nem volt jobb ötlete…
- KAPJ EL HA TUDSZ HÜLYE PUNK! – Kiabálta Mr. Puffin, majd gyorsan kirepült a szoba ajtaján. A norvég Dániát félrelökve szaladt szélsebességgel a madár után és így együttes összefogással sikerült leverniük a Tinóék által a helyükre pakolt dísztárgyakat, képeket és bútorokat.
- Héé! – Kiáltott utánuk Finnország. – Ezeket meg mi lelte? – A svéd csak vállat vont és újra az IKEA-s tárgyak helyrerakásához kezdett, miközben megfogadta, hogy legközelebb már nem fogja rendbe rakni őket, hanem házimunkára fogja a tettest. Nem sokára Izland jött le sietősen a lépcsőn és utána Dánia. – Mi történt? – Azok gyorsan elhadarták a lényeget és mentek is tovább, hogy megkeressék a Mr. Puffin-t kergető norvégot. A kertben meg is találták őket, ahol a lunda felszállt a tetőre és érthető okokból nem is nagyon akaródzott lejönni onnan, viszont a norvégnak meg voltak a módszerei. Pár másodperc elteltével, már a trollja vállán utasította a misztikus lényt a lunda elfogására, aki kétségbeesetten szálldosott össze-vissza. Ennek következtében a ház is kapott egy pár ütést és már a bent tartózkodó két északi is inkább úgy döntött, hogy kimennek az udvarra és rendbe teszik a helyzetet. Vagy legalább próbálkoznak.
- Hééé Nor! – Kiáltott fel neki Finnország, de a megszólított rá se hederített, csak folytatta tovább gyerekes harcát az északi madárral. – Felnőtt vagy! Nem tudnád lerendezni ezt ahhoz illően?
- És lehetőleg úgy, hogy ne romboljátok össze a házat?! – Kontrázott rá a svéd és erre a varázsszóra a ház ünnepélyesen összeomlott. Norvégia ekkor úgy döntött, hogy jobb, lesz ha most már tényleg abbahagyja az öccse lundája ellen indított hajtóvadászatot.
- Komolyan mondom már vártam, hogy mikor fogjuk lerombolni 6.-jára is. – Mondta Dánia vigyorogva. – Na, akkor kezdjünk is hozzá az építéshez. – És ezt nyomatékosítva elővett egy fejszét a garázs romjai közül, majd várakozó tekintetét a többi északira emelte. – Hol van Icey?
- Tényleg! Az előbb még itt volt. - Nézett körül Tino, hátha meglátja valahol a legfiatalabb északit.
- Úgy látszik lelépett. – Mondta továbbra is kifejezéstelen arccal Norvégia
- Na de akkor kezdjünk bele! – Intett a dán férfi az erdő irányába és el is indult felé. 
Finnország és Norvégia kis vártatva elindult utána, – az utóbbi leginkább a bűntudat miatt. – de mikor megérezték, hogy svéd barátjuk nem jön megálltak.
- Mi az Sve? – Kérdezte Dánia
- Én nem építek. – Mondta, majd elfordult.
- Ne csináld mááár! 
- A te lego tudásod épp elég hozzá.
- Most duzzogsz? 
- Nem.
- De! Nyugi, majd veszünk új bútorokat az IKEA-ból.
- Nem takarítok megint utánatok.
- De Sve! – Dánia a Svédországtól kapott gyilkos pillantás következtében, úgy döntött, hogy inkább befogja és a másik két északival elindult fát vágni. 

*az erdő egyik rétén*
Izland nyugodtan feküdt a fűben és mélyen belélegezte a friss levegőt. Nem indult lundája keresésére, úgyis tudta, hogy csak órák kérdése és visszajön. Most nem akart semmi mást, csak nyugalmat. Egy kis időt, amit zajos bátyjai nélkül tölt el. Ahol csak az erdő madarainak csicsergését és a fák leveleinek susogását hallja. 
- HÉÉÉÉ ICEY! ALSZOL? – A hangos kiáltásra ijedten ült fel és nézett a mellette vigyorgó dánra. 
- Den! Nem vagyok süket, csak épp pihenni szerettem volna.
- Ahaaa, értem. Na gyere!
- Hova?
- Fát vágni. 
- Nem megyek. – Mondta, majd visszafeküdt a fűbe.
- Ne már hogy te is kezded. Svédország sem jött. 
- Nem kaphatnék valami más feladatot? 
- Hát végül is biztos van valami. - Egy pillanatra elgondolkozott. – Megvan! Keresd meg Nor csatját!
- A romokban?
- Miért ne?
- Lehetetlenekre nem vagyok képes.
- Tudod mit? Egyezzünk meg valamiben. Ha ezt megcsinálod, akkor semmi mást nem kell majd. Oké? 
Izland egy pillanatra elgondolkozott, majd felnézett a dánra.
- Áll az alku. – Végül is egy próbát megér gondolta magában, majd elindult az erdőből kivezető ösvényen. 
- Héé punk! – Szólt valaki utána rekedtes hangon, majd rászállt a vállára.
- Puffin? Azt hittem tovább fogsz bujdosni.
- A bátyád elől biztosan. És veled mi van? Leléptél vagy mi?
- Mondhatjuk úgy is. 
- Héé! Most akkor nem is fog értelmes válaszokat adni? - Izland nem válaszolt. Inkább a föld kémlelésével foglalta el magát. - Ne már hogy haragszol rám. Gyerünk! Buli van Puffin falván. Énekeljek neked?
- Inkább ne. 
- Cöh. Bunkó. Pedig én csak ki akartalak engesztelni. 
- Rám akartad fogni az egészet.
- Igen, mert téged nem sütnek és esznek meg érte. - Mi tagadás szeretett lundánk nem ért a bocsánatkéréshez. – Na jó, tessék. – Mondta, majd elővette a csőrével az eddig szárnya alá rejtett a csatot és a róla letört darabkát. 
- Te elhoztad? – Kérdezte meglepetten és kivette a madár csőréből.
- Igen, szóval bocs.
- Nem úgy volt, hogy a saját hülye céljaidra akarod felhasználni?
- Az majd ráér később, most egyenlőre neked van rá szükséged. – Izland elgondolkozott majd egy sóhajtás kíséretében válaszolt. 
- Na jó, megbocsájtok.
- És elintézed, hogy a bátyád ne csináljon belőlem kaját?
- Igen, valahogy megbeszélem vele. De egy ideig azért ne mutatkozz előtte.
- Nem vagyok hülye, Punk! – Mondta majd elrepült valamerre. Izland visszafordult az úton hogy megkeresse Dániát és a többieket. Alig ment fél kilómétert, már látta, hogy ők épp fával megpakolva jönnek vele szemben. Ő csak ment tovább, és amikor odaért hozzájuk, kivette a csatot és vigyorogva nyújtotta feléjük. Norvégia azonnal kikapta a kezéből és a mágiája segítségével már fél perc alatt éppé varázsolta és betűzte a hajába így mentek tovább négyen és ekkor még nem is számítottak rá, hogy mikor visszaérnek egy teljesen ép ház és egy benne nyugodtan kávézgató svéd fogadja őket.

Egy szösz az egyik társszerkesztőmtől:

Magyarország épp Lichteinsteintől jött. Úgy érezte beszélnie kell valakivel, akit jól ismer, és Svájc húgával amúgy is jó barátságban van. Valaki hirtelen ráugrik, és rikácsoló hangon elkezd kiabálni.

-Szia, Magyarország, hogy vagy mostanság? Épp most találkoztam az exeddel.

A lány már ösztönösen előkapta a serpenyőjét és redbul módjára "szárnyakat adott" Gilbertnek. 

-Ne ordibálj te vadbarom, és nagyon remélem, hogy nem ártottál semmilyen módon sem Roderichnek. 

-Nyugi már, nem csináltam semmit. Őrült nőszemély. Amúgy mielőtt még agyonütnél, hozzád jöttem. 

Erzsébet rosszallón bámult a poroszra. 

-Nem verekedni akarok, csak neked is kijár egy kis szabadnap. Mostanában nyakig vagy a munkában, és eldöntöttem, hogy addig nem hagylak békén, míg el nem megyünk egy sétára Budapesten. 

A magyar lány hosszas gondolkozás után végül belement, és elindultak, elhaladva a zászló alatt, melyen az igényesen hímzett magyar címer virított. Elhaladtak a Vodafon előtt. 

-Ez tetszik.-Mondja Gilbert.-Olyan szép piros színe van. 

-Ez beteges. Nézd, ott egy hot-dogos! Vegyünk 2-t! 

-Oké. Bár egy kis töltött paprikának szívesebben örülnék. Utoljára akkor ettem, amikor elmentem hozzád meg Ausztriához karácsonykor. 

-Az volt az első és utolsó alkalom, hogy veled karácsonyoztam. 

-Pedig megismételhetnénk-vigyorodott el a Porosz-csak most Roderich nélkül 

-Majd ha fagy. 

-Naaa! Ne legyél már ilyen!

-Azt mondtam, hogy nem. 

-Akkor legalább a Depresszió koncertjére menjünk el. 

-Talán. 

-Akarod mondani, igen. 

-Talán!! Egy majonézes, mustáros, kecsapos hot-dogot kérek. 

-Én ugyanezt csak pirított hagymával. 

-800 ft lesz. 

Megették a hot-dogot és Gil addig győzködte Erzsébetet míg bele nem ment, és a nap végéig arra is sikerült rávenni, hogy vele karácsonyozzon.

Amikor Arthur kilépett az ajtón, már viszonylag normálisan festettem. Rámosolyogtam az angolra, és csendben elindultunk vacsorázni.Bekopogtunk Amerikához is, így míg rá vártunk, tüzetesebben meg tudtam figyelni az angol öltözködését. Öltöny volt rajta. Fehér ing, és rózsaszín nyakkandő. Elegánsan nézett ki, mégis azzal, hogy nem tűrte be ingjét a nadrágjába, és nem gombolta be inge tetejét, lazán festett.

Pont mikor befejztem a szemlélődést, megjelent Amerika. Rajta sárga póló, és szokásos dzsekije volt farmerrel.

-Mehetünk!- mondta, azzal előreszökkenve megindult. Anglia csendben elmosolyodott. Hiába, még mindig örül Amerikának. Mint egy igazi apuka.

Én ia elindultam Amerika után, hogy ne zavarjam elmélkedését.Hamarosan észrevettem, hogy az angol is követ minket. Kiértünk az épületből, és szembetalálkoztunk a szövetség másik három tagjával. Kína, Oroszország, és Franciaország morcosan állt előttem.

-Vous êtes en retard!(Késtetek!)- morogta a francia.

-Nem az én hibám! Angliánál volt!- válaszolta rögtön az amerikai.

-What?(Mi)- kérdezte az angol, és valamikor ekkor lett teljes a zűruavar. Mindenki elkezdett a saját nyelvén vitatkozni, hogy valyon miért is késtünk, és a többiek miért nem láttak. Egy darabig vicces volt a civakodás. Utánna unalmas, fárasztó, majd idegesítő. 5 perc után pedig elpattant a cérna. Vége!

-Stop!- kiálltottam.- Elég volt! Nem jöttem ki a szobából, mert fáradt voltam. Késni pedig azért késtünk, mert elaludtam! Megint! Világos?- kiabáltam dühösen, mire mindenki értetlenkedve nézett rám(kivéve Anglia, mert ő értetlenül).

-Minden rózsának van tövise...- motyogta a francia.

-Szóval...- váltottam ismét mosolygós arcra- Megyünk vacsizni?

A többség döbbenettől letaglózva ugyan, de elindult.

Én Arthur mellé csapódtam(merő véletlenségből), és megfogtam a kezét. Nem mondtam igent, de kezdetnek talán elég. így megnyugtathattam, hogy nem benne kételkedek, hanem magamban. Nem tudom, elért-e az üzenetem hozzá, de megszorította a kezemet, és a sor végén kézenfogva indultunk el a díszes menet után. 

Az étkező egy, a szállástól elég messze elhelyeszkedő, a változatosság kedvéért szürke épület volt. Mindenki bement, és rutinosan vette a tálcát, evőeszközt, ételadagját, és leültek katonáikhoz. Ahogy gondoltam, nekem már nem maradt hely. Az oroszokhoz mondjk nem szívesen ültem volna, hiszen Ivannal nem jöttem ki valami jól(nem is tudom megvan-e a jogom ahoz, hogy Ivannak hívjam). Arthurhoz nem ülhettem, amíg el nem döntöm mit vákaszolok. Amerika mellett a vacsora túl sokáig tartana(nem is tudom, honnan jött ez a sanda gyanú). Kínánál már így is tömegnyomor van. Akkor viszont maradt Francias...

Fogtam hát tálcámat, és a francia asztalához sétáltam vele.

-Mi történt hölgyem? Nem élvezi az angol társaságát?

-Csak nem szeretnék teljesen elszigetelődni.

-Ön tudja...- mondta, azzal nekilátott elfogysztani a vacsoráját.

-Amúgy megtennéd, hogy nem magázol? Alig múltam 16!!!

-De már kész hölgy vagy.

-Kösz!- mondtam örülve, hogy a kérésem is meghellgatta, és el is fogadta.

-Szóval? Miért örülhetek, hogy engem tisztelsz meg a jelenléteddel?

-Egyszerű!- mondtam, és elmondtam az összes okot, kivéve Angliát. Őt ügyesen kikerültem.

- Értem... Most, hogy így mondod, igazad van. Kéne egy külön asztal a tengelyhatalmaknak.

-Ez a legkevesebb. Amúgy az sokkal zavaróbb, hogy az egész táborban sehol egy virág, és minden épület szürke.

-Nade ez csak egy katonai bunker...

-Az lehet, de ez nekem akkor sem tetszik... Majd megkérem Alfrédot, hogy szerezzen virágmagokat, és festéket. Rendbehozom ezt a helyet!!!

-Úgyse engedi az a jenki...- mondja.

-Ne hívd jenkinek! Nem szeretem ezt a fajta megkülönböztetést!

-Rendben, bocsánataot kétrek, nem úgy gondoltam!

-Elfogadva.- mondtam, és én is hozzáláttam az ebédhez. Egy darabig csndben ettem, de utánna észrevettem, hogy a francia engem néz(Mit néz, egyenesen bámul!!!).

-Mi van?- kérdeztem, és aggódva néztem végig magamon, hátha leettem magam, vagy valami baj van a kinézetemmel.

-Semmi... Csak gondolkoztam, hogy melyik az igazi éned, mert most pédául egész aranyos vagy, de pár perce mág láttalak tombolni is.

-Ez az igazi.- nevettem el magam, és kicsit el is pirulva.- Az előbbi csak azért volt, mert felidegesítettetek.

-Szóval ez az iazi...- motyogta, és láttam, hogy mélyen elgondolkozik.- Amúgy hogy van a csuklód?

-Oh, kösz. Egész jól. Már egy ideje nem fáj.

-Ennek örülök.- mondta, azzal felállt.- Úgy érzem, én indulok is... Salut!(Szia!)

-Neked is!- feleltem, majd én is felálltam éstálcám kíséretében indultam kifelé.

Az ajtóban nem figyeltem, és nekimentem egy embernek.

-Bocsánat!-szóltam rögtön, és már mentem is volna tovább, de megláttam a hosszú fehér sálat(Nem vágom, hogy képes azt viselni, télen-nyáron.).

-Semmi baj!- válaszolt mosolyogva, majd megfordult.

-Oh, te vagy az?- kérdezte, majd előreengedett, tartva az ajtót.

-Köszönöm!- mondtam, és már húztam is volna fel a nyúlcipőt, de az orosz nem engedett.

-Hogy van a kezed?

-Már nem fáj annyira...

-Sajnálom! Nem akartam, hogy fájjon, de nem engedhettelek el. Ugye megérted?

-Igen... Én sajnnálom, hogy szökni próbáltam.

-Nem kell! Jogos volt... Csak azt sajnálom, hogy habár mindent tudtál rólam, arra próbáltál menekülni, amerre én voltam. Miért? Francias biztos elengedett volna.

-Nem igazán tudom...- feleltem, de a válasz egyértelmű volt. A másik oldalon szembe kellett volna néznem Angliával.

Az orosz(szerencsére) beérte ennyi válasszal, és hagyott elmenni a szállásom felé. Épp ment le a nap. Az ég alja vöröses fényben úszott, a felhők lilás színben pompáztak... Az Angol még nem fejezte be a vacsorát, és a szállásra menni is felesleges lett volna. Elinduldam hát sétáni egyet a bázison. Háát igen... Ráférne egy kis női igazítás. Nem valami szép hely. Sebaj! Majd rendberakom. Szép lesz! Remélm...

Az út hosszú volt. Pont mint ahogy gondoltam. Legalábbis mindenki azt mondja, hogy még repülve is hosszú az út Magyarországtól az USA-ba. Pedig nem mondanám, hogy Amerika lassan vezet. Sőt, vezetési stílusát az olaszokéhoz hasonlítanám.

Amikor kinyitottam a szemem, vettem észre, hogy átkarolok valakit... Fejem a vállára dőlve. Ő csendben vizsgálgatta az arvomat. Mikor észrevette, hogyfelkeltem, elpirult, és rögtön elkapta tekintetét. Vadítóan zöld szemek, határozott szemöldök.... Világos bőr, enyhén elpirult arc... Anglia...

-Arthur...- sóhajtottam a nevét, majd még egyszer szorosan átöleltem.

-Nem akarunk zavarni a világért sem, de megérkeztünk.- mondja a francia, de a szemében dac csillog.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy ki tudja milyen magasan repülünk feltehetőleg Amerika felett további négy személy társaságában. Pedig nem hiányzik senki. Nekem az is elég, ha Angliával lehetek.

Dehát, ha megérkeztünk, akkor hamarosan el kéne szakadnom tőle. Eltolom hát magamat, de rögtöm megérzem, hogy milyen hideg van a kabinban. Eddig Angliának köszönhetően nem fáztam. Most azonban hideg van.

Ekkor észreveszem, hogy be van kötve a kezem. Nem gézzel, hanem egy kendővel. Miután közelebbről megnézem, arra is rájövök, hogy Anglia kendőjével.

-It isn't broke, but it is going to hurt a lot.(Nincs eltörve, de sokat fog fájni.)

-Oh... Thank you!- köszönöm meg az angolnak, aki látván, hogy a kötést tanulmányozom közölte velem a tényállást

Mogorván nézek Oroszországra, de ő csendben kibámul az ablakon.

-Kedves utasaink! Most leszállunk.- mondja az amerikai, és a gép majdnem zuhanórepülésbe kezd. Rámülten ragadom meg a hozzám legközelebb eső tárgyat. Az angol karját. Ő is megilyed, ezért ráfog az én karomra. Így egymásbakapaszkodva, a sikítógörcs határán vészeljük át, amíg Amerika leteszi a gépet. Amikor pedig földetértunk, szinte kiesek a helikopterből. Azt, hogy újra talaj volt a lábam alatt igazi megváltásnak éreztem Amerika vezetési stílusa után.(Néha elgondolkozok, hogy ez a jenki hogy kapott vezetési engedélyt.)

Amerika persze rögtön megragadott(Pont a fájós csuklómnál! Áú!), és elrángatott néhány szürke épület felé, és közben folyamatosan sorolta, mit is kell tudni a helyről.

-... Ez itt az a hely, ahol a kaját tartom. Ha valami kell, csak szólj nyugodtan, beszerzem. Ez az épület a katonák szállása. Itt, ebben a szárnyban laknak, a francia, az orosz, és a kínai katonák, ebben pedig az amcsik, és az angolok. Az ott a tankok repülők, bombázók épülete. Az pedig a háttérben a fegyverek, a lőszer, és a kézigránátok tárolására szolgál...- mondta, és minden bizonnyal folytatta is volna, ha nem szólok közbe.

-Ez mind szép és jó, de hol lakom?

-Jah, te velünk laksz a tengelyszálláson. Van külön szöbád, de fürdő az csak egy van.

-Értem... És ki a szomszédom?

-Rajtad túl nincs szoba, veled szenben üres, melletted pedig Anglia lakik.- vigyorgott hamiskásan rám, és várta, hogy megszólaljak.

-Most mi van, miért bámulsz?

-Oh, csak azt reméltem, mondasz valamit, hiszen még én is láttam, mennyire összemelegedtél Arthurral.

-Félreérted!- ráztam a fejem azonnal, de elpirultam.

-Akárhogy is, még én vagyok abban a szárnyban, és én nagyon mélyen tudok ám aludni...- Természetesen feképnél hagytam, és elindultam a lakásomnak nevezett hely felé.

Mikor megérkeztem, benyitottam az első nyitott ajtón, amit találtam. Egy üres szobát láttam. Bent egy ágy, egy ruhásszekrény, kistévé, és számítógép volt.

-Ha minden igaz, ez az én szobám.- mondtam magamnak, azzal nekiláttam felfedezni a területet. A szekrényben volt egy csomó ruha, meglepő módon az én méretemben. Volt ott mindenféle márkájú, színű, stílusú, szabású ruha. Végül úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, és átöltözöm. Felvettem egy fehér, bő szabású pólót, és a farmeremet lecseréltem egy virágos azoknyára. Végül a cipőmet váltottam le, egy magassarkú szandálra, ami illett a kollekciómhoz. Odamentem a szobámba bejutó fénynek egyetln forráspontjához. Egy terasz volt. Amikor kiléptem észrevettem a vastag kőkorlátot, ami közrefogta a kis építményt. Rákönyököltem, és az angol által kezemre tett kötést vizsgálgattam. Fehér selyemkendő, sarkában kicsi angol zászlócskával, és egy monogrammal. ,,AK". Miközben minden gondolatom Arthur körül forgott, kopogást hallottam.

-Gyere!- kiáltottam vissza a szobába.

-Hello! Sorry for the disturbance, but before not long to dinner!(Helló! Bocs a zavarásért, de nemsoká vacsora!)

-Oh!- reagáltam rögtön, és a hajamat megigazítva visszamentem a szobába.

-Thank you!- folytattam, mire rám kapta tekintetét.(Köszi!)

-Khm... You're beautifeul.(Khm... Szép vagy.)

-Thank you! And thank you for this binding too!(Köszi! És köszönöm ezt a kötést is!)

-There's nothing.(Semmiség.)- mondja, azzal katonásan megfordul, és kimegy.

-Bye!(Viszlát!)- szól még vissza.

-Bye!(Viszlát!)- felelek neki, és az iménti kedvességtől (lehet a bóktól, mert nekem még soha senki sem bókolt), pipacsvörösen hátravetem magam az ágyon.

Ez biztos csak valami vicc, de miért gondolok én folyton az angolra? Hisz' lehet, hogy találkozok Ludwiggal, de akár az is lehet, hogy ő az apám. Ehez képest én egy ellene harcoló angolra gondolok folyamatosan.

Szétnéztem még a szekrényben, hogy oldjam egy kicsit a szorongásomat. Találtam egy elsősegélycsomagot. Erről rögtön az jutott aszembe, hogy a kezemen lévő kötés nem az enyém... Hanem Angliáé...

Óvatosan letekertem hát a zsebkendőt, és megnézetm a csuklómat. Kivsit piros, és dagadt volt, de komolyabb baja nem történt. Fogtam egy fáslit, és elkezdtem becsavarni a kezemet. Végül egészen pofásan nézett ki. Ahoz képest, hogy egyedül csináltam. Anglia kendőjét, mely most az ágyra volt rakva, finoman az ujjaim közé csippentettem, és megszagoltam. Jól gondoltam. Az angol kölnie érezhetően beleivódott a szövet anyagába.

Mikor végre elkészültem, kimentem az ajtón, és becsuktam a sajatomat. Elsétáltam a mellettem lévő ajtóhoz. Bekopogtam.

-Come on!(Gyere be!)- hallottam Anglia hangját, de hözben az agyam fogaskerekei kattogtak, hogy mit is mondjak neki.

-Hello! I'm just say, I bring back your handkerchief.(Helló! csak azt szerettem volna mondani, hogy visszahoztam a zsebkendődet.)- mondtam, miközben benyitottam a szobába, bár ez nem vollt túl jó ötlet. Így szembetaláltam magam eg olyan Arthurral, aki szemmel láthatólag most jött ki a közös fürdőből, ugyanis csak egy törülköző volt a derekára kötve, csupasz felsőtestén pedig vízcseppek voltak. Éppen a ruháját készítette ki a vacsorához. Egyébként pedig ő legalább annyira meglepődött, mint én.

-Please bring it here !(Kérlek hozd ide!)- mondta, és már nyújtotta is a kezét, ám én megelőze a mozdulatát odaadtam neki. A kezemet, így már nem volt időm visszahúzni, ezért ő megragadta a azt, és visszarántott. A nagy erejének az lett a vége, hogy én az ágyon kötöttem ki, magammal rántva őt is. Természetesen rámesett, és így a befont hajamat teljesen szétzilálta.

-Sorry, but...(Sajnálom, de...)- suttogta, de még mindig nem kelt fel.

-But... But... (De... De...)- ekkor már a vállát rázta a sírás. Amint ezt felismertem, nem törődtem intim helyzetünkkel, átöleltem. Sírjon csak a vállamon. Ha arra van szügsége... Hiszen én... Én... 

Én SZERETEM Angliát!

Igen! Hagyom neki, hogy nekem sírjon. Hagyom neki, hogy velem sírjon. Megengedem neki, hogy elém borítsa ki az érzrlmeit.

Megsimogattam a fejét. Ekkor a selymes szőke hajzuhatagból előtűnt két könnyáztatta szem.

-Sorry. I'am a man, so I musn't cry.(Sajnálom. Férfi vagyok, szóval nem szabad sírnom.)- mondta, azzal feltápászkodott, és leszállt rólam. Kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

-Why?(Miért?)- kérdeztem ekkor tőle.

-Because America... He is my little son, and he isn't here... He is missing...(Amerika miatt... Ő az én kicsi fiam, és nincs itt... hiányzik...)- mondja az angol.

-I'm sorry. I am not your daughter, but I think, I am your friend. I'm never leave you.(Sajnálom... Nem vagyok a lányod, de szerintem a barátod igen. Soha nem foglak elhagyni.)- mondom neki, bár tudom, hogy sovány vigasz.

-Are you sure?(Komolyan gondolod?)- kérdezte, és szemében öröm is kezdett csillogni.

-Of course.(Természetesen.)- felelem, de mielőtt bármit is tudnék tenni, a rá különösen nem igaz gyors tempójával odalép hozzám, és megcsókol. Ezt azonban már lassan teszi. Nem siet, nem kapkod. Jófotmán csak egy puszi a számra. Én azonban már ettől is prosabb lettem a főtt ráknál. Nem baj... Majd legközelebb megpróbálok nem elvörösödni... Ha lesz legközelebb... Csókunk végén az angol elhúzódott, és mélyen a szemembe nézett. Ajkai kivörösödtek, haja kócos ott, ahol a kezem beletúrt, szeméből pedig a könnycseppek eltűntek.

-You are my friend, but I want more! I want to be my girlfriend!(A barátom vagy, de én többet akarok! Azt akarom, hogy a barátnőm légy!)- mondta, és kérdőn nézett rám.

Nem tudom mit kéne válaszolnom... Még alig egy napja ismerem...

-I... I don't know. I want to be your girlfriend, but... But I must say wait. Wait one week.(Én.. Én nem is tudom... Szeretnék a barátnőd lenni, de... De muszály azt mondanom, várj! Várj egy hetet.)

-I get it. I wait for you.(Értem. Várni fogok rád.)

-Thank you. Do you want, I'm wait for you at the corridor?(Köszönöm! Szeretnéd, hogy megvárjalak a folyosón?)

-Yes, please!(Igen, kérlek!)- feleli, azzak folytatja a ruhái kikészítését.

Én csendben kisétáltam a folyosóra. Ott hátamat a falnak vetve próbáltam rendezni keszekusza érzéseimet, és végiggondolni a bent történteket.

Arthur most komolyan megkért, hogy járjak vele? Nem akarom elhinni... Szeret? Mint én őt? Tulajdonképpen mit is érzrk én iránta? Hiszen alig egy napja iamerem személyesen! És mégis... Nem tudom mit gondoljak!

A nevem Bogi. Kannás Bogi, hogy teljesen pontos legyek. 16 éves vagyok. Animebolond. Hetalia-rajongó. Életcélom, hogy egyszer találkozzak egy Ludwig nevű némettel, aki megengedi, hogy Doitsunak szólítsam. Rólam egyenlőre elég ennit tudni. A többi úgyis kiderül.

§

Szép tavaszi nap volt. Leszámítva, hogy hétköznap. Nekem egyébkéntsemmi bajom a hétköznapokkal, csak az iskolával. Mivel nincs még egy olyan őrült lány, mint én, ezért gyakran vagyok egyedül. Padtársam sincs. Hogy őszinte legyek, olyan vagyok, mint Kanada. Láthatatlan, könnyen felejthető. Most is az iskolában ülök az utolsó padban, az ablak mellet, és csandben szemlélem a suli udvarát. Mármint azt a részt, amire rálátok. Irodalom óránk van, és a tanár nagyban magyaráz valamit az ősz szépségéről... Tavasszal. Éppen nem történik semmi (leszámítva, hogy küzdök az álmosság ellen, ami így első órában rámzuhan), amikor kopognak az ajtón. Persze mindenki odanéz.

Egy viszonylag alacsony férfi lép be (nem az osztálytársaimhoz képest, hanem az égimeszelő matektanáromhoz képest).Vadító zöld szeme, és meglepően vastag szemöldöke van, melyet még előrelógó szőke tincsei sem takarnak el. Kétség sem fér hozzá, rögtön felismertem. Ő Arthur Kirkland, brit tengelyhatalom.

Senki sem szól, hát felállok, és köszönök neki.

-Hello, can I help you?(Hello, segíthetek valamiben?)- nah igen, az angoltudásom valahol itt fújt ki, de legalább beszéldettem Angliával.

-Yes, can you tell me, where Bogi Kannás is? I must find her.(Igen, meg tudnád mondani, merre van Kannás Bogi? Muszály megtalálnom.)

Nah jó, én most nagyon topa vagyok angolból, de az alőbb az az idegen tényleg az én nevemet mondta? Segítségkérően nézek az osztálytársaimra, de ők már a ,,Hello!"-nál elvesztették a fonalat. Nincs mit tenni, akkor próbáljuk máshogy.

-I don't understand! Can you tell me hungary?(Nem értem! El tudnád mondani magyarul?)

-Yes!(Igen!) Kannás Bogit keresem.-rövidített, és olyan erős angol akcentussal beszélt, hogy még én magam is meglepődtem. Viszont akkor jól gondoltam. Engem keresett. Ránéztem a magyartanárra, aki bólintott, hogy menjek. Nem kellet kétszer mondani, siettem, nehogy megvárakoztassam az angolt, hisz ha unatkozik, ki tudja, lehet elkezd beszéletni a tündérhaverjaival.

Mikor kiértünk a folyosóra, tátva maradt a szám. Az egész Szövetség ott állt egymás mellett Baloldalt Oroszország, kabátjában, sálban, keze hátul-feltehetőleg egy csövet szorongat-. Barátságosan mosolygott, de lilás-vöröses szemei félelmetesek voltak. Mellette Amerika, lazán, fél kezét zsebredugva, ette-a valószínűleg a szomszédos mekiből szerzett- hamburgerét. Elmaradhatatlan kabátja természetesen rajta volt. Ezután Franciaország következett. Szőke haja hátrahötve, kezében rózsa. Szokásához híven, ő is full feltűnő kék-piros ruhában feszített. Legvégül, jobbaoldalt az alacsony, és általában nyugodt Kína állt. Kezében elmaradhatatlan lábosa, mely már-már nagyobb mint ő maga. Ruhája piros-fehér színű volt.

-Nah végre! Már  azt hittem nem találod!- mondta a hangos Amerika meglepő módon mgyarul.

-Ő az?- kérdezte az orosz ugyancsak az anyanyelvemen.

-Yes!- mondta Anglia.

-Akkor mehetünk is!- pattogott Kína, és már indult is a kijárat felé, de a francia megállította.

-Nem, nem. Előbb a hölgy dönt, kíván-e csatlakozni hozzánk. Nincs igazam, Madmosielle?

-Ööö.... Ez most nekem szólt?- értetlankedtem.

-Lát valaki mást, aki megérdemelné ezt a megszólítást?- kérdezte a francia , majd közelebb lépett.

Kezet csókolt, és átnyújtotta a nála lévő rózsát. Erre ez angol mellettem csak ciccegett, majd a kezemet megragadva elindult a kijárat felé. A többi szövetségi örömmel követett minket egy helikopterig. Amerika lelkesen pattant a kormány mögé, és felszállásra szólította fel a szíves közönséget.

Mikor már mindenki a helikopteren volt (én beékelődtem Oroszország, és Franciaország közé), a mellettem ülő, eddig alig megszólaló orosznak eszébe jutott, hogy még nem mutatkoztak be, nem mondták el miért, és honnan jöttek, illetve egy csomó illemszabály betartását elmulasztották.

-Nah, akkor kezdeni én!- szólalt meg az előttemtől kicsit jobber ülő kínai.

-Oh, igazán nem szügséges. Te Wong Yao vagy, másnéven Kína, köztársaság, 169 cm, és kb 4000 éves.

-És rólam mit tudsz?- kérdezte a francia teljesen fellelkesülve.

-Francias Bonnefoy, 175 cm Francis, vagy Franciaország. Fővárosa Párizs, 26 évesnek nézel ki.

-Lenyűgöző!- suttogta Oroszország.

-And me?(És én?)- kérdezte Anglia.

-Your name is Arthur Kirkland. You are England, or the United Kingdom. Your capital city is London. You are 175 cm, and 23 years old.(A neved Arthur Kirkland. Anglia , vagy az Egyesült Királyság vagy. Fővárosod London. 175 cm magas, és 23 éves vagy.)

-Lenyűgöző! Ismer minket és ért Anglia nyelvén! Ilyen embert még soha nem láttam!

-És róla mit tudsz?- mutatott Kína az előtte ülő oroszra.

-Ő Ivan Braginsky, 182 cm, születésnap dec 30. Oroszország, vagy Oroszország Föderációi, fővárosa Moszkva.

-Nah, és ki vezeti a gépet?- kérdezte Franciaország.

-Ő? Ő Amerika, 19 éves, 177 cm, neve Alfred F. Jones, fővárosa Washington DC, Neve, United States of America, röviden USA. 50 ország szövetsége, 48 egybefüggő, + Hawaii, és Alaszka.

-Wow, bírom a csaj búráját. Egész sokat tud rólunk.- örvendezett az amerikai, éserre mindenki elvigyorodott, kivéve Anglia, aki értetlenkedve kapkodta a fejét, egyik irányból a másikba. Megsajnáltam, hát megpróbáltam bevonni a társalgásba.

-Do you speak hungary?(Beszélsz magyarul?)

-No, I haven't got enough time, to learn it.(Nem, nem volt elég időm megtanulni.)

-How can you speak hungary?(Mennyire tudsz magyarul?)

-Only a little bit. I know one word, but I don't know what it means.(Csak egy kicsit. Tudok egy szót, de nem tudom, hogy mit is jelent.)- mondta a brit, mire a többiek rögtöm elkezdtek röhögcsélni, Anglia pedig elpirult.

-Please show me, what do you know.(Kérlek mutasd meg, mit tudsz!)

-No, I don't want.(Nem, nem akarom!)-feleli.

-Pleaseee! Arthur!(Kérlek! Arthur!)- könyörgök neki, mígnem beleegyezik.

-Szeretlek...- mondja megint erős akcentussal.

-Khm... It means 'I love you...'.(Khm... Azt jelenti, hogy ,,Szeretlek".)- szegény angol arcába még több vér szökött, és mielőtt még észbe kaptam volna, fejbe vágta az előtte ülő franciát. Nah mostmár tudom ki tanította az amúgy csendes angliát ilyesmire, és miért nem mondja ki szívesen. Eldöntöttem, segítek neki.

-May I help you to learn hungary.(Segítsek megtanulni magyarul?)

-Yes, appreciate. (Igen, megköszönném.)

Nah igen, az utolsó mondat legvégét nem értettem, de biztos szeretné, hiszen igennel válaszolt.

Miután így összebarátkoztam az angollal, odafordultam a jobb oldalamon ülő oroszhoz.

-Amúgy el tudnád mondani, miért is kellek nektek? Tudtommal ti tengelyhatalmak vagytok. Mi szügségetek rám?

-Mondjuk úgy, hogy mivel te árva vagy nem ismered a szüleidet. Mi azonban beazonosítottuk őket. Legalábbis az egyiket. Ezzel tökéletes fegyvert kaptunk a kezünkbe, amivel legyőzhetjük az ellenséget.

(Igen, árva vagyok, mostani szüleim kiskoromban fogadtak örökbe, de az igaziakként tekintek rájuk.)

-Ez...- néztem könyörgőn előbb Kínára, aztán Francisra. de egyik sem tagadta, hogy tényleg ezért vagyok itt.

Hirtelen felment bennem a pumpa. Szóval én az ő szemükben nem vagyok több egy fegyvernél? Egy csodabobárnál, akinek nem kell bemutatkozni, mert már mindent tud róluk? Ráadásul az, amit ők ,,Ellenségnek" neveznek, az vagy az apám, vagy az anyám? Nah nem, akkor inkább megyek vissza a suliba magyar órára.

-Köszönöm Alfred, én itt kiszállok!- mondtam, azzal az orosz melletti ejtőernyőért nyúltam. Ő azonban beazonosította, mit óhajtok tenni (megjegyzem, ez nem volt több két másodpercnél), megragadta a kezem, és olyan erővel csavarta hátra, hogy még reccsent is.

-Itt maradsz!- mondta, és rideg lilás-vöröses szemeit az enyémbe mélyeszette. Én pedig dacosan álltam a tekintetét. Természetesen hasztalan.

 Azonban mielőtt visszaültem volna a helyemre, észrevettem, hogy Anglia mellett is elférnék, az orosztól a lehető legtávolabb. Úgy döntöttem, hogy nem is hagyom félbe tervem megvalósítását.

Átültem. A többiek kételkedve, Anglia megdöbbenve nézett rám. Nem törődtem velük. Mivel hosszúnak ígérkezett az utazás, ezért  fejemet az ablaknak döntve hagytam, hogy elnyomjon az álom. A valóság utolsó foszlánya, mely eljutott az agyamhoz az volt, hogy valaki óvatosan átkarol...